David Fincher előszeretettel helyez kívülálló, bogaras figurákat a középpontba, hogy aztán izgalmas személyiségük szűrőjén át megmutassa környezetük hamisságát. Ezt most is pazarul teszi: atmoszférát teremt, minden apró részletet kidolgoz, a néző bennfentesnek érezheti magát. A Mank olyannyira informatív, hogy elsőre nehéz megérteni minden rejtett utalását. Az önreflexió viszont nem marad el: Mank egyszer például kerek perec megkapja kritikának, hogy fogalmazzon már egyszerűbben, hiszen nem Shakespeare-t ír, mire azt morogja vissza, hogy de, ő azt szeretne írni. Azt is a fejéhez vágják, hogy a forgatókönyve túl zavaros a visszatekintések miatt, miközben Fincher pontosan ugyanezzel az eszközzel él.
A Mank majdnem ugyanazt a struktúrát követi, mint az Aranypolgár: virtuóz és elegáns, a fekete-fehér képek gondosan beállított fényei és árnyékai, a filmtekercsek cseréjét jelző, cigarettacsikkektől származó égésnyomok pedig az okostévék képernyőjére varázsolják az 1930-40-es évek hangulatát. A Mank egy magának való, a korszakot szimbolizáló ember története, Gary Oldman pedig nagyszerű a főszerepben.
Máskor egy ennyire rétegfilm talán nem készülhetett volna el, de a Netflix manapság vagyonokat költ arra, hogy a legnagyobb nevű rendezőket a streamingre csábítsa. A Mank ráadásul a filmstúdiók működéséről is szól, és cseppet sem fest jó képet róluk: propagandaeszközként használt, embereket megnyomorító, tehetséget elnyomó iparnak mutatja be, amelyet a nagy fejesek önkényesen irányítanak. A harmincas évek filmipara gyökeresen átalakult – és hát ki tudja, milyen változások előtt áll ma az álomgyár.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!