Csalánok és ibolyák

A világnak szavakká bontott képe pillanatok alatt áll össze agyunkban általa élethűen, színesen.

Szilágyi Ferencet a nyelvészeti regények szerzőjének nevezhetjük. Két ilyen műfajú ismeretterjesztő könyve A magyar mondat regénye és A magyar szókincs regénye. Ez utóbbiban a következőképpen vall az anyanyelvről: „Olyasféle csoda a nyelv, mint a televízió: a világnak szavakká bontott képe pillanatok alatt áll össze agyunkban általa élethűen, színesen. Aki több nyelven tud, többcsatornás készüléken fogadhatja magába a világot. Legtisztább, legélesebb mégis akkor a kép, ha anyanyelvünk hullámhosszán vesszük az adást.”

Az időközben több kiadást, átdolgozást és bővítést megért kötetben anyanyelvünk kialakulásának és fejlődésének történetével foglalkozik a szerző. Akár iskolai tankönyvnek is kitűnően használható. Az 1993-as kiadásban Szilágyi szép, közérthető magyarsággal magyarázza el az olvasónak többek között azt, hogy anyanyelvünkben melyek a naponta használt török, perzsa, latin, szláv és német jövevényszavak. Majd történelmünk és nyelvünk fejlődésének későbbi időszakaiban átvett francia, olasz, román és angol jövevényszavakkal ismertet meg.

Figyelemfelkeltő fejezetcím a kötetben a Halva született szavak. Ebben a nyelvújítás korának merész kísérleteit mutatja be, így például azt, hogy az idegen nyelvek mintájára legyenek nemek a magyar nyelvben is. Úgy gondolták a „bátrak”, hogy ha az ő személyes névmás eleddig állhatott férfi és nő helyett, akkor mostantól az ő legyen a hímnemű, az őné a nőnemű alak. Nos, ez a „mostantól” természetesen soha nem következett be, maradtunk az „egynemű” névmások mellett. Folnesics Lajos – ugyanis ő volt a „nőstényítő” – angyal helyett angyalnét, személy helyett személynét is írt és mondott volna. Természetesen újításával a gúnyolódás záporát zúdította magára, és hiába igyekezett „tövess és kimerítő észokokkal” igazolni próbatételét, gyászosan megbukott. Kétségtelen, hogy ezek az erőltetett újítások nem keltették jó hírét a nyelvújításnak.

Barczafalvi Szabó Dávid az uralkodó személyét őrző gárdistára talált ki egy új szót annak ellenére, hogy már megvolt a testőr kifejezésünk. A neologizmusa a belörmész volt mint belső őrizetre rendelt személy.

Kedves párbeszédet jegyzett fel Szarvas Gábor annak idején: „Egy új szót csináltam. – Nos?

– Falád. Úgy-e pompás? Mily gyönyörűen hangzik: falád? – És mit jelent? – Azt még nem tudom.”

Gúnyolódás ide, szurkapiszka oda, az újításokról senki nem mondhatta meg előre, hogy sikeresek lesznek-e. Erre szolgál bizonyítékul a következő eset. A cigarro magyar neveként először a szipa szóval próbálkoztak a nyelvújítók, a szipákol igéből elvonva. Ez a kifejezés azonban „foglalt” volt, a nép nyelvében sok helyen ’vén banya, szipirtyó’ jelentésben fordult elő. Vörösmarty is bekapcsolódott az újításba: „Tréfán kívül e helyett más szót kellene csinálnunk; talán szivar? mivel szivárogva jő fel benne a füst.” Bár ez a szó lett a „győztes”, volt még egy kis utózönge. Hét évvel ezután Petrichevich-Horváth Lázár megtámadta a szivart, és a szivolát ajánlotta helyette a fuvola szó mintájára. Az érve: ez utóbbiban „léget fúvunk”, az előbbiből pedig „léget s vele füstöt szívunk”.

Visszatérve Szilágyi Ferencre elmondható, hogy a XX. század második felének egyik legmeghatározóbb irodalmára és pedagógusa volt, még pontosabban író, költő, irodalomtörténész, nyelvész és filológus. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy munka közben a versírással, a szépirodalommal sem hagyott fel egészen. Napi tíz-tizenkét órányi könyvtári, filológiai munka közben, annak röpke szüneteiben pihentetőül hosszabb-rövidebb epigrammákat írt, elsősorban a hivatásához kapcsolódó régebbi magyar irodalom íróiról, költőiről. Így 1990-ben megjelent Kazinczy szellemének ajánlva Csalánok és ibolyák című epigrammagyűjteménye, amelynek a címe a Tövisek és virágok mintájára jellemzi a nyelvújítás korában született szavakat.