Szobor a sétányon

Miért éppen román nyelven szeretnénk megjelentetni a művet?

Hunyadi János képmása Nádasdy Ferenc Mausoleum című, 1664- es művében Fotó: MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor

Immár kilenc éve annak, hogy az Országgyűlés a nándorfehérvári diadal 555. évfordulójának tiszteletére július 22-ét a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította. Az elmúlt húsz esztendő tudatos és következetes cselekvéssorozata nyomán aligha valószínű, hogy lenne valaki, aki ne tudná, hogy 1456-ban ezen a napon sikerült döntő győzelmet aratni a belgrádi/nándorfehérvári várat, Magyar­ország déli kapuját ostromló török ármádia fölött, és II. Mehmed szultánt szégyenletes menekülésre bírni. Ez az oka annak, hogy a III. Kallixtusz pápa által 1456. június 29-én elrendelt harangozás a győzelem után is fennmaradt, immár nemcsak a török fenyegetés elleni mozgósításként, hanem megemlékezésként Hunya­di János és társai diadaláról. A millennium évében a – megelőző évtizedekben keresztény volta miatt hangsúlytalanított – déli harangszót sikerült visszaemelni a köztudatba, és 2000-ben ünnepségsorozattal, tanulmánykötettel és a II. János Pál pápának adományozott emlékharanggal elindítani a máig tartó és remélhetőleg a jövőben is folytatódó megemlékezéssorozatot. Ennek tudható be a Magyar Rádióban átalakított déli harangszó is, naponta más-más település templomi harangjának megszólaltatása a település és egyháza bemutatásával. Az ötlet telitalálat, hiszen falvaink lakóinak nagy ünnep és dicsőség, hogy az egész ország őket hallgatja. A Honvédelmi Minisztérium és különböző civil szervezetek vetélkedőkkel, hajókirándulásokkal és ünnepségekkel adóznak a hajdani hősök emléke előtt, és ezek nem ismernek országhatárokat.

Más szempontból is fontos év 2011. Ekkor sikerült megjelentetni A déli harangszó Magyarországon és a nagyvilágban című könyvet. A szerkesztő (e sorok írója) és a szerzők célja az volt, hogy a kötet közérthetően, röviden fogalmazza meg az eseményhez kapcsolódó legfontosabb tudnivalókat. A mű először magyar–angol, két évre rá pedig magyar–szerb kiadásban látott napvilágban. Ekkor már távolabbi cél lebegett a szerkesztő szeme előtt, amelyet a kötet bemutatóján meg is fogalmazott: itt az ideje, hogy méltó emlékművet kapjon az esemény Belgrádban, hiszen arra csak a nyolcvanas években kihelyezett, rövid feliratú, egyszerű kőtömb emlékeztetett a belgrádi várban. Az ötletet fölkarolta a Professzorok Batthyány Köre, és hamarosan kirajzolódott a nagy ívű program, amely szerencsés módon megkapta a kormányzati támogatást. Több politikus és minisztérium állt a program mögé, és a belgrádi hatóságok is pártolták az ügyet. Az egyetlen kérésük az volt, hogy az emlékmű ne a várban legyen – amely műemléki terület, és újabb szobor, emlékmű felállítása itt nem engedélyezhető –, hanem a főváros Zimony városrészé­ben. A két fölajánlott helyszín egyike a zimonyi vár megmaradt négyzetes és saroktornyos erődje volt, amelynek a közepén áll 1896-ban emelt millenniumi emléktornyunk. Nem véletlen, hiszen a Száva torkolatánál, de a bal parton fekvő Zimony a trianoni döntésig Magyarország része volt. Itt halt meg Hunyadi János az ostromot követően kirobbant pestisjárványban 1456. augusztus 11-én. Természetesen ez a helyszín ideálisnak tűnt, annál is inkább, mert felbukkant az a lehetőség is, hogy idővel az ékeitől megfosztott, egyébként elfogadható állapotban lévő millenniumi torony magyar kezelésbe kerülve visszanyerhetné közel eredeti formáját. Mindennek ellenére nem lehetett ezt a helyet választani, mert az alig néhány négyzetméteres területen egyáltalán nem érvényesült volna az ötméteresre tervezett emlékmű.

Hunyadi János képmása Nádasdy Ferenc Mausoleum című, 1664-es művében
Fotó: MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor

Így tehát a másik helyszín mellett döntött a Professzorok ­Batthyány Körének képviselete és az emlékmű alkotója, Madarassy­ István. Ez a zimonyi vár alatti Duna-part tágas, parkosított sétánya, amelyen már több szobrászati alkotás is helyet kapott. Itt, a parti sétányon állították föl tehát az emlékművet, amelynek kerete íves harangláb, amelyen a II. János Pál pápának ajándékozott emlékharang pontos, megszólaltatható mása függ, alatta pedig Hunyadi János robusztus bronzszobra áll. Az emlékművet Aleksandar Vučić és Áder János államfők a 2019. évi emléknapon avatták föl, természetesen déli 12 órakor. Amint a körülmények lehetővé teszik, sor kerül az emlékmű egyházi, katolikus és ortodox megszentelésére.

Időközben elkészült a déli harangszó történetét és napjainkig terjedő hatását bemutató kötet román és német fordítása is, mindkettő önkéntes felajánlás formájában. Hogy miért éppen román nyelven szeretnénk megjelentetni ezt a művet? Ez nem véletlen, és legalább olyan fontos, mint a szerb kiadás, hiszen Hunyadi János apja, a feltehetően román Vojk (Voico/Voicu) a Havasalföldről telepedett át a XV. század elején Magyarországra, és lett Zsigmond király udvari lovagja. Noha ilyen áttelepedések, mozgások teljesen természetesek voltak abban az időben, különösen a Zsigmond által uralt Német-római Császárságban, de akár az átmenetileg a Havasalföldet is hűbéri viszony alá vonó Magyar Királyságban, a XIX–XX. század túlfűtött nacionalista szemléletében ez szinte skizofrén vitát robbantott ki a nemzeti gondolatot mindenáron érvényre juttatni igyekvő történetírásban. Az áttelepülés után birtokokat szerző Vojk fiai, János és Johan (II. János) önmagukat és birtokaik bevételét nem kímélve önfeláldozóan harcoltak a török ellen, és végül mindketten ennek lettek az áldozatai. A hat éven át az országot kormányzóként vezető Hunyadi János ifjabb fiát pedig, Mátyást, 1458 januárjában az országgyűlés választotta meg a „Duna jegén” magyar királynak.

A Kolozsvárt született király az első világháború előtt Fadrusz János alkotásaként monumentális, művészi szobrot kapott a város főterén. A személye és szobra körül időről időre fellángoló méltatlan és történelmileg értelmetlen vitára tehetne pontot a déli harangszó történetét bemutató kötet román–magyar kiadása. Hasonló fontosságú a német–magyar nyelvű megjelentetés is, hiszen ezt nemcsak német nyelvterületen, hanem Erdély megmaradt szász lakossága körében is bizonyára sokan forgatnák, olvasnák.

Reméljük, hogy ezek a célok hamarosan megvalósulnak, és hozzájárulnak ahhoz, hogy ne csak a magyarok, hanem a románok is őszintén magukénak érezzék Hunyadi Jánost és Hunyadi Mátyást mint román környezetből magyarrá lett főurat és királyt, akik a maguk korában éppúgy szívükön viselték a Havasalföld török elleni megvédését, mint az áttelepült és áttelepülni kívánó román kenézeket, hiszen abban az időben már egyébként is jelentős román népesség élt Dél-Erdélyben. Úgy gondolom, hogy ennek a megbékélésnek az lehetne a biztosítéka és záloga, ha Gyulafehérvárt, ahol Hunyadi Jánost, fiát, Hunyadi Lászlót és testvérét, Johant (II. János) végső nyugalomba helyezték, akiknek a síremlékei, szarkofágjai a sokszoros hányattatás és bolygatás ellenére részben mégis megmaradtak, és ahol kultuszuk és emlékezetük töretlenül él a Szent István által alapított püspöki székesegyházban, szobor is emlékeztetne a törökverő hősre.

A nándorfehérvári diadal hőse ötszázötven év után is üzen. Azt üzeni, hogy a Kárpát-medencei népek egymásra vannak utalva, és csak közösen, csak harmonikus egyetértésben és összefogásban lehetnek sikeresek, külön-külön bukásra vannak ítélve. Ez a legfontosabb gondolat, amelyet ennek a győzelemnek a hetven évre békét, nyugalmat és felemelkedést hozó időszaka, a Magyar Királyság utolsó fénykora hitelesít. Ezt idézze fel a magyarság július 22-én, a nemzeti emléknapon, és ha ez a gondolat elfogadásra talál a Kárpát-medence jelenlegi népei körében is, a nándorfehérvári győzelem a mi világunkban is a békés jövő biztosítéka lesz.