Teniszkönyök

Első hallásra még szimpatikusnak is tűnik az elnevezés, olyan vagánynak, sportosnak.

Forrás: Pexels

Fotó: Pexels

Napjaink távlatából nézve az a benyomása, mintha a hetvenes évek orvostudománya az injekciós tű bűvöletében élt volna. Vagy azért, mert csak abban bíztak, vagy azért, mert a gyermekorvosi kar szadisták gyülekezete volt. Ráadásul a penicillin akkortájt élte a fénykorát, mindenre azt írtak föl. Így azon túl, hogy maga a szúrás is fájt, a hajszálnyi csövön érkező nedű éktelenül csípett is. Tehát kínok tömkelege és üvöltés. Ami a csövön kifért. És az ampicillinről akkor még nem is szóltunk.

Nos, Ábel elballagott hát az „esztékába”. Meglepetésére rögtön fogadták. Az ősz hajú ortopédus blazírt mosollyal az ajkán hallgatta végig Ábel sirámait, látszott rajta, hogy ezek a tünetek az ő szakmájában olyanok, mint a focibíróéban a partbedobás. Tucatjelenség. Röntgenre küldte (franciául „radiographie” – nehogy már egy németről legyen elnevezve a készülék!), majd megvizsgálta a leletet. „Nem látszik semmi” – mondta. A fájdalomnak nem is ez a jellemző tulajdonsága – gondolta Ábel, de mondani persze nem merte.

Rossz tapasztalatai voltak az állami ellátással. Jó tíz éve, egy este bordarepedéssel kereste fel Budapest egyik legforgalmasabb „sürgősségijét”. A trauma a focipályán érte pár hónappal korábban, de akkor csak legyintett: katonadolog, majd kiheverem. Ám azon az áprilisi estén, ugyancsak a focipályán, egy újabb ütközés után érezte: nincs tovább, irány a kórház! Légszomjjal küszködve ücsörgött három órát a folyosón, aztán sorra került. „Mi a gond?” – kérdezte, rá se nézve, a göndör fejű ügyeletes. „Januárban egy focimeccsen…” – kezdett bele az anamnézisbe, de az orvos, aki továbbra is valami papírokat nézegetett, közbevágott: „Azt kérdeztem, mi a gond?!” „Januárban…” – kezdte ismét Ábel, de az orvos durván ráförmedt: „Mit januározik?! Ez sürgősségi! Arról beszéljen, ami most van!” Nos, ekkor történt, hogy Ábelben belobbant a székely virtus. Elszakadt a sebészeti cérna.

„Maguk mit képzelnek itt?! – emelte fel olyan magasra a hangját, hogy a mennyezeti neon alól is előjött a poloska. – Több milliót fizettem be életem során a tébének, s amikor tíz évben egyszer idejövök, így fogadnak?!! Ezt mégis hogy képzelik?!” És nem törődött azzal, hogy minden egyes hang iszonyú fájdalmakat okozott a mellkasában. Nemcsak az orvos, a körülötte szöszmötölő három nővér is megdermedt. „Jól van, jól van – juhászodott meg a doki – mondja hát…” Aztán röntgenre küldte (radiographie), és további két órát várakoztatta a folyosón, mielőtt közölte a gyógymódot: meg kell várni, amíg meggyógyul.

Az ortopédus hümmögve böngészte a leletet. „A nyaki csigolyáknál enyhe kopások látszanak, onnan sugározhat ki a fájdalom” – mondta. Verdiktum: nyaki gyógytorna. Ábel szorgalmasan eljárt hát a gyógytornára, amely a kezelés végére szimpla tornává retirált. Azért a kedves és lelkes gyógytornásznak azt füllentette: valamicskét használt. Miért ne legyen legalább neki egy jó napja?

A karját azonban nem lehetett átverni, s az erre éjszakánként emlékeztette is. Az elcsigázott Ábel végül bejelentkezett egy magánklinikára. Aki járt ilyen helyen, tapasztalhatta, ezeket úgy rendezik be, hogy minden azt sugallja: én nem a Nagy Testvér vagyok. Kicsik, otthonosak, diszkrét, andalító zene szól, mosolygós arcok vesznek körül, és minden jel arra utal: itt te vagy a király. (A beteg „királyok” ettől már félig meg is gyógyulnak, s csak alig ront valamit az állapotukon az, hogy távozáskor eret vágnak a bankkártyájukon.) Az orvos együttérzően bólogat, majd határozott mozdulattal megnyom egy pontot Ábel karján. „Fáj? – kérdezi. – Nagyon – sziszegi Ábel. – És itt? – Ott nem.” A doki bólint: teniszkönyök.

Előidéző: a számítógép egere. Felír ezt, tanácsol azt, majd a kijáratig kíséri Ábelt. S láss csodát: a tünetek a következő napokban tartósan enyhülni kezdenek, s ez már a gyógyulás előszobája.

Vajon ott túl, az „államiban” miért született más diagnózis? S miért olyan zordak? – tűnődött Ábel. Hiszen néha szóval is lehet gyógyítani. Gyermekkorában történt például, hogy a közeli falucska papja pár héttel húsvét előtt ágynak esett, s a közismerten vicces kedvű körzeti doki vette kezelésbe. A felépülés lassan haladt, s nagycsütörtökön a pap szakácsnője a kezét tördelve kérdezte: „Doktor úr, húsvétig talpra tudja állítani a plébános urat?” „Hát – vakarta a fejét az orvos – ha talpra nem is, de térdre igen.” Állítólag a beteg másnapra jobban lett.