időjárás 28°C Klára 2022. augusztus 12.
logo

Kévébe kötve

Gyetvai Mária
2020.08.23. 11:00
Kévébe kötve

Mi is történt, és főként miért történt? Ki ütött először? Az utóbbi időben több olyan fejlemény is volt, amely ismét rávilágított a XX. század két nagy világégése és az azok következményei körül folyó emlékezetháborúra: az akkori eseményekben részes népek, politikai-ideo­lógiai „szekértáborok” másként látják a történteket, mást tartanak bűnösnek és áldozatnak, a maguk vétségeit és az összecsapások okait meg sem említik.

Eltitkolt rémtettek

A világban azonban szinte minden akció-reakció elven működik, semmi sem azzal kezdődik, hogy valaki visszaütött. A kelet-közép-európai totalitárius rendszerek sikeresen lefojtották az efféle elmélkedéseket, a nyilvánosság előtt ilyen témák fel sem merülhettek. A berlini fallal együtt azonban leomlott a hallgatás fala is, s a napvilágra került rémtettekre magyarázatot, az áldozatoknak igazságot követelnek azok, akik úgy gondolják, hogy a győzelem sem jogosít fel senkit gátlástalan és értelmetlen vérontásra. A másik oldal, amely megfélemlítéssel, a történelmi tények szándékos félremagyarázásával vagy elhallgatásával oly sokáig volt képes titokban tartani e rémtetteket, most – miután már nem tudja a szellemet a palackba visszagyömöszölni – azoknak jogos voltát s az áldozatok egyéni vagy kollektív bűnösségét hangoztatja.

A legutóbbi ilyen leleplező esemény nyolcszáz lemészárolt ember földi maradványainak felszínre hozatala volt a horvátországi Žumberak melletti barlangból (jama Jazovka) a múlt hónapban. A terület feltárásán továbbra is dolgoznak, mert gyanítják, hogy több tömegsír lehet még a közelben, amelyek a második világháborút követő megtorlások és a kommunista hatalomátvétel áldozatait rejtik. Ezek az „utórezgések” talán még több emberéletet követeltek, legalábbis Európának ebben a részében, mint a megszállás és a háború.

A horvátok – köztük a most felszínre hozott áldozatok – mindenesetre nagyon magas árat fizettek a Független Horvát Államért (1941–45), amelyet csak a fasiszta olasz és a náci német rezsim ismert el, s velük együtt szállt is sírba. Az első világháború utáni berendezkedés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeiket. Szerbia beszippantotta Horvátországot, s ezzel minden állami attribútumát, amelyeket a magyar korona társországaként több száz éven át megőrzött, elveszítette. Bár hosszú politikai küzdelem árán 1939-ben sikerült nagyobb fokú önrendelkezésre szert tennie, annak megvalósítását a második világháború kitörése megakadályozta. A Jugoszláv Királyság mindössze két napig volt a tengelyhatalmak szövetségese, mert a dokumentumot jóváhagyó kormányt brit támogatással megbuktatták, így az ország lojalitása a szövetség iránt megkérdőjeleződött. Április 6-án a németek bombázni kezdték Belgrádot, s nem éppen önzetlen támogatásukkal létrejött az Ante Pavelić vezette független horvát állam. Átvéve az úgynevezett nürnbergi törvényeket, s a szerb, a zsidó és a roma kisebbség internálására létrehozva a jasenovaci koncentrációs tábort, ami azóta is stigma a horvátokon. Évtizedek óta folyik a számháború, hányan is haltak meg ott. Szerbia magától értetődően egyre feljebb srófolja, leggyakrabban hétszázezerre teszi az áldozatok számát, akiknek többsége szerinte szerb volt. A bécsi Simon Wiesenthal Központ 83 ezer áldozatról tud, közülük azonban több ezerről kiderült, hogy adataik hamisak. Roman Leljak szlovén publicista a belgrádi katonai archívumban egy 1946-ból származó tényfeltáró bizottsági jelentésre bukkant, amely szerint a jasenovaci táborban „csak” 576 személy halt erőszakos halált, 1078 pedig betegség következtében vesztette életét.

A nyilvánvaló túlzások miatt a horvát közvéleményben eluralkodott a kétely, amit az is indokol, hogy a tábor az usztasa rezsim bukása után még három évig működött, így nehéz elkülöníteni a szélsőjobboldali usztasák és a kommunista partizánok áldozatainak számát. A tisztánlátás hiánya arra jó, hogy a horvátokban ébren tartsák a bűntudatot. Leljak ezeknek a számoknak a nyilvánosságra hozatalával hazájában is nagy port kavart, nemkülönben azzal a felfedezésével, hogy a zágrábi hadtörténeti levéltárban őrzött, 1943-as dokumentum szerint az akkori jugoszláv hadsereg célként fogalmazta meg Nagy-Szerbia létrehozását, amely magában foglalta Szerbia és Szlovénia közös határát is. A jugoszláv hadseregen a csetnik haderő értendő, amelynek parancsnoka, Drazsa Mihajlovics egyidőben a londoni emigráns jugoszláv kormány hadügyminisztere volt, s élvezte a brit kormány támogatását.

E cél megvalósítása feltételezte bizonyos horvát területek etnikai megtisztítását. A csetnikeknek a Független Horvát Államban ez irányban kifejtett „tevékenysége” sok áldozattal járt, mégis eltörpül a bleiburgi mészárlás mellett. A „tisztogatók” legtöbb áldozata horvát volt, de sorsukban osztoztak a kommunista partizánokban a németeknél és az olaszoknál nagyobb ellenséget látó szlovénok, a csetnikek boszniai „muszlimmentesítési” akcióját túlélő bosnyákok, albánok, sőt a Vörös Hadsereg ellen fegyvert fogó kozákok is.

Megemlékezés a „foibe” mészárlások áldozatairól az olaszországi Basovizzában 2020 februárjában. Joguk van-e legalább a kegyelethez a legyőzötteknek?
Fotó: Getty Images

Partizánok haragja

A kommunista hatalomátvételért harcoló partizánok nem sok bizalmat ébresztettek maguk iránt a keresztény-konzervatív szlovénok, főként a falusi lakosság körében. Utóbbiak sem új Jugoszláviát, hanem függetlenséget akartak, amelyet az első világháború után nekik sem sikerült kiérdemelniük a nagyhatalmaktól – no meg rendet és békét. A partizánok garázdálkodása elleni védekezésül, olasz segítséggel állították fel a faluőrségeket, amivel különösen magukra vonták a partizánok haragját. Kollaboránsnak minősítették őket, miként a megszállók és a kommunista átalakulás ellen egyszerre harcoló honvédeket (domobranci).

Mindannyian, csakúgy mint a szerbekkel és a kommunistákkal egyaránt szembeszálló horvát hadsereg katonái és a honvédek, valamint az usztasa milícia tagjai a vesztett háború végén a visszavonuló német csapatokkal menekülni kényszerültek. Sokan a családjukkal együtt vágtak neki az útnak, mert a partizánoktól nem sok jóra számítottak. Hasonló okból tömegesen csatlakoztak hozzájuk más civilek is, hogy osztrák területen a szövetséges brit csapatoknak adják meg magukat. A több útvonalon, végeláthatatlanul hosszú oszlopokban vonuló menekülők között voltak csetnikek is. Eleinte ugyan vállvetve harcoltak a partizánokkal, később azonban elváltak útjaik, s inkább a tengelyhatalmakkal működtek együtt, míg a partizánokat a britek támogatták. A csetnikeknek mégsem kellett csalódniuk a britek könyörületességében, őket Olaszországba szállították, a többieket azonban kiszolgáltatták a partizánoknak, beleértve a horvát haderők tagjait is, akik a kommunisták elleni további harcra ajánlkoztak a szövetségeseknek.

Az eredeti elképzelés szerint senkit sem kényszerítettek volna visszatérésre jugoszláv területre, ám Londonból ellentmondásos utasítások érkeztek. A helyi brit parancsnokok pedig Harold Macmillan későbbi brit miniszterelnök közreműködésével úgy döntöttek, minden indoklás nélkül visszaküldik a menekülteket hazájukba, vagyis a biztos halálba.

Az 51. vajdasági partizánhadosztály már a helyszínen várakozott. A határig ígéretüknek megfelelően emberségesen bántak foglyaikkal, odaát azonban megkezdődtek a kivégzések. Horvát és szlovén területen számtalan tömegsírban, elhagyott bányákban, betonfallal lezárt vájatokban, lövészárkokban földelték, rejtették el áldozataikat. Valós számuk – mint Jasenovac esetében – kideríthetetlen. A legáltalánosabban elfogadott hetven-nyolcvanezer fő, jelentős részük civil: nő és gyermek. Ez azonban egy csöppet sem zavarja a partizánmítoszt ápoló politikusokat – köztük Zoran Milanović horvát államfőt –, akik folyamatosan azt sulykolják a közvéleménybe, hogy egy vert hadsereg nyerte el méltó büntetését, nem kell rajtuk sokat sajnálkozni.

Jóllehet a kivégzések nem Bleiburgban történtek, Ausztria volt az a hely, ahol szentmise keretében a szocializmus évtizedeiben is meg lehetett emlékezni az áldozatokról. Az osztrák hatóságok a jugoszláv diplomácia ismételt tiltakozása s a szervezők elleni merényletek dacára sem tiltották be. Akkoriban még a szertartásokon fel-felbukkanó usztasa jelképek sem zavarták őket, 2019-ben azonban Karintia már nem engedélyezte a szentmise megtartását. Mert az a helyi egyházi elöljárók szerint nacionalista rituálévá vált, s a történelmi tények szelektív értelmezését szolgálja. Három osztrák európai parlamenti képviselő pedig a legnagyobb európai fasiszta gyűlésnek nevezte a bleiburgi megemlékezéseket Európában. Az idén Vinko Puljić vrhbosnai püspök a járványra való tekintettel a szarajevói székesegyházban celebrálta a misét az áldozatok emlékére rendőri biztosítás mellett. Az eseményt az antifasiszta harc emlékét ápolók tiltakozó nagygyűlése kísérte egy közeli helyszínen.

Nem kisebb tragédia az 1943-ban Isztriából menekülni kényszerülő olaszok sorsa sem (közel kétszázezer fő). Egy részüket Mussolini telepítette be, s főként a közigazgatásban dolgoztak. Az olaszok ellen bosszút esküdők azonban nem tettek különbséget, így állhatott elő az a helyzet, hogy az olaszok elűzése után Koperben nem maradt orvos. A kezdeti szórványos gyilkosságok után, a Jugoszláv Hadsereg bevonulásával kezdődött meg az olasz lakosság tervszerű kiirtása. Akik nem voltak hajlandók elhagyni lakóhelyüket, többnyire a karsztvidék barlangjaiban (foibe) lelték halálukat, ahová a bevett partizángyakorlat szerint belelőtték a kévébe kötött csoportokat, asszonyokat, gyerekeket, öregeket egyaránt. A középen lévők akár sértetlenek is maradhattak, de a halottaktól körülvéve nem szabadulhattak, s gyötrelmes kínhalált haltak. Isztriában és Szlovénia-szerte számos ilyen tömegsír van, talán még felderítetlen is. Trieszt közelében, Basovizza helységben ötszáz négyzetméternyi területen körülbelül kétezer ember földi maradványait találták meg.

Közös tisztelgés

Tito partizánjai nem bántak kesztyűs kézzel a kollektíve bűnösnek nyilvánított magyarokkal és németekkel sem. A második világháború előtt Jugoszlávia közel ötszázezer főnyi német lakosságát nem egészen egy év alatt szinte teljesen felszámolták: elűzték vagy koncentrációs táborokban halálra éheztették, kínozták őket. Magyar történészek harminc-negyvenezerre becsülik a magyar áldozatok számát.

Ha a győzelem felhatalmaz a véres bosszúra, joga van-e legalább a kegyelethez a másik félnek? Az elmondottak alapján úgy tűnik, nincs. Az olasz példánál maradva: az Északi Liga javaslatára újabban Triesztben megülik a Jugo­szláv Hadsereg kivonulásának évfordulóját, június 12-ét. Ami a fentiekre figyelemmel mindenképpen megkönnyebbülés volt minden nem szlovén lakos számára. Az idei ünnepséget a helyi szlovénok tiltakozása kísérte, mert számukra sokkal kisebb öröm volt, hogy a város visszakerült Olaszországhoz. Láthatóan semmi sem indítja őket arra, hogy megértést tanúsítsanak a másik fél sérelmei iránt. Többször megesett, hogy az antifasiszta harc értékeinek védelmében a határon visszafordították a szlovéniai barlangokban halálukat lelt olaszokra emlékezőket. Némi reményre jogosít fel azonban, hogy az 1920-ban a fasiszták által felgyújtott szlovén központ, a felújított Narodni dom átadására Triesztbe látogatott Borut Pahor szlovén államfő, s olasz kollégájával, Sergio Mattarellával együtt tisztelegtek a basovizzai áldozatok emléke előtt is.

A szerző délszlávszakértő

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.