Esztike a csatamezőn

Kik lehetnek a második világháborús magyar ejtőernyősök, akiket a napokban találtak meg?

A sülysápi sírgödörből előkerült katonai jelvény. Megsemmisítő tűz

Hamarosan védelmi állás kezd kibontakozni a föld alól, amelyben részben egymáson három ember földi maradványait találják meg. A felszerelési tárgyak és az egyenruha megmaradt részei egyértelművé teszik, magyar katonák nyugszanak itt, az előkerülő ejtőernyős jelvény pedig tovább erősíti azt a forrásokból ismert tényt, hogy a magyar királyi 1/I. ejtőernyős zászlóalj katonái harcoltak ezen a területen. A kutatás innentől kezdve exhumálásként folytatódik a hadisírgondozás feltárási protokollja szerint. A maradványokról a megtalálási pozícióban fényképek és vázlattal ellátott, pontos exhumálási jegyzőkönyv készül, csakúgy a sírmellékletekről. Számunkra, hadisírgondozók számára az exhumálás során előkerülő legfontosabb tárgy az azonossági jegytok (1936 M vagy 1939 M azonossági jegytok, közkeletű nevén dögcédula), amely a katona azonosítását teszi lehetővé, itt viszont egyikük maradványánál sem található. A levéltári forrásokból sem került elő olyan dokumentum, amely itt eltemetett katonák nevére vonatkozott volna, így a személyazonosságuk megállapítása kétségessé vált. Számos egyenruhagomb, szíjcsat és bakancsmaradvány jön elő, csupa olyan tárgy, amely nem pusztult el a föld alatt eltöltött több mint hetvenöt év során.

Az ilyen jellegű feltárásoknál ezek a tárgyak gyakran fordulnak elő sírmellékletként. Sok esetben a Hadtörténeti Intézet és Múzeum más igazgatóságával együttműködve sikerül egy-egy felszerelési eszközt vagy egyenruha-maradványt azonosítani, vagy a rossz állapotú azonossági jegytokon restaurálással olvashatóvá tenni az azonosító számjegyeket.

De itt álljunk is meg egy szóra! Az egyik tárgy, amely az exhumálási jegyzőkönyvben az M64 jelzéssel ellátott katona földi maradványával került elő, egy arany jegygyűrű. A tökéletes állapotban fellelt ékszer megvizsgálásakor a belső oldalán a következő vált olvashatóvá: „Esztike 1942”. Nekünk ma egy név és egy évszám. A katonának, aki több mint hét évtizedig porladt a csatamezőn, minden volt egykor, a kedves, aki hazavárta, a boldog jövő, az élet. De a katona azon a szántón halt hősi halált egy állás védelmében, a bajtársakért, a kedveséért – Esztikéért –, egyszóval a hazáért. Egy ilyen tárgy megtalálása sokkal személyesebbé teszi ezt a munkát, és arra sarkallt bennünket, hogy megpróbáljuk kideríteni, ki a gyűrű tulajdonosa. Ki vette feleségül Esztert, vagy kérte meg a kezét 1942-ben?

A sülysápi sírgödörből előkerült katonai jelvény. Megsemmisítő tűz

A hivatalos veszteségi nyilvántartás szerint abban a jó egy hétben, 1944. november 14–22. között az ejtőernyősök közül 44 fő halt hősi halált a térségben. Negyvenüket az isaszegi temetőben temették el közvetlenül a harcok után. Négy katonánál azonban nincs bejegyzés az eltemetésükre vonatkozóan, a harchelyzet miatt holttestüket nem tudták beszállítani Isaszegre, a haláluk helyéhez pedig az „Isaszeg DK.” (délkelet) szöveget jegyezték be, ami égtáj alapján akár egyezhet is az általunk megtalált katonákkal. Őket vélhetően a harcok elmúltával a helyi lakosság temette el a haláluk helyén, mint ahogy ez gyakorlat volt országszerte, sőt a második világháború folyamán mindenhol. A térségbeli harcok során viszont 12 eltűnt katonát is jelentett a zászlóalj a Honvédelmi Minisztérium 22. veszteségi osztályára, ahol összegezték a veszteségi adatokat. Az eltűntek közül egyikőjük vezetéknevét – Hlavati – megtaláltuk a helyszínen előkerült csajka aljára vésve. De ez önmagában még nem bizonyítja, hogy valamelyik maradvány azonos lenne a csajka tulajdonosáéval.

A megtalált három hősi halott tehát a térségben elesett négy, de csak később, a helyszínen eltemetett ejtőernyős közül vagy pedig a harc közben eltűntnek nyilvánított tizenkét katona közül kerülhetett ki. Az alakulatok által leadott veszteségi jelentések alapján a HM 22. veszteségi osztálya elkészítette az adott személy veszteségi kartonját, amelyen általában feltüntették a feleség nevét is. Mindannyiuk esetében megnéztük a veszteségi kartonok bejegyzését, és elvégeztük a kutatást más veszteségi dokumentumokban is, de Eszter nevű feleség nyomára egyetlen esetben sem bukkantunk. Viszont elképzelhető, hogy a karikagyűrű eljegyzési gyűrű volt, és még nem házasodtak össze, így Eszter a dokumentumokban nem is szerepelhetett mint feleség.

Eddig tehát nem vezetett eredményre a kutatás, hogy ki lehetett a jegygyűrű tulajdonosa.

A Honvédelmi Minisztérium felhívást jelentetett meg az egyik közösségi hálón, számos jelentkező volt, de érdemi információval eddig senki nem tudott szolgálni. Akadt ugyan olyan jelentkező, akinek a felmenője valóban 1944 novemberében esett el, és Eszter volt a feleségének a neve, róla viszont kiderült, hogy a 20. honvéd gyalogezredben szolgált, és a mai Szlovákia területén halt hősi halált, és ott is temették el. Továbbra is nyitott a kérdés, hogy ki az a három ejtőernyős, akiket Sülysáp határában megtaláltunk. Lehet, hogy nem tudjuk meg a nevüket, amire sajnos nemegyszer volt már példa, de talán nem is mindig az a fontos, amit mi tudunk, erre utal majd a sírfeliratuk: Névtelen magyar hősök. Isten előtt nem ismeretlenek.

Minden exhumálás után az erre hivatott régész munkatárs elvégzi a megtalált földi maradványok vizsgálatát és anatómiai rend szerinti válogatását. A sülysápi leletek csontozatán látható sérülések arra engednek következtetni, hogy nagyobb űrméretű akna vagy tüzérségi gránát robbanása okozta a katonák halálát. A korabeli beszámolók írnak a szovjet harckocsik vadászatáról a magyar tűzgépek ellen, és pusztító erejű szovjet tüzérségi tűzről, egy esetben pedig a zászlóalj a rátörő túlerejű szovjet gyalogság ellen saját magára vezényelte a tüzet. Még az is előfordulhat, hogy ekkor érte őket a halálos becsapódás.

Az 1/I. ejtőernyős zászlóalj parancsnoka, ­Tassonyi Edömér százados – akit később Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel tüntettek ki – így írt az ejtőernyősök Isaszeg környéki 1944. novemberi harcairól

„Az volt az egyetlen eset a háború alatt, amikor ilyen, első világháborús méretű tüzérségi tűz alatt álltunk. Betekintésünk a harcálláspontról erre a szektorra nem volt, de az egybefolyó robbanások és a szüntelen moraj azt a benyomást keltette, hogy nem fog élő ember az állásban maradni, annak ellenére, hogy még a lövész gödrökben is rövid alagutak voltak ásva aknatűz ellen. Pontosan 40 percig morajlott a föld, majd hirtelen halotti csend lett. Ugyanakkor a jobb szárny század rádiója jelentette: »Orosz tömegtámadás, rohamtávolságon a középen.« A német tüzér figyelőhöz fordultam: »Azonnal megsemmisítő tüzet az A vonatkozási pontra!« »De ez az Ön saját állása!« – »Ne törődjön vele!« Stopper órámat néztem; 17 másodperc után 52 csőnek a megsemmisítő tüze az állásunkon és az állásunk előtt feküdt; percek után lelassult, majd néhány percig hátra helyezték. Az orosz gyalogságot ez a tűz telibe találta, rohamtávolságon. Az ejtőernyősök lelkesedve mondták nekem – amikor a támadás visszaverése után az állásba kimentem (helyesebben kiszökelltem) –, hogy tudták, hogy a második tűzcsapás saját. Nem tudtak volna ellenállni. Amikor a tűz lelassult, néhány »kikukucskált« és látták, hogy az orosz testek repültek a levegőbe. Sokan pánikszerűen próbálták tíz körmükkel beásni magukat. Akit a tüzérség életben hagyott, azt az ejtőernyősök tűzfegyverei kaszálták le. Az orosz gyalogság pánikszerűen visszamenekült, súlyos veszteségeket szenvedve. Századunk a gyilkos, megsemmisítő tűzben csodálatosképpen csak hét halottat és néhány sebesültet szenvedett. Pár katonánkat a föld betemetett, de ezek sebesülés nélkül úszták meg.”

Az ejtőernyősök a Szent László hadosztály állományában több mint egy hétig tartották Isa­szeg térségében a frontot, majd továbbvezényelték őket, és a letkési hídfőnél, később pedig a Garam folyó mentén álltak szemben a szovjet túlerővel.

Isaszegen az Öregtemplom melletti temetőben hat ejtőernyős sírja őrzi a veszteségteljes harcok emlékét. Emlékeztetnek a helytállásra, az önfeláldozásra is kész kötelességtudatra. Hatuk sírjele maradt meg az ott eltemetett negyven hős sírja közül, mert a második világháború utáni nemzetrontó időkben eltűntek a keresztek, a hamvakra rátemettek. Nekünk az a kötelességünk, hogy a második világháború magyar hősi halottainak kevés megmaradt sírját megőrizzük, és folytassuk a sülysápihoz hasonlóan hevenyészett sírgödörben, szántókon, erdőkben porladó magyar katonák földi maradványainak felkutatását.

A szerző a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó Igazgatóságának osztályvezetője