Szoborkeringő – Marsili szoborsorsa a mi történetünk

Lugas-tárca – Mezei szorgalom

Marsilio Ficino Fejszobra . 20210118 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

Legutóbbi Lugas-penzumomhoz készülődve (Mezei szorgalom – Marsili, Lugas, 2020. november 28.) nem gondoltam én semmiféle „következményre”. A dolgozat tárgya Luigi Ferdinando Marsili volt (olaszosan Marsigli, a XIX. század kedvelt magyar névadásában Marsigli Alajos Nándor), a polihisztor bolognai gróf (1658–1730) – az ő személyisége, szerteágazó tudományos teljesítménye. Alakja régóta foglalkoztat a közismert toposzon túl is, hogy Buda 1686-os visszafoglalásakor – Szekfű Gyula szavaival – „a holttesteken átlépkedve, szedte össze a tűz elől a Corvina nyomorúságos maradványait”. (De a budai török mufti könyvtárát is.)

Szinte ismeretlen életmű bontakozott ki előttem, és amihez hozzáfértem, azt elolvastam, és lenyűgözött szellemi tevékenységének színvonala és elképesztő sokfélesége. Egy személyben hadvezér, térképész, geológus, hidrológus, botanikus, csillagász, zoológus, ornitológus, tudományos gyűjtemény alapítója, az európai tudományosság apostola, politikus, diplomata. És számunkra a Kárpát-medence természetrajzának első monográfusa is. Időbe telt, amíg kalandos életművét valamelyest átláthattam.

Hanem a készülő írásom utolsó mondata elgondolkodtatott. Hezitáltam, leírjam-e újra: Marsili megérdemelné a fővárosi emléket. Hogy szobrot állítsanak neki. Ugyanis korábban mások is megtették ezt, leginkább Kádár Zoltán klasszikafilológus és műtörténész javaslatát emelném ki, amely az 1977-es Új Tükörben jelent meg, Benedek István Gábor Marsili emlékét ébresztő írására reagálva. Kádár írásának különös megjelenési formát választottak: olvasói levelet.

Ez áll az eldugott levél végén:

„A Magyar Nemzeti Múzeum kertjében nagy természettudósunk, Herman Ottó mellszobrának közelében ott áll Montinak, a szabadságharcban részt vett olasz légió parancsnokának portréja. Marsigli mellszobra is ide kívánkozik.”

Leírtam hát a szoborállítás óhaját: „Akinek sem utca, sem emléktábla nem őrzi a nevét, és szobra sincs a magyarok fővárosában.” Pedig tudtam róla, hogy a budai várban egyszer már állt szobra Marsilinek! De 1945-ben eltűnt vagy megsemmisült.

Az írás megjelent.

Ekkor levelet kaptam Kecskeméti Tibor nyugalmazott geológusprofesszortól. A ma 91 éves tudós, a Természettudományi Múzeum volt főigazgató-helyettese azt írja, hogy az elveszettnek hitt Marsili-szobor megvan! Hogyhogy?! 75 év után!? Pár napig euforikus bódulatban éltem – barátom, mégis van valami „haszna” munkádnak… Majd Kecskeméti professzorral hosszabb levelezésbe kezdtünk.

Luigi Ferdinando Marsili újrafelfedezett budapesti büsztje. Fotó: Bach Máté / Magyar Nemzet

Kiderült, hogy a Marsili-bronzszobrot 1945-ben Tasnádi Kubacska András, kiváló geológus, őslénykutató és régész saját szakállára kiásta a romok alól, és bevitte a Magyar Nemzeti Múzeumba. Ahonnét később jelenlegi helyére került. Kértem a professzort, írja meg a térben és időben 75 évet „átkeringőző” Marsili-szobor 45 utáni történetét. (Írásunk alatt olvasható.) Én meg a szűkös és szétszórt források ellenére igyekszem összerakni a régi szoborállítás helyét és körülményeit.

A tudós és katona Marsili bronzszobrát 1936-ban, a Budát török alól felszabadító ostrom 250. évfordulójára emelték.

A mellszobor elkészítésére az ebben a korszakban (is) rendszeresen foglalkoztatott művészt, Kisfaludi Strobl Zsigmondot kérték fel. A szobor várbeli felállításának helye az Ybl-lépcső felső bejárata volt, amely a krisztinavárosi szárnytól északra, a Csikós udvarban álló lovardától a Mátyás-kút szintjére vezet. Maga a lépcső a mai támpilléres támfal alatti területen helyezkedett el, Ybl Miklós tervei alapján készült. Felső bejárata körül vasrács és kis park készült 1903-ban. A park és szobrai különleges „itáliai” hangsúlyt kaptak: a déli parkrészben 1934-ben állították fel Farkas Zoltán Bonfini-szobrát, az északi oldalon, 1936-ban, Kisfaludi Strobl Zsigmond Marsili-alkotását. A Fővárosi Lapok is csupán a Bonfini-szobor felállításáról tudósít, a Marsili-büsztről nem. Farkas szobra a második világháború alatt valóban megsemmisült, de aztán újraformázták, és a Bonfini-ünnepségek keretében 2009-ben újra felállították a várban.

De Kisfaludi Strobl munkája is eltűnt az ostrom idején minden ma elérhető forrás szerint. „Sorsa ismeretlen” – ma is így szerepel műkatalógusokban, lexikonokban, műbírálatokban, egyéb hivatalos jegyzékekben. Marsili emléke és a Marsili-szobor ébresztője, Kádár Zoltán 1977-ben úgy vélte, sok tennivalója akad annak, aki Marsili kutatásainak magyar vonatkozású eredményeit szeretné közzétenni, mert a bolognai egyetemi könyvtárban sok kiadatlan anyagot találhat. Feltehetően tisztában volt a büszt sorsával, hisz alkalmanként maga is láthatta, ha a múzeum könyvtárában dolgozott. De „szoborügyben” kerülték a nyilvános beszédet. Marsilit feltehetően valamilyen anatéma sújthatta, amely miatt nem volt „aktuális”. De hogy maga Kisfaludi Strobl nem tudott saját szobra sorsáról (a szobrász 1975-ben halt meg), az nehezen képzelhető. Csak találgatni lehet a hallgatás aktuálpolitikai okait – mígnem 2020-ban egy kínálkozó apropó folytán Kecskeméti Tibor megtöri a csöndet.

A kalandos életű Marsilinek „Nihil mihi” volt a jelmondata. „Semmit magamnak”. Mindeközben százada egyik legokosabb emberének tartották – homo universalisnak. 1730-ban érte a halál – az őt Bolognában búcsúztató kapucinusok a fejét eltávolították a testéről, és koponyáját „marciális” sasorrával, fürtös hajával együtt a Monte Calvario kriptájában ereklyeként közszemlére tették.

Marsili szoborsorsa a mi történetünk. De Buda nagy alakjának szobra megvan, és megvan egy termékeny művész 75 évig elveszettnek hitt alkotása is.

Ritka eset az elveszett magyar műkincsek és szobrok tengernyi történetében. (Amely arra is rávilágít, hogy olykor még a reménytelennek látszó helyzetekben is segíteni tud a nyilvánosság.)

Végezetül képzeljünk el egy triptichont – különös táblaképekkel. Egyik tábláján a talján Marsili látható, amint 1686-ban az égő budai romok alól kaparja ki Mátyás király corvináinak üszkös maradványait. A másodikon tudós Tasnádi Kubacska András, amint 259 év elteltével ugyanott, az újra szétlőtt Budán, a lebombázott várromok közül kaparja ki Marsili bronzszobrát. Harmadik, hiányzó láncszemként pedig Kecskeméti Tibor professzor, aki 2020 végén írja a maga válaszlevelét a Magyar Nemzet cikkére – a szobor megvan!

E triptichon szereplői nélkül nem rakhatnánk össze a történet epizóddarabjait, s nem szólalhatna meg a „szoborkeringő” feltételezhető zenekari tuttija. Remélve persze a legjobbakat, hogy a szobor majd száz év után hazatalálhat régi helyére. És a „közfigyelem” egy nagyszabású tudós életművére koncentrálhat – új lendületet adva a modern Marsili-kutatásnak; köztük a jeles forrásmunkákat kiadó, fiatalabb tudós kutatónemzedéknek. Marsili bronzszobra mellett a katona, a tudós és a diplomata szellemalakja is visszatérhet az őt megillető helyére.