Hétre ma várom a Nemzetinél…

Nem volt mit tenni, 1965-ben pártunk és kormányunk kiadta az ukázt: a Nemzetit fel kell robbantani.

Blaha Lujza tér, a Nemzeti Színház bontása a József körút felől nézve. (1965.) Forrás: FORTEPAN

„Nehéz idő sújt, itt engedni kell”. Ezek voltak az utolsó szavak, melyek elhangzottak a régi Nemzeti Színház világot jelentő deszkáiról. Gelley Kornélnak kellett elmondani őket, a Lear király ment aznap, utoljára. Mind ott tolongtunk a színfalak mögött, az is, aki szabad napos volt. Színészóriások törölgették a könnyeiket, Sinkovits Imre, Kálmán Gyuri, Kállai Feri, Törőcsik Mari, Máthé Erzsi, akikre nagy hirtelen emlékszem. Húsz percig dörgött a taps.

Húsz percig tüntetett a közönség, mert akkor már tudta mindenki, hogy kész, a Nemzetinek vége van. Aztán hazaballagtak szép csöndben az emberek, mert élni kell, túlélni, ahogy lehet.1964. június 28. Fölírtam a naplómba, hogy sose felejtsem el.

Nekem nemcsak a munkahelyem, hanem a szenvedélyem volt a Nemzeti. Én voltam az ügyelő. Maguk az hiszik, hogy ez valami kisegítő munka, olyan mint a hangosbemondó. Az öltözőkben, meg a büfében megszólal időnként egy sztentori hang: Básti művész urat kérem a színpadra. Az ügyelő azonban lényegesen több ennél. Nem véletlen, hogy régen színpadmesternek szólítottak minket, aztán ez kikopott. A jó ügyelő ismeri a darabot, óramű pontossággal vezényeli a színészek belépését, a világítást, a függönyt, mindent. Ha elromlik a technika, csodával határos módon megmenti az előadást, mert erre is volt példa.

Blaha Lujza tér, a Nemzeti Színház bontása a József körút felől nézve. (1965.)
Fotó: FORTEPAN

Nem volt mit tenni, pártunk és kormányunk kiadta az ukázt: a Nemzetit fel kell robbantani. A hivatalos szöveg az volt, hogy enélkül nem épülhet meg a metró megállója a Blahán. Egy fenét nem! Utána mentem, mikor már lehetett: arra a megállóra tizenhat féle terv készült, a töredéke szólt arról, hogy a Nemzeti Színház útban van az építkezéshez. Csak azt kérték, hogy három évre, a felfordulás idejére zárjunk be. Ez lett belőle!

Mindent elárul, hogy hatvanötben képesek voltak március 15-én robbantani. Csípte a szemüket, hogy egy színház nemzeti. Különben most is csípi sokaknak a politikában. Jó reggelt kívánok, lassan megérkezünk 1965-be.

Színházi berkekben mesélték, hogy Gobbi Hilda, aki pedig nagy kommunista volt, úgy összeveszett Major Tamással, az akkori színigazgatóval, hogy leszereltette Major öltözői ajtaját, és kivitette a telkére, budiajtónak.

Nekem mázlim volt, mert fölvettek a Kisszínpadhoz, de hol volt az kérem a régi Nemzetitől? Az a díszes neoreneszánsz palota, óriási színpadtér, 1400 ülőhely 50 páhollyal. Képzeljék, ötvenhét éven át élt a Blaha Lujza téren a mi színházunk. Persze, hogy ráfért egy alapos tatarozás, csak éppen az elvtársaknak jobb volt így, eltakarítani a város közepéről, mintha sose lett volna. Még jó, hogy a teret nem keresztelték át Blaha Lujzáról Oleg Kosevoj térre.

A vejem a sajtóban dolgozott akkor, ki volt adva nekik, hogy nem gyászolni, nem írni, vagy ha mégis, minél kevesebbet. Inkább a metróról szóljon az ének. A társulatot átzsuppolták a hétkerbe, az egykori Magyar Színházba, szólni senki se mert, ez be volt kalkulálva. Az volt a hivatalos mondás, hogy ez csak ideiglenes, de megtanultuk, hogy általában az ideiglenes dolgok tartanak legtovább. Így is lett. Harminchét évig kellett várni az új Nemzeti Színház megnyitására. Ott voltam a tömegben, természetesen. Törőcsik Mari mondta a díszbeszédet, 67 évesen. Harminc se volt, mikor kirobbantották alóla a régit.

Nincs okom panaszra. Különösebben nem piszkáltak, és én még a legnagyobbakkal dolgozhattam együtt. Szép a család, három gyerek, hat unoka. Egy stukkó darabkát kimentettem a romok alól annak idején. Időnként előveszem, nézegetem. Megvagyok, mint mindig, a körülményekhez képest.

Végszó helyett

Apám ügyelő volt a régi Nemzetinél. Három éve temettük. Mindent följegyzett abból az időből. Később sem hagyta annyiban, kutatott a történtek után. Szemtanúkat keresett. Ez volt a hobbija nyugdíjas éveiben. Egy kész regényt írt ebből. A halála után próbáltam megjelentetni, már csak az Öreg emléke miatt is. Szaladgáltam a kézirattal a kiadókba. Volt, ahol hitegettek, de láttam rajtuk, hogy el se olvasták. Máshol lelkendeztek, hogy nagyon jó, de egy fillérjük sincs rá. Próbáljak pénzt szerezni, akkor megjelentetik. Honnan szerezzek?

Iparos ember vagyok, nem értek az ilyesmihez, meg aztán időm sincs rá. Hajtom a munkát vakulásig. A gyerekeim szokták olvasgatni a sűrűn gépelt szöveget. Nekik nagyon tetszik.