A horvátok – köztük a most felszínre hozott áldozatok – mindenesetre nagyon magas árat fizettek a Független Horvát Államért (1941–45), amelyet csak a fasiszta olasz és a náci német rezsim ismert el, s velük együtt szállt is sírba. Az első világháború utáni berendezkedés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeiket. Szerbia beszippantotta Horvátországot, s ezzel minden állami attribútumát, amelyeket a magyar korona társországaként több száz éven át megőrzött, elveszítette. Bár hosszú politikai küzdelem árán 1939-ben sikerült nagyobb fokú önrendelkezésre szert tennie, annak megvalósítását a második világháború kitörése megakadályozta. A Jugoszláv Királyság mindössze két napig volt a tengelyhatalmak szövetségese, mert a dokumentumot jóváhagyó kormányt brit támogatással megbuktatták, így az ország lojalitása a szövetség iránt megkérdőjeleződött. Április 6-án a németek bombázni kezdték Belgrádot, s nem éppen önzetlen támogatásukkal létrejött az Ante Pavelić vezette független horvát állam. Átvéve az úgynevezett nürnbergi törvényeket, s a szerb, a zsidó és a roma kisebbség internálására létrehozva a jasenovaci koncentrációs tábort, ami azóta is stigma a horvátokon. Évtizedek óta folyik a számháború, hányan is haltak meg ott. Szerbia magától értetődően egyre feljebb srófolja, leggyakrabban hétszázezerre teszi az áldozatok számát, akiknek többsége szerinte szerb volt. A bécsi Simon Wiesenthal Központ 83 ezer áldozatról tud, közülük azonban több ezerről kiderült, hogy adataik hamisak. Roman Leljak szlovén publicista a belgrádi katonai archívumban egy 1946-ból származó tényfeltáró bizottsági jelentésre bukkant, amely szerint a jasenovaci táborban „csak” 576 személy halt erőszakos halált, 1078 pedig betegség következtében vesztette életét.