Játéktér

A Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon a múlt héten debütált a korábban humoros rövidfilmjeiről híres Felméri Cecília első nagyjátékfilmje, és rögvest el is hozta a zsűri egyik különdíját. A Spirál című lélektani dráma mind­össze a negyedik egész estés film, amelyet erdélyi magyar direktor készített. A rendezőnő személyességről, játéktérről és arról mesél, hogyan ­lehet előnyt kovácsolni abból, ha az ember mindig kicsit kívülállónak érzi ­magát a szakmában.

Felméri Cecília a Spirál rendezője Fotó: Szilágyi Lenke

– Magyarországon több sikeres női rendező dolgozik, ám a világtrend még mindig az, hogy a kamera mögött kevés női szakembert ismernek el. Ön hogyan tapasztalja, nőként nehezebb érvényesülni ebben az iparban?

– Minden rendezőnek nehéz. Éveket töltünk el egy-egy projekttel, sok a bizonytalanság, és sok komoly döntést kell hozni, ami pszichikai­lag elég megterhelő. A férfiak és nők között is van, akiknek ez könnyebben megy vagy kevésbé, de ez a szakma korra vagy nemre való tekintet nélkül azt kívánja tőled, hogy mindenedet odatedd, amid van.

– A Spirál létrejöttét a román Országos Filmközpont, a Magyar Nemzeti Filmalap és az ­Európa Tanács kulturális alapja is támogatta. Egyszer úgy fogalmazott, hogy az erdélyi filmesek kicsit kívülállónak számítanak, hiszen nem tartoznak egyik rendszerhez sem. Hogyan lehet mégis előnyt kovácsolni ebből a helyzetből?

– Magyarországon Budapesten, Romániában pedig Bukarestben van a filmkészítés központja, Erdély a kettő között van, földrajzilag és sok más szempontból is. Megvan az az előnyünk, hogy mind a két rendszer felé lehet fordulni, lehet kapcsolatokat építeni, pályázni, ugyanakkor mindkét helyen egyúttal kívülállók is vagyunk. Aki elvégzi a budapesti SZFE-t vagy a bukaresti filmművészetit, könnyebben bekerül a rendszerbe. Ebből a köztes helyzetből csak úgy lehet kitörni, hogy jó filmeket készítünk, pályázunk, bemutatkozunk fesztiválokon. Bizonyos szempontból végül is ugyanúgy, mint egy kezdő filmes Budapesten vagy Bukarestben, nálunk igazából a kapcsolatrendszer kiépítése jelent nehézséget, hiszen ahhoz, hogy egyáltalán találkozzak szakmabelivel, sokat kell utaznom. Az én esetem szerencsésen alakult, mert a Spirálban egyszerre tudtam együtt dolgozni magyar és román színészekkel, méghozzá olyan kaliberűekkel, mint a felvidéki, Európai filmdíjas Borbély Alexandra, Kiss Diána Magdolna és a bukaresti, Arany Medve díjas Bogdan Dumitrache.

– A Spirál világpremierje a lengyel fővárosban volt: a Varsói Filmfesztiválon elnyerte a zsűri egyik különdíját. Milyen élmény volt a pandémia közepén részt venni egy filmfesztiválon, és ön szerint mennyit számítanak a díjak a hírértéken túl?

– Az elismerés mindig jót tesz a léleknek, de a díjak, fesztiválszereplések a következő filmeknél számítanak igazán. Segíthetnek meggyőzni egy producert, hogy pályázzon a filmtervvel, vagy a pénzosztó rendszert, hogy támogassák a következő nagyjátékfilmet. A filmkészítés nagyon drága műfaj, és egy ilyen A kategóriás fesztiválon való részvétel vagy elismerés ahhoz segíthet hozzá, hogy a pályáztató azt érezze, valamennyire garanciát kap arra, hogy a pénz jó helyre megy. Varsóban csak a termek huszonöt százalékát tölthették meg nézőkkel, tehát egy telt házas vetítés azt jelentette, hogy a terem háromnegyede üres. Ez elég nyomasztó élmény volt, különösen az első vetítéskor, de utána már jobban tudtam kezelni. Mindenképpen jó, hogy élő fesztiválon, nagy vásznon és nem online mutatták be a filmet.