Immár kilenc éve annak, hogy az Országgyűlés a nándorfehérvári diadal 555. évfordulójának tiszteletére július 22-ét a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította. Az elmúlt húsz esztendő tudatos és következetes cselekvéssorozata nyomán aligha valószínű, hogy lenne valaki, aki ne tudná, hogy 1456-ban ezen a napon sikerült döntő győzelmet aratni a belgrádi/nándorfehérvári várat, Magyarország déli kapuját ostromló török ármádia fölött, és II. Mehmed szultánt szégyenletes menekülésre bírni. Ez az oka annak, hogy a III. Kallixtusz pápa által 1456. június 29-én elrendelt harangozás a győzelem után is fennmaradt, immár nemcsak a török fenyegetés elleni mozgósításként, hanem megemlékezésként Hunyadi János és társai diadaláról. A millennium évében a – megelőző évtizedekben keresztény volta miatt hangsúlytalanított – déli harangszót sikerült visszaemelni a köztudatba, és 2000-ben ünnepségsorozattal, tanulmánykötettel és a II. János Pál pápának adományozott emlékharanggal elindítani a máig tartó és remélhetőleg a jövőben is folytatódó megemlékezéssorozatot. Ennek tudható be a Magyar Rádióban átalakított déli harangszó is, naponta más-más település templomi harangjának megszólaltatása a település és egyháza bemutatásával. Az ötlet telitalálat, hiszen falvaink lakóinak nagy ünnep és dicsőség, hogy az egész ország őket hallgatja. A Honvédelmi Minisztérium és különböző civil szervezetek vetélkedőkkel, hajókirándulásokkal és ünnepségekkel adóznak a hajdani hősök emléke előtt, és ezek nem ismernek országhatárokat.
Más szempontból is fontos év 2011. Ekkor sikerült megjelentetni A déli harangszó Magyarországon és a nagyvilágban című könyvet. A szerkesztő (e sorok írója) és a szerzők célja az volt, hogy a kötet közérthetően, röviden fogalmazza meg az eseményhez kapcsolódó legfontosabb tudnivalókat. A mű először magyar–angol, két évre rá pedig magyar–szerb kiadásban látott napvilágban. Ekkor már távolabbi cél lebegett a szerkesztő szeme előtt, amelyet a kötet bemutatóján meg is fogalmazott: itt az ideje, hogy méltó emlékművet kapjon az esemény Belgrádban, hiszen arra csak a nyolcvanas években kihelyezett, rövid feliratú, egyszerű kőtömb emlékeztetett a belgrádi várban. Az ötletet fölkarolta a Professzorok Batthyány Köre, és hamarosan kirajzolódott a nagy ívű program, amely szerencsés módon megkapta a kormányzati támogatást. Több politikus és minisztérium állt a program mögé, és a belgrádi hatóságok is pártolták az ügyet. Az egyetlen kérésük az volt, hogy az emlékmű ne a várban legyen – amely műemléki terület, és újabb szobor, emlékmű felállítása itt nem engedélyezhető –, hanem a főváros Zimony városrészében. A két fölajánlott helyszín egyike a zimonyi vár megmaradt négyzetes és saroktornyos erődje volt, amelynek a közepén áll 1896-ban emelt millenniumi emléktornyunk. Nem véletlen, hiszen a Száva torkolatánál, de a bal parton fekvő Zimony a trianoni döntésig Magyarország része volt. Itt halt meg Hunyadi János az ostromot követően kirobbant pestisjárványban 1456. augusztus 11-én. Természetesen ez a helyszín ideálisnak tűnt, annál is inkább, mert felbukkant az a lehetőség is, hogy idővel az ékeitől megfosztott, egyébként elfogadható állapotban lévő millenniumi torony magyar kezelésbe kerülve visszanyerhetné közel eredeti formáját. Mindennek ellenére nem lehetett ezt a helyet választani, mert az alig néhány négyzetméteres területen egyáltalán nem érvényesült volna az ötméteresre tervezett emlékmű.
