– Mikor látott először valakit néptáncot járni?
– Jász vagyok, a családunkban senki nem táncolt, és a szülővárosomban is inkább a polgári kultúrát őrizték. Egy nap Jászberény mellett, a Kiserdőben majálisoztunk, amikor furcsa zenét hallottam. Utólag kiderült, hogy az akkor alakult Jászsági Népi Együttes első fellépését láttam-hallottam. Letaglózva álltam a színpad előtt. Szeptemberben a Lehel Vezér Gimnáziumban kezdtem az évet. Az első mesterem, Pap Imre bejött az osztályba, és megkérdezte, hogy ki akar néptáncos lenni. Jelentkeztem. Onnantól nem volt megállás.
– Az Ecseri lakodalmas című előadásban kezdetben az egyik férfit táncolta a karból, később a vőfélyt, majd a vőlegényt. Hogyan lett együttesvezető?
– A táncos kezdetben megelégszik azzal, hogy a színpadon mások álmait valósítja meg, a koreográfus elképzeléseit közvetíti a nézőknek. Vannak olyan táncosok – én is közéjük tartoztam –, akiknek gondolataik támadnak, és ha van bennük bátorság és némi tehetség, akkor más szerepben is szeretnék kipróbálni magukat. Ha a szakma visszaigazolja, hogy jó az, amit csinálnak, akkor ismét szintet léphetnek. Ha az ember továbbra is makacsul teszi a dolgát, a sors is kegyes hozzá, és a közönség tetszését is elnyeri, akkor koreográfus, művészeti vezető lehet, ahogy én a Szolnoki Tisza Táncegyüttesben. 38 évvel ezelőtt vőfély táncos voltam, ma pedig nagy múltú együttest vezetek.
Fotó: MTI–Szigetváry Zsolt
– Volt olyan előadásuk, amellyel botrányt okoztak?
– Igen, és büszke is vagyok rá. Engem háromszor akart elvinni a „folklórrendőrség”. Egy nap a Magyar Állami Népi Együttes művészeti tanácsa azt mondta, hogy keressek a világban olyan előadást, amely engem inspirál, mellyel megszólíthatnánk a fiatalokat. Londonban kétszer néztem meg a Michael Flatley nevével fémjelzett világhírű Riverdance című produkciót, amely nagyon tetszett. Utána úgy éreztem, hogy a Kárpát-medencei folklórral mi még változatosabb és izgalmasabb világot tudnánk létrehozni. Akkor született meg Naplegenda című előadásunk, amikor a világzene még különlegesnek számított. A Földön apám fia volnék című produkció kapcsán azért morgolódtak, mert pingvineknek és apácáknak öltöztettem az együttes tagjait. Nem rendezői hóbort volt, hanem átgondolt koncepció. Ma már senki sem ütközik meg, ha például a Ghymes együttes zenéjére készül koreográfia, vagy ha nem eredeti viseletben jelenik meg a néptáncos a színpadon. A harmadik botrányt a Bartók-trilógia II. részével, a Labirintus cíművel okoztam, amely Sáry László zenéjére készült. Egyesek az egekbe dicsérték, a dortmundi operában húszperces álló tapssal ünnepelték, viszont a szakmánk tradicionálisabb része nem fogadta el. Azóta már úgy látom, korai volt, a nézőink még nem voltak felkészülve rá. Én erősen szcenírozom az előadásokat, tehát színházi elemeket is használok. A hagyományos kultúrából nemcsak a felszínt mutatom meg, a lélek mélyére is hatolok. A Megidézett Kárpátalja című darabban – miközben ruszin, magyar, román és cigány táncot járunk – a történelemről, az ott élő emberekről, az Istenhez való viszonyról és a kommunizmus gyalázatáról is beszélünk. A mi munkánk a nevelés is, és a közönségünk láthatóan sokat lépett előre.
