Foszlányok

Gereben Ferenc Boldogult olvasókoromban – Írások a magyar olvasáskultúráról című könyvéről első pillantásra lerí, hogy szerzője Krúdy-rajongó, a Boldogult úrfikoromban című regény szerelmese, és letűnt korról fog most nekünk mesélni. Ám olvasáskutatóként, nem pedig regényíróként. A címadással saját letűnt olvasói világára is utal – mert ma már a szociológus sem ugyanúgy olvas, mint régen –, és persze reflektál a mi nagy közös olvasói világunk csendes alámerülésére, pontosabban: korszakváltó átalakulására.

Az információs és kommunikációs technológia sokféle újdonsága megállás nélkül zúdul a nyakunkba. Megszoktuk ezt is, ahogy abba is beletörődtünk, hogy az utóbbi két évtized változásai fenekestül felforgatták a művelt világ íráson-olvasáson alapuló értékrendjét. Mára az úgynevezett olvasók nagy többsége inkább csak „foszlányszöveg-fogyasztó”. Ők a rövid e-üzenetek, SMS-ek, közösségi oldalakon tett bejegyzések, utcai reklámok, szórólapok törzsközönsége. A hosszabb, tartalmas, strukturált e-szövegek fogyasztói (elmélyültebb e-levelezők, a blogok és az elektronikus sajtó olvasói) már jóval kevesebben vannak, és még kevesebben a hagyományos könyvolvasók.

Mit hoz a jövő? Az internethasználó szokásai lépnek működésbe a könyvek befogadásakor: a böngésző ember nem olvassa, hanem szkenneli az eléje táruló oldalakat, így a tartalmi feldolgozásra, töprengésre kevesebb, míg az információszerzésre több energiát fordít. A neten való élet Gereben szerint „állandó elcsábíthatóságot és állandó intellektuális szétesettséget feltételez”, de a valódi kérdés nemcsak az, hogy a papírra nyomott könyvet vagy a monitort választjuk-e, hanem hogy a képernyőt akarjuk-e könyvként vagy inkább a könyvet monitorként olvasni. Biztató adat, hogy a kutatások során megkérdezett fiatal diplomás interjúalanyok úgy vélik, az infokommunikációs eszközök világának részleges élményével, virtualitásával, gépi vezéreltségével szemben a könyv egész és valódi: eleje és vége, esztétikai megjelenése, sőt illata és érzelmi kisugárzása van, tehát önmagában is egy kis univerzum. A különböző véleményekből olyanfajta jövő sejlik fel, amely a hagyományos és a digitális olvasás együttélését, esetleg a témától, alkalomtól, hangulattól függő munkamegosztását feltételezi.

De ez csak a jéghegy csúcsa: ami éppen most látszik. Az olvasáskutató, aki még a hagyományos, félezer (vagy másfél ezer?) éves könyvkultúrában nőtt fel, tanulmányokban és személyes hangú írásokban értelmezi, elemzi a jelenségeket az 1960-as évek végétől kezdődően. Válogatott írásai között számos emlék rejtőzik, felső tagozatos korában például „az osztályunkban volt egy olyanfajta csendes vélekedés, hogy könyvtárba járni nem ajánlatos, mert ott politikai jellegű agitációnak van kitéve az ember”. A nyolcvanas évek közepén megállapítja: „sohasem leszünk olvasó nép, de a jelenleginél olvasottabbak még lehetünk.” Derűlátását azzal indokolja, hogy „a harmincas években az olvasók aránya 30-40 százalék volt. Ehhez képest a hatvanas évek első felében mért 60 százalékos hányad ugrásszerű fejlődést jelentett.” Persze, hisz a diktatúra kedvezett az olvasásnak, ha máshol nem, a sorok között megmaradt az elbeszélés szabadságának lehetősége.

A rendszerváltozás után mindenesetre búcsút lehetett inteni annak az illúziónknak, hogy a „demokrácia olvastat”, az emberek zöme a megnövekedett választékú bestsellerek, az ezoterikus, erotikus, horrorisztikus olvasmányok felé fordult, és egyre inkább az 1997-ben megnyílt kereskedelmi csatornák, majd a számítógépes-internetes világ vegyes kínálatát favorizálta. Az eredmény elsöprő erejű volt: mára a klasszikusokat is a rendszerváltozás nagy vesztesei közé sorolhatjuk. Állítólagos „olvashatatlanságuk” manapság szinte mozgalmi jelszó lett. Miközben egy kultúra alaptörténeteit, magatartásmintáit, történelmi üzenetét, ikonikus mondatait és hőseit vonultatják fel, nemzedékről nemzedékre való átadásuk a nemzeti kultúra folyamatosságát biztosítja.

Az olvasáskutató végigtekint életművén, és rádöbben helyzete fonákságára: az ő olvasói szénája sem áll olyan jól. De ha már vállalta az önvizsgálatot, vállalja a máig sugárzó nagy olvasmányélményei mellett a hiányérzetet is, az eltékozolt lehetőségek sajgó érzését. Azt tanácsolja: „legyen mérce az elégedetlenségünk a következő generációknak, legyen intő jel és figyelmeztetés, hogy a behabzsolt információözön még nem műveltség, és hogy a pragmatikus, haszonelvű sikerélmény még nem boldogság!”

(Gereben Ferenc: Boldogult olvasókoromban – Írások a magyar olvasáskultúráról. L’Harmattan Könyvkiadó, Budapest, 2019, 298 oldal. Ára: 2966 forint)