Kedves párbeszédet jegyzett fel Szarvas Gábor annak idején: „Egy új szót csináltam. – Nos?
– Falád. Úgy-e pompás? Mily gyönyörűen hangzik: falád? – És mit jelent? – Azt még nem tudom.”
Gúnyolódás ide, szurkapiszka oda, az újításokról senki nem mondhatta meg előre, hogy sikeresek lesznek-e. Erre szolgál bizonyítékul a következő eset. A cigarro magyar neveként először a szipa szóval próbálkoztak a nyelvújítók, a szipákol igéből elvonva. Ez a kifejezés azonban „foglalt” volt, a nép nyelvében sok helyen ’vén banya, szipirtyó’ jelentésben fordult elő. Vörösmarty is bekapcsolódott az újításba: „Tréfán kívül e helyett más szót kellene csinálnunk; talán szivar? mivel szivárogva jő fel benne a füst.” Bár ez a szó lett a „győztes”, volt még egy kis utózönge. Hét évvel ezután Petrichevich-Horváth Lázár megtámadta a szivart, és a szivolát ajánlotta helyette a fuvola szó mintájára. Az érve: ez utóbbiban „léget fúvunk”, az előbbiből pedig „léget s vele füstöt szívunk”.
Visszatérve Szilágyi Ferencre elmondható, hogy a XX. század második felének egyik legmeghatározóbb irodalmára és pedagógusa volt, még pontosabban író, költő, irodalomtörténész, nyelvész és filológus. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy munka közben a versírással, a szépirodalommal sem hagyott fel egészen. Napi tíz-tizenkét órányi könyvtári, filológiai munka közben, annak röpke szüneteiben pihentetőül hosszabb-rövidebb epigrammákat írt, elsősorban a hivatásához kapcsolódó régebbi magyar irodalom íróiról, költőiről. Így 1990-ben megjelent Kazinczy szellemének ajánlva Csalánok és ibolyák című epigrammagyűjteménye, amelynek a címe a Tövisek és virágok mintájára jellemzi a nyelvújítás korában született szavakat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!