Mi is történt, és főként miért történt? Ki ütött először? Az utóbbi időben több olyan fejlemény is volt, amely ismét rávilágított a XX. század két nagy világégése és az azok következményei körül folyó emlékezetháborúra: az akkori eseményekben részes népek, politikai-ideológiai „szekértáborok” másként látják a történteket, mást tartanak bűnösnek és áldozatnak, a maguk vétségeit és az összecsapások okait meg sem említik.
Eltitkolt rémtettek
A világban azonban szinte minden akció-reakció elven működik, semmi sem azzal kezdődik, hogy valaki visszaütött. A kelet-közép-európai totalitárius rendszerek sikeresen lefojtották az efféle elmélkedéseket, a nyilvánosság előtt ilyen témák fel sem merülhettek. A berlini fallal együtt azonban leomlott a hallgatás fala is, s a napvilágra került rémtettekre magyarázatot, az áldozatoknak igazságot követelnek azok, akik úgy gondolják, hogy a győzelem sem jogosít fel senkit gátlástalan és értelmetlen vérontásra. A másik oldal, amely megfélemlítéssel, a történelmi tények szándékos félremagyarázásával vagy elhallgatásával oly sokáig volt képes titokban tartani e rémtetteket, most – miután már nem tudja a szellemet a palackba visszagyömöszölni – azoknak jogos voltát s az áldozatok egyéni vagy kollektív bűnösségét hangoztatja.
A legutóbbi ilyen leleplező esemény nyolcszáz lemészárolt ember földi maradványainak felszínre hozatala volt a horvátországi Žumberak melletti barlangból (jama Jazovka) a múlt hónapban. A terület feltárásán továbbra is dolgoznak, mert gyanítják, hogy több tömegsír lehet még a közelben, amelyek a második világháborút követő megtorlások és a kommunista hatalomátvétel áldozatait rejtik. Ezek az „utórezgések” talán még több emberéletet követeltek, legalábbis Európának ebben a részében, mint a megszállás és a háború.
A horvátok – köztük a most felszínre hozott áldozatok – mindenesetre nagyon magas árat fizettek a Független Horvát Államért (1941–45), amelyet csak a fasiszta olasz és a náci német rezsim ismert el, s velük együtt szállt is sírba. Az első világháború utáni berendezkedés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeiket. Szerbia beszippantotta Horvátországot, s ezzel minden állami attribútumát, amelyeket a magyar korona társországaként több száz éven át megőrzött, elveszítette. Bár hosszú politikai küzdelem árán 1939-ben sikerült nagyobb fokú önrendelkezésre szert tennie, annak megvalósítását a második világháború kitörése megakadályozta. A Jugoszláv Királyság mindössze két napig volt a tengelyhatalmak szövetségese, mert a dokumentumot jóváhagyó kormányt brit támogatással megbuktatták, így az ország lojalitása a szövetség iránt megkérdőjeleződött. Április 6-án a németek bombázni kezdték Belgrádot, s nem éppen önzetlen támogatásukkal létrejött az Ante Pavelić vezette független horvát állam. Átvéve az úgynevezett nürnbergi törvényeket, s a szerb, a zsidó és a roma kisebbség internálására létrehozva a jasenovaci koncentrációs tábort, ami azóta is stigma a horvátokon. Évtizedek óta folyik a számháború, hányan is haltak meg ott. Szerbia magától értetődően egyre feljebb srófolja, leggyakrabban hétszázezerre teszi az áldozatok számát, akiknek többsége szerinte szerb volt. A bécsi Simon Wiesenthal Központ 83 ezer áldozatról tud, közülük azonban több ezerről kiderült, hogy adataik hamisak. Roman Leljak szlovén publicista a belgrádi katonai archívumban egy 1946-ból származó tényfeltáró bizottsági jelentésre bukkant, amely szerint a jasenovaci táborban „csak” 576 személy halt erőszakos halált, 1078 pedig betegség következtében vesztette életét.