Misu

Egy „mihályis-államis” előadás a hagyományból táplálkozik, ­archaikus, miközben mai is. Vagány, nem összekeverhető másokéval, és biztos, hogy az emberi lélek valamiféleképpen megjelenik benne. Mihályi­ Gáborral, a Magyar Állami Népi Együttes örökös tagjával és vezetőjével beszélgettünk.

A Magyar Állami Népi Együttes Ezerarcú Délvidék című előadásának próbája a budapesti Müpában, 2019. Átvezetések Fotó: MTI–Szigetváry Zsolt

– Mikor látott először valakit néptáncot járni?

– Jász vagyok, a családunkban senki nem táncolt, és a szülővárosomban is inkább a polgári kultúrát őrizték. Egy nap Jászberény mellett, a Kiserdőben majálisoztunk, amikor furcsa zenét hallottam. Utólag kiderült, hogy az akkor alakult Jászsági Népi Együttes első fellépését láttam-hallottam. Letaglózva álltam a színpad előtt. Szeptemberben a Lehel Vezér Gimnáziumban kezdtem az évet. Az első mesterem, Pap Imre bejött az osztályba, és megkérdezte, hogy ki akar néptáncos lenni. Jelentkeztem. Onnantól nem volt megállás.

– Az Ecseri lakodalmas című előadásban kezdetben az egyik férfit táncolta a karból, később a vőfélyt, majd a vőlegényt. Hogyan lett együttesvezető?

– A táncos kezdetben megelégszik azzal, hogy a színpadon mások álmait valósítja meg, a koreo­gráfus elképzeléseit közvetíti a nézőknek. Vannak olyan táncosok – én is közéjük tartoztam –, akiknek gondolataik támadnak, és ha van bennük bátorság és némi tehetség, akkor más szerepben is szeretnék kipróbálni magukat. Ha a szakma visszaigazolja, hogy jó az, amit csinálnak, akkor ismét szintet léphetnek. Ha az ember továbbra is makacsul teszi a dolgát, a sors is kegyes hozzá, és a közönség tetszését is elnyeri, akkor koreográfus, művészeti vezető lehet, ahogy én a Szolnoki Tisza Táncegyüttesben. 38 évvel ezelőtt vőfély táncos voltam, ma pedig nagy múltú együttest vezetek.

A Magyar Állami Népi Együttes Ezerarcú Délvidék című előadásának próbája a budapesti Müpában, 2019. Átvezetések
Fotó: MTI–Szigetváry Zsolt

– Volt olyan előadásuk, amellyel botrányt okoztak?

– Igen, és büszke is vagyok rá. Engem háromszor akart elvinni a „folklórrendőrség”. Egy nap a Magyar Állami Népi Együttes művészeti tanácsa azt mondta, hogy keressek a világban olyan előadást, amely engem inspirál, mellyel megszólíthatnánk a fiatalokat. Londonban kétszer néztem meg a Michael Flatley nevével fémjelzett világhírű Riverdance című produkciót, amely nagyon tetszett. Utána úgy éreztem, hogy a Kárpát-medencei folklórral mi még változatosabb és izgalmasabb világot tudnánk létrehozni. Akkor született meg Naplegenda című előadásunk, amikor a világzene még különlegesnek számított. A Földön apám fia volnék című produkció kapcsán azért morgolódtak, mert pingvineknek és apácáknak öltöztettem az együttes tagjait. Nem rendezői hóbort volt, hanem átgondolt koncepció. Ma már senki sem ütközik meg, ha például a Ghymes együttes zenéjére készül koreográfia, vagy ha nem eredeti viseletben jelenik meg a néptáncos a színpadon. A harmadik botrányt a Bartók-trilógia II. részével, a Labirintus cíművel okoztam, amely Sáry László zenéjére készült. Egyesek az egekbe dicsérték, a dortmundi operában húszperces álló tapssal ünnepelték, viszont a szakmánk tradicionálisabb része nem fogadta el. Azóta már úgy látom, korai volt, a nézőink még nem voltak felkészülve rá. Én erősen szcenírozom az előadásokat, tehát színházi elemeket is használok. A hagyományos kultúrából nemcsak a felszínt mutatom meg, a lélek mélyére is hatolok. A Megidézett Kárpátalja című darabban – miközben ruszin, magyar, román és cigány táncot járunk – a történelemről, az ott élő emberekről, az Istenhez való viszonyról és a kommunizmus gyalázatáról is beszélünk. A mi munkánk a nevelés is, és a közönségünk láthatóan sokat lépett előre.

– Mi a magyar színpadi néptáncművészet sajátossága?

– A magyar rendkívül unikális. Kétféle világ létezik. Nyugat-Európában állami szinten nincsenek együttesek, a csoportok az öntevékeny körökhöz tartoznak. A másik típus az orosz táncművész, Mojszejev nevéhez fűződik, akinél a vidám, életerős és pozitív kisugárzással rendelkező paraszt képe jelent meg, annak manírosságával, idejétmúlt ideológiájával. Délkelet-Ázsiában és Dél-Amerikában inkább a revüszerű néptánc dívik, ott politikai tartalmak nem rakódnak rá. És vagyunk mi. A hatvanas évek nagy koreográfusnemzedéke a hagyományos folklórfeldolgozás mentén haladt, de mellette kortárs színházi táncművészetként a néptánc is megjelent. Antonio Gades készített hasonló szellemiségű műveket Spanyolországban, de tudomásom szerint máshol a világon nincs a magyarhoz hasonló, sokszínű, színházcentrikus, a jelenre is reflektáló néptáncművészet.

– Nálunk hogyan kezdődött a magyar színpadi néptáncművészet?

– A Honvéd Együttes 1949-ben alakult meg, a Magyar Állami Népi Együttes csak két évvel később. Utána jött a mostani Duna Művészegyüttes, majd a Budapest Táncegyüttes. Mint akkoriban sok minden más, szovjet mintára alakultak. A Mojszejev Együttes volt a példa, de sem a Honvéd, sem az Állami Népi Együttes nem szolgálta ki a politikai elvárásokat teljes mértékben. Sok olyan mű született, amely ma is megállná a helyét. Az 1951-ben bemutatott Ecseri lakodalmas a magyar színpadi táncművészet egyik emblematikus alkotása. Amikor először beléptem az állami együttes épületébe, láttam a róla készült plakátot, amelyre keresztbe ráírták: 1000. előadás. A Kállai kettőst Kodály Zoltán a Magyar Állami Népi Együttes számára írta. Koreográfus elődeinket a hagyományra törekvés jellemezte. Az első művészeti vezetőnek, Rábai Miklósnak nem volt könnyű dolga, mert még alig voltak gyűjtések. A gyűjtőmunka a második világháború után Martin György vezetésével már tudományos alapon és szisztematikusan folyt az egész Kárpát-medencében. Büszke vagyok arra, hogy amikor Keménytelkén filmezett, én tartottam a lámpát. Még jártam Kali néni legendás széki táncházában 1986-ban, ahol Púpos Pistáék a kemencesutban muzsikáltak. Az összes fiatal viseletben volt. Ma már ilyet nem látunk. Mi azért vagyunk szerencsések, mert találkozhattunk az öregekkel, még akkor is, ha már nem tudtak táncolni. Nagy élmény volt az asztaluknál ülni, és meginni velük egy pohár bort.

Fotó: Bach Máté

– Merre jártak az együttessel?

– Európában szinte mindenhol, a Távol-Keleten, Kuvaitban, Japánban, Hongkongban, Venezuelában. Amerikában hatszor léptünk fel, én négyszer táncosként mentem, kétszer az előadásaimmal. Most tárgyalunk egy következő turnéról.

– Újabb és újabb kihívások elé állítja a táncosait. Mire készülnek most?

– Kodály és Bartók országában nem elég csak a tánc közbeni éneklés, ezért szisztematikus munkával elértem, hogy a táncosaim több szólamban énekelnek – a Liszt-mozaikok című műsorban a Szent Efrém Férfikarral közösen. Régóta szeretném, hogy a csujogatáson, a lakodalmi vőfélyszövegeken és a rövid népi rigmusokon kívül a próza is jelenjen meg a műsorunkban. Tavaly augusztus óta a táncosok színészmesterség-képzésen vesznek részt. Tamási Áron Énekes madár című székely népi játékának táncszínmű-feldolgozására készülünk. Egy olasz impresszárió szervezésében október 18-án Milánóban a Liszt-mozaikokat mutatnánk be. A Scala Zenekarával és Shlomo Mintzcel, a világ egyik legjobb hegedűművészével lépnénk fel, jövő tavasszal Londonban Nigel Kennedyvel szerepelnénk együtt.

– Mindenki Misinek hívja?

– Nem, a testvéreim Gabinak, otthon, Jászberényben pedig Misunak neveznek.

– Októberben lesz 62 éves. Mikor táncolt utoljára?

– Színpadon, teljes harci díszben? Talán a Mester, Tímár Sándor nyolcvanadik születésnapján az Erkel Színházban. Legutóbb – nem színpadon – az egyik kedves táncosom, Vörös Laura lakodalmában Kalocsán, ahol a kalotaszegi legényestől kezdve mindent táncoltam!

Névjegy

Mihályi Gábor koreográfus, együttesvezető 1958-ban született. 1992-ben végzett a Magyar Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógus szakán, 2007-ben a koreográfus szakon. 1982-ben lett a Magyar Állami Népi Együttes szólótáncosa, négy éve az együttes vezetője. A Magyar Táncművészek Szövetsége elnöke és a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Seregi-, Sipos Orbán-, Imre Zoltán-, Harangozó Gyula-díjas, érdemes és kiváló művész.