Misu

Egy „mihályis-államis” előadás a hagyományból táplálkozik, ­archaikus, miközben mai is. Vagány, nem összekeverhető másokéval, és biztos, hogy az emberi lélek valamiféleképpen megjelenik benne. Mihályi­ Gáborral, a Magyar Állami Népi Együttes örökös tagjával és vezetőjével beszélgettünk.

A Magyar Állami Népi Együttes Ezerarcú Délvidék című előadásának próbája a budapesti Müpában, 2019. Átvezetések Fotó: MTI–Szigetváry Zsolt

– Mi a magyar színpadi néptáncművészet sajátossága?

– A magyar rendkívül unikális. Kétféle világ létezik. Nyugat-Európában állami szinten nincsenek együttesek, a csoportok az öntevékeny körökhöz tartoznak. A másik típus az orosz táncművész, Mojszejev nevéhez fűződik, akinél a vidám, életerős és pozitív kisugárzással rendelkező paraszt képe jelent meg, annak manírosságával, idejétmúlt ideológiájával. Délkelet-Ázsiában és Dél-Amerikában inkább a revüszerű néptánc dívik, ott politikai tartalmak nem rakódnak rá. És vagyunk mi. A hatvanas évek nagy koreográfusnemzedéke a hagyományos folklórfeldolgozás mentén haladt, de mellette kortárs színházi táncművészetként a néptánc is megjelent. Antonio Gades készített hasonló szellemiségű műveket Spanyolországban, de tudomásom szerint máshol a világon nincs a magyarhoz hasonló, sokszínű, színházcentrikus, a jelenre is reflektáló néptáncművészet.

– Nálunk hogyan kezdődött a magyar színpadi néptáncművészet?

– A Honvéd Együttes 1949-ben alakult meg, a Magyar Állami Népi Együttes csak két évvel később. Utána jött a mostani Duna Művészegyüttes, majd a Budapest Táncegyüttes. Mint akkoriban sok minden más, szovjet mintára alakultak. A Mojszejev Együttes volt a példa, de sem a Honvéd, sem az Állami Népi Együttes nem szolgálta ki a politikai elvárásokat teljes mértékben. Sok olyan mű született, amely ma is megállná a helyét. Az 1951-ben bemutatott Ecseri lakodalmas a magyar színpadi táncművészet egyik emblematikus alkotása. Amikor először beléptem az állami együttes épületébe, láttam a róla készült plakátot, amelyre keresztbe ráírták: 1000. előadás. A Kállai kettőst Kodály Zoltán a Magyar Állami Népi Együttes számára írta. Koreográfus elődeinket a hagyományra törekvés jellemezte. Az első művészeti vezetőnek, Rábai Miklósnak nem volt könnyű dolga, mert még alig voltak gyűjtések. A gyűjtőmunka a második világháború után Martin György vezetésével már tudományos alapon és szisztematikusan folyt az egész Kárpát-medencében. Büszke vagyok arra, hogy amikor Keménytelkén filmezett, én tartottam a lámpát. Még jártam Kali néni legendás széki táncházában 1986-ban, ahol Púpos Pistáék a kemencesutban muzsikáltak. Az összes fiatal viseletben volt. Ma már ilyet nem látunk. Mi azért vagyunk szerencsések, mert találkozhattunk az öregekkel, még akkor is, ha már nem tudtak táncolni. Nagy élmény volt az asztaluknál ülni, és meginni velük egy pohár bort.

Fotó: Bach Máté

– Merre jártak az együttessel?

– Európában szinte mindenhol, a Távol-Keleten, Kuvaitban, Japánban, Hongkongban, Venezuelában. Amerikában hatszor léptünk fel, én négyszer táncosként mentem, kétszer az előadásaimmal. Most tárgyalunk egy következő turnéról.

– Újabb és újabb kihívások elé állítja a táncosait. Mire készülnek most?

– Kodály és Bartók országában nem elég csak a tánc közbeni éneklés, ezért szisztematikus munkával elértem, hogy a táncosaim több szólamban énekelnek – a Liszt-mozaikok című műsorban a Szent Efrém Férfikarral közösen. Régóta szeretném, hogy a csujogatáson, a lakodalmi vőfélyszövegeken és a rövid népi rigmusokon kívül a próza is jelenjen meg a műsorunkban. Tavaly augusztus óta a táncosok színészmesterség-képzésen vesznek részt. Tamási Áron Énekes madár című székely népi játékának táncszínmű-feldolgozására készülünk. Egy olasz impresszárió szervezésében október 18-án Milánóban a Liszt-mozaikokat mutatnánk be. A Scala Zenekarával és Shlomo Mintzcel, a világ egyik legjobb hegedűművészével lépnénk fel, jövő tavasszal Londonban Nigel Kennedyvel szerepelnénk együtt.

– Mindenki Misinek hívja?

– Nem, a testvéreim Gabinak, otthon, Jászberényben pedig Misunak neveznek.

– Októberben lesz 62 éves. Mikor táncolt utoljára?

– Színpadon, teljes harci díszben? Talán a Mester, Tímár Sándor nyolcvanadik születésnapján az Erkel Színházban. Legutóbb – nem színpadon – az egyik kedves táncosom, Vörös Laura lakodalmában Kalocsán, ahol a kalotaszegi legényestől kezdve mindent táncoltam!

Névjegy

Mihályi Gábor koreográfus, együttesvezető 1958-ban született. 1992-ben végzett a Magyar Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógus szakán, 2007-ben a koreográfus szakon. 1982-ben lett a Magyar Állami Népi Együttes szólótáncosa, négy éve az együttes vezetője. A Magyar Táncművészek Szövetsége elnöke és a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Seregi-, Sipos Orbán-, Imre Zoltán-, Harangozó Gyula-díjas, érdemes és kiváló művész.