Menekülés az idegbajtól

A magyarok közel kilencven százaléka nincs elkötelezve ­a munkája iránt. Átlagosan kilencvenezer órát dolgozunk életünk során, ám a munkahelyi stressz okozta betegállomány miatt együttvéve tizenhárommillió munkanap vész kárba évente országosan. További 68 százalék számára közömbös, hogy mit csinál napi nyolc órában.

Ipari alpinisták tisztogatási akciója. Az irodán kívül is van élet Fotó: Mirkó István Forrás: Mirkó István

Hiába alakult ígéretesen tavaly, illetve az év elején a magyar munkaerőpiac, ha a koronavírus-járvány egy mozdulattal borította a munkavállalók és munkaadók helyzetét. Megugrott a munkanélküliség, jelenleg minden harmadik magyar új állást keres, számuk több tízezerre tehető. A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat márciusban már közel háromszázezer álláskeresőt számlált, igaz, ebben benne vannak a régi munkanélküliek is. Mekkora lesz nyárra a végső szám, azt megbecsülni sem lehet, ugyanis még sokan a felmondási idejüket töltik, tehát nem szerepelnek az adatbázisokban. Csakúgy, mint a munkájukat vesztett egyéni vállalkozók, noha március óta több mint hatvanezren szüneteltetik tevékenységüket.

Felőrlő éjszaka

A Központi Statisztikai Hivatal adataiból kiderül, hogy a vállalkozóként dolgozó fodrászok, kozmetikusok, az autóvezetés-oktatók, a filmesek és a pénzügyi-biztosítási tanácsadók a leginkább érintettek. Ezenkívül vesztes ágazat a turizmus, a vendéglátás, a marketing, az értékesítés, az adminisztráció, illetve az ügyfélszolgálat. Ezzel szemben óriási az igény gyógyszerészekre, biztonsági őrökre, szállítási és logisztikai vezetőkre – legalábbis ez derül ki az egyik legnagyobb hazai álláskereső portál statisztikájából, ahol 91 százalékkal csökkent a vendéglátóipari, idegenforgalmi munkát kínáló állások száma.

Akik most bátrak, válthatnak akár szakmát, akár munkahelyet. Egy nemzetközi kutatás már régen rámutatott arra, hogy a külföldiek 85 százaléka gyűlöli a munkáját, a munkahelyét vagy éppen a főnökét – netán így együtt mindegyiket. Itthon sem jobb a helyzet: a magyarok kilencven százaléka nem érzi elkötelezve magát a foglalkozása iránt, további 68 százalék számára közömbös, hogy mit csinál napi nyolc órában – mutat rá a Gallup intézet tanulmánya.

Hogy mennyire döbbenetesek ezek a számok, azt jól szemlélteti a 35 éves Fábián Gréta esete, aki pár hónappal ezelőtt még rendezvényszervezőként dolgozott az egyik legnívósabb cégnél. A vírus miatt márciusban elmaradtak a megrendelések, főnöke ezért fizetés nélküli szabadságra küldte húsz másik kollégájával együtt. Adott volt, hogy a nyelveket beszélő, egyetemet végzett nő állást vált, mert végleg elege lett abból, hogy a nap első sugaraival fekszik. Pár hét múlva saját vállalkozásba kezdett, olyanba, amilyet mindig is szeretett volna: kézműves bonbonokat gyárt. Miután a vállalkozói engedélye megvolt, pár százezer forintból eszközöket vásárolt, és otthon rendezi be első műhelyét.

– Döntésemben az a szilveszteri parti erősített meg, amikor hajnalban az utolsó részeg multimilliomost is betuszkoltuk a kocsijába, és intettünk a sofőrjének, hogy indulhatnak. Miután visszaállítottuk eredeti állapotába a bérelt budai villát, január elseje és dél lett. Ekkor fogadtam meg, hiába keresek átlagon felül, nincs szükségem arra, hogy „cicámnak” hívjon a bedrogozott celeb, vagy kisanyámnak az írni alig tudó kitartott, huszonéves „kishölgy”. Ahogy az év első napján becsukódott mögöttem az óriási épület ajtaja, tudtam, ha nem váltok, akkor hamarosan felőröl az éjszaka. A munkahelyemen már felmondtam. Ilyen éles váltást nem mindenki mer vállalni, pedig aki teheti, annak csak tanácsolni tudom, olyan munkát végezzen, amelyben örömét leli – mondja Gréta, aki előnyösebb helyzetben van sok állását vesztettnél, több volt ügyfelének is szállít majd ugyanis kézműves édességcsodáiból. Így nem kell aggódnia, hogy miből él majd az eredetileg történelem–magyar szakos tanárnő, akiben sajnos egy percre sem merült fel, hogy visszamenjen tanítani.

Januárban még óceánjárón zenélt Orsós Zoltán és felesége, Zsófia, akik pár héttel később épp csak haza tudtak utazni a floridai Fort Lauderdale kikötőből, ahol a karantén miatt horgonyoztak. A lengyel közvetítőcég, amellyel szerződésben álltak, mára elérhetetlen lett. Hogy mihez kezdenek, maguk sem tudják, egy azonban biztos – szinte egyszerre mondják –, hajót többé ne lássanak.

– Sok magyar járt ugyanígy, olyanok, akik vízi monstrumokon dolgoztak. Akár szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy hazajutottunk, ám hogy mit hoz a jövő, még fogalmunk sincs. Jelenleg a spórolt pénzünkből élünk – mondja az ötven felé közeledő, Budapesten élő Zoltán, aki huszonéves korától többet volt tengeren a zongora mögött, mint a szárazföldön. Felesége derűlátóbb, szerinte hamarosan beindul itthon a „vendéglátós üzemmód”. Ha mégsem, akkor sem lesz gond.

Félelem az átképzéstől

– A művészvilágban sokan maradtunk munka nélkül, de velünk ellentétben rengetegen nem merik átképezni magukat. Félnek. Ezt is megértem, de nem ülhetünk tétlenül. Akár magántanítványokat is fogadhatunk, hiszen mindketten zenei diplomával rendelkezünk, de nem szégyen kitanulni valamilyen hiányszakmát sem. Jót tesz az éles váltás – mondja a nő, aki szerint rossz volt nézni azokat az elgyötört kollégákat, akiken látszott, csupán a pénzkereset miatt dolgoznak hajón. Amint hajnalonként visszavonultak közös kabinjukba, a kimerültségtől és a magánytól sokan álomba sírták magukat. Másnap aztán újra felvették álarcukat, szolgálták a pénzes vendégeket, miközben a pokolba kívánták őket is és a munkájukat is.

Vajon a mostani elbocsátási hullám hány dolgozót kólintott annyira fejbe, hogy ne menjen többé vissza újraéledő munkahelyére, és kényszerből csinálja azt, amit korábban? Pontosan ezt használja ki Horváth János, aki biztonsági céget vezet Eger környékén, és arra vár, hogy újra felpezsdüljön a megrendelés.

Ipari alpinisták ablaktisztítás közben. Az irodán kívül is van élet
Fotó: Mirkó István

– Legalább ötven dolgozómat kellett elküldenem, hiszen leálltak a termelések, természetesen az ipari parkokban is, ahol szép számmal voltunk jelen. Szerencsés vagyok, most, hogy vége a karanténnak, több helyről, köztük új bázisról is megkerestek, hogy kellenek az őrök. Az állományomat bővítenem kell. Elsősorban olyanokat keresek, akik rendelkeznek vagyonőri igazolvánnyal, de ha mégsem, az sem probléma, iskoláztatom őket, intézem a vizsgájukat. Persze nem jótékonykodásból, ez befektetés. Amikor baj van – mint most –, akkor kell beruházni, a haszon pedig később térül meg. Pár napja adtam fel hirdetést, legalább százan hívtak – meséli tapasztalatait a férfi, aki abban látja a lehetőséget, hogy hamarosan olyan új piacok nyílnak, amelyek a gazdaság fellendítéséhez szükségesek. Ehhez sok szakemberre van szükség, noha azzal is számolni kell, hogy az őrző-védő vállalkozásoknál magas a fluktuáció, „pörögnek” az alkalmazottak, akkor is, ha versenyképes a fizetés. Mint mondja, ez az a szakma, ahová pont azok menekülnek, akiknek korábbi munkahelyükből elegük lett. Akad olyan alkalmazottja, aki ügyfélszolgálatos volt, ám nem bírta a stresszt, csakúgy mint az a buszsofőr, akit az utasok idegesítettek. Most éjjeli műszakban telepet őriznek, társuk csupán a német juhászkutyájuk.

A képlet gyakran nem ilyen egyszerű, rengeteg tényező játszik szerepet, hogy ki hajlandó, illetve ki nem mer változtatni korábbi életén. Az, hogy valaki önmagáért vagy egy családért is felelős, hogy mennyi megtakarítása van, egyedüli kereső, vagy ketten fizetik a havi kiadásokat: ezek mind befolyásoló tényezők, főleg akkor, ha az illető elvesztette az állását. Mint ahogy az is lényeges, hogy az állásvesztő szerette, netán utálta a munkáját, a főnökét, illetve azt a környezetet, ahová naponta bejárt dolgozni – mondja Márton-Koczó Ildikó üzleti és csapatedző, a Business Coach Kft. stratégiai partnere. Véleménye szerint a mostani kritikus időszakban felértékelődik, hogy van-e állásunk, havi fix bevételünk, és van-e egy közösség, ahová tartozunk. Ezáltal viszont sokak tűrőképessége megnő a munkahely hibáival szemben. Azok is türelmesebbek és toleránsabbak, akik korábban még a lélekben felmondottak táborát erősítették. Akik a járvány idején elveszítik a munkájukat, és képesek ennek örülni, biztos, hogy régóta vágytak a szabadulásra. Fontos, hogy a veszteség megélése után kezdjenek el azon gondolkodni, hogyan tudnak újra munkába állni, és mire van most szükségük. Ha valaki megengedheti magának az egy-két hónapos pihenőt, és vágyik a semmittevésre, akkor tegye azt, de közben gondolkozzon el, milyen munkát szeretne hosszú távon, mi tenné elégedetté az előző, utálthoz képest – javasolja szakértőnk, aki további példákat és tanácsokat is sorol.

Kettéválasztott idő

– Amennyiben azonnali bevételre van szükség, érdemes úgy tenni, mint egyik könyvelő ismerősöm, akit elbocsátottak a járvány kezdetén. Két nappal később már pizzafutárként dolgozott, olyan munkarendet kért, hogy maradjon heti három napja üresen, ám ezalatt folyamatosan másik állást keresett. Vagyis egyszerre gondoskodott a havi bevételről és a továbblépés lehetőségéről. Egy másik ismerősöm kétgyermekes, egyedülálló anyaként veszítette el a munkáját – olyat, amelytől már egy éve szívesen szabadult volna. Most mégis fáj neki, hogy az elsők között küldték el, ám kérdéses, mi lesz a havi bevétellel. A család minden tagja segíti anyagilag, így számításai szerint őszig kitart a megtakarítása és a rokoni támogatás. Ő is arra jutott, hogy kettéválasztja a rendelkezésre álló időt, és bár mindennap koncentrál az álláskeresésre is, közben megéli az anyaságot, és sokkal több minőségi időt tölt a gyerekeivel, mint korábban – ismerteti a példákat a szakember, aki szerint lehet utálni a főnököt, a munkakörülményeket, a kollégákat, de amíg arra gondolunk, hogy minden és mindenki rossz, és milyen rossz nekünk, addig tulajdonképpen áldozatként gondolunk magunkra. Amikor arra összpontosítunk, hogy mit tehetünk magunkért, milyen lehetőségeink vannak, hogyan tudunk egy apró lépéssel segíteni magunkon – az már egy cselekvő, felelősségvállaló ember magatartása. Ez utóbbi nehezebb, de hosszabb távon kifizetődőbb gondolkodásmód, már csak azért is, mert kevésbé fogunk egy gyűlölt munkát elvállalni, vagy abba beleragadni.

Egy magyar átlagosan kilencvenezer órát dolgozik élete során, ám a munkahelyi stressz és a betegállomány miatt az összes dolgozót együttvéve évi tizenhárommillió munkanap vész kárba országosan. Az alkalmazottak állapota gyakran úgy leromlik, hogy „kiíratják” magukat a végkimerültség miatt. Fejfájással, gyomorgörccsel, izomfájdalommal, alvászavarral, gyengülő immunrendszerrel, szív- és érrendszeri betegségekkel küzdhetnek azok, akikre munkahelyük rossz hatással van. Néhány év alatt sokan közel tíz kilót szedtek fel csak azért, mert „fuldokolnak” a munkájukban.