A rózsabimbó nyomában

Film – Az Aranypolgár megkísértése.

A főszereplő Gary Oldman az agyunkra megy, szellemessége mégis szerethető. Forrás: Netflix

Harmincvalahányban vagyunk, a filmstúdió irodájában fél tucat forgatókönyvíró szivarozik, miközben felvázolják a legújabb „nagy dobást”. Frankenstein szörnyét szeretnék kihozni a B kategóriás, gagyi filmek skatulyájából, ám a stúdió vezetője nem vevő rá. Mégis hogy a fenébe lehetne visszahozni a gazdasági válság után a nézőket a moziba? A kérdés ma, 2020-ban ugyanolyan égető, mint amikor a némafilmeket lesöpörték a hangosfilmek, és az embereknek nem volt pénzük moziba menni. A filmgyártás megmentőjeként, egyszersmind a klasszikus mozizás hóhérjaként emlegetett Netflix idei presztízsfilmje az Aranypolgárig nyúl vissza: ami tavaly Scorsese Az ír című maratoni gengszterepo­sza, tavalyelőtt pedig Alfonso Cua­rón – egyébként szintén fekete-fehér – Romája volt, az idén David Fincher Mankja.

A főszereplő Gary Oldman az agyunkra megy, szellemessége mégis szerethető.
Fotó: Netflix

Az Aranypolgár a világ egyik leghíresebb filmje, sokak szerint az egyik legjobb is. Orson Welles rózsabimbójára közel nyolcvan éve csodálkoznak rá újabb és újabb generációk, Fincher azonban felteszi a kérdést: tényleg kizárólag az első filmes, monomániás-narcisztikus, alig huszonöt éves zsenit illeti érte a dicsőség? A rendező néhai édesapja, Jack Fincher évtizedekig polcon pihenő forgatókönyve Herman J. Mankiewicznek szolgáltat igaz­ságot, aki ugyan társ-forgatókönyvíróként valóban szerepel az Aranypolgár stáblistáján, sőt még Oscar-díjat is nyert a munkájáért, a Mank szerint azonban ő találta ki a film egész sztoriját egy Los Angeles melletti farmon.

Mankiewicz (Gary Oldman) alkoholista, önsorsrontó, ám mégis szerethető, szarkasztikus humorú figura, egyre mélyebbre csúszik, ráadásul az iparágból is kiábrándult. Finchert a valódi szerző kiléténél viszont még jobban izgatják azok a témák, amelyek magát az Aranypolgárt is inspirálták: a világválság idején is rongyrázó felső tízezer, a filmiparba begyűrűző politika, az álhírek vagy a Charles­ Foster Kane karakterét inspiráló médiamágnás, William Randolph Hearst (Charles Dance). A Hetedik és a Harcosok klubja kultrendezőjének legújabb húzása meg fogja tizedelni a nézőket, a Mank szövete ugyanis annyira sűrű, hogy a kevésbé bennfentesek, illetve azok számára, akik nem látták az Aranypolgárt, nehezen élvezhető. A történet Hollywood korai, csak a legelvetemültebb mozirajongók által ismert szakaszába repít, ám nem a korszak ismert neveinek egyikét teszi meg főszereplőnek, ahogy egy életrajzi filmnél szokás, hanem egy különc mellékszereplőt. Rajta keresztül kapunk képet az egész stúdiórendszerről és holdudvaráról, ám Fincher nem fűz magyarázatokat ahhoz, hogy ki is volt mondjuk Irving Thalberg, Philip Marlowe vagy Louis B. Mayer, természetesnek veszi, hogy a néző tisztában van vele.

David Fincher előszeretettel helyez kívülálló, bogaras figurákat a középpontba, hogy aztán izgalmas személyiségük szűrőjén át megmutassa környezetük hamisságát. Ezt most is pazarul teszi: atmoszférát teremt, minden apró részletet kidolgoz, a néző bennfentesnek érezheti magát. A Mank olyannyira informatív, hogy elsőre nehéz megérteni minden rejtett utalását. Az önreflexió viszont nem marad el: Mank egyszer például kerek perec megkapja kritikának, hogy ­fogalmazzon már egyszerűbben, hiszen nem ­Shakespeare-t ír, mire azt morogja vissza, hogy de, ő azt szeretne írni. Azt is a fejéhez vágják, hogy a forgatókönyve túl zavaros a visszatekintések miatt, miközben Fincher pontosan ugyanezzel az eszközzel él.

A Mank majdnem ugyanazt a struktúrát követi, mint az Aranypolgár: virtuóz és elegáns, a fekete-fehér képek gondosan beállított fényei és árnyékai, a filmtekercsek cseréjét jelző, cigarettacsikkektől származó égésnyomok pedig az okostévék képernyőjére varázsolják az 1930-40-es évek hangulatát. A Mank egy magának való, a korszakot szimbolizáló ember története, Gary Oldman pedig nagyszerű a főszerepben.

Máskor egy ennyire rétegfilm talán nem készülhetett volna el, de a Netflix manapság vagyonokat költ arra, hogy a legnagyobb nevű rendezőket a streamingre csábítsa. A Mank ráadásul a filmstúdiók működéséről is szól, és cseppet sem fest jó képet róluk: propagandaeszközként használt, embereket megnyomorító, tehetséget elnyomó iparnak mutatja be, amelyet a nagy fejesek önkényesen irányítanak. A harmincas évek filmipara gyökeresen átalakult – és hát ki tudja, milyen változások előtt áll ma az álomgyár.

(Mank. Amerikai életrajzi filmdráma, 132 perc. Rendező: David Fincher. Forgalmazó: Netflix. Bemutató: 2020. december 4.)