Teniszkönyök

Első hallásra még szimpatikusnak is tűnik az elnevezés, olyan vagánynak, sportosnak.

Forrás: Pexels

Első hallásra még szimpatikusnak is tűnik az elnevezés, olyan vagánynak, sportosnak. Ábel mintegy harminc éve hallotta először e kifejezést, de nem járt utána, hogy mi rejtezik mögötte, úgy hitte, valamiféle adottságot jelöl. Amiként a „táncos lábú” azt jelenti, hogy az illető táncra született, a „jó fülű” azt, hogy jó a zenei hallása, az „aranyszájú” kiváló szónokot fed, a „teniszkönyök” nyilván arra utal, hogy valakinek a teniszre kifejezetten alkalmas könyöke van. Az ilyenekből lesznek a Borgok, Boris Beckerek, Nadalok – gondolta Ábel. Nos, pár hónappal ezelőtt szomorúan ébredt rá, hogy tévedett.

Egy kis szúrással kezdődött az egész, valahol könyéktájt. Először arra gondolt, talán a vírus jön ki a könyökén. Erről már mások is panaszkodtak. Aztán egy éjszaka arra ébredt, hogy sajog a felkarja. Eltelt pár nap, és csatlakozott hozzá a válla is. Amikor végül e duó az alkarral trió­vá bővült, Ábel érezte, hogy ennek már fele sem tréfa. Hogy hamarosan eljő az idő, amikor kénytelen lesz felövezni magát, és olyan helyre menni, ahová nem akar. Vagy csak végső esetben. Tűrt hősiesen, míg aztán a heteken át tartó álmatlan éjszakák elhozták a végső esetet is. „Megyek az orvoshoz!” – szólt vissza egy reggel a családnak az ajtóból. „Miért?” – lepődött meg az asszony. „Mert fáj a karom, és nem akarom” – válaszolta kesernyés mosollyal.

Az igazság az, hogy Ábel nem kedveli az orvosokat. Érdemeik elismerése mellett. Az ellenszenvnek feltehetőleg gyermekkori élményei ágyaztak meg, amikor is az ő kis agyában az orvos és az injekció valami elválaszthatatlan, szörnyű egyvelegként jelent meg. A szülei ritkán fordultak meg vele a rendelőben úgy, hogy a tű elő ne kerüljön, vagy az orvos legalább utólag ne béreljen fel egy asszonyt (a legtöbbször Ilonka nénit, édesanyja barátnőjét), aki aztán napokig kifejezetten azért járt a házukhoz, hogy ama átkozott fémtárgyat a tomporába döfje. Igaz, az anyjának és Ilonka néninek sokszor csak egy kiadós kergetőzés után sikerült annyira mozgásképtelenné tenniük, hogy a művelet sikerüljön. Ábel ezalatt egyetlen mozgásképes szervét használta, de azt csúcsra járatva: a száját.

Fotó: Pexels

Napjaink távlatából nézve az a benyomása, mintha a hetvenes évek orvostudománya az injekciós tű bűvöletében élt volna. Vagy azért, mert csak abban bíztak, vagy azért, mert a gyermekorvosi kar szadisták gyülekezete volt. Ráadásul a penicillin akkortájt élte a fénykorát, mindenre azt írtak föl. Így azon túl, hogy maga a szúrás is fájt, a hajszálnyi csövön érkező nedű éktelenül csípett is. Tehát kínok tömkelege és üvöltés. Ami a csövön kifért. És az ampicillinről akkor még nem is szóltunk.

Nos, Ábel elballagott hát az „esztékába”. Meglepetésére rögtön fogadták. Az ősz hajú ortopédus blazírt mosollyal az ajkán hallgatta végig Ábel sirámait, látszott rajta, hogy ezek a tünetek az ő szakmájában olyanok, mint a focibíróéban a partbedobás. Tucatjelenség. Röntgenre küldte (franciául „radiographie” – nehogy már egy németről legyen elnevezve a készülék!), majd megvizsgálta a leletet. „Nem látszik semmi” – mondta. A fájdalomnak nem is ez a jellemző tulajdonsága – gondolta Ábel, de mondani persze nem merte.

Rossz tapasztalatai voltak az állami ellátással. Jó tíz éve, egy este bordarepedéssel kereste fel Budapest egyik legforgalmasabb „sürgősségijét”. A trauma a focipályán érte pár hónappal korábban, de akkor csak legyintett: katonadolog, majd kiheverem. Ám azon az áprilisi estén, ugyancsak a focipályán, egy újabb ütközés után érezte: nincs tovább, irány a kórház! Légszomjjal küszködve ücsörgött három órát a folyosón, aztán sorra került. „Mi a gond?” – kérdezte, rá se nézve, a göndör fejű ügyeletes. „Januárban egy focimeccsen…” – kezdett bele az anamnézisbe, de az orvos, aki továbbra is valami papírokat nézegetett, közbevágott: „Azt kérdeztem, mi a gond?!” „Januárban…” – kezdte ismét Ábel, de az orvos durván ráförmedt: „Mit januározik?! Ez sürgősségi! Arról beszéljen, ami most van!” Nos, ekkor történt, hogy Ábelben belobbant a székely virtus. Elszakadt a sebészeti cérna.

„Maguk mit képzelnek itt?! – emelte fel olyan magasra a hangját, hogy a mennyezeti neon alól is előjött a poloska. – Több milliót fizettem be életem során a tébének, s amikor tíz évben egyszer idejövök, így fogadnak?!! Ezt mégis hogy képzelik?!” És nem törődött azzal, hogy minden egyes hang iszonyú fájdalmakat okozott a mellkasában. Nemcsak az orvos, a körülötte szöszmötölő három nővér is megdermedt. „Jól van, jól van – juhászodott meg a doki – mondja hát…” Aztán röntgenre küldte (radiographie), és további két órát várakoztatta a folyosón, mielőtt közölte a gyógymódot: meg kell várni, amíg meggyógyul.

Az ortopédus hümmögve böngészte a leletet. „A nyaki csigolyáknál enyhe kopások látszanak, onnan sugározhat ki a fájdalom” – mondta. Verdiktum: nyaki gyógytorna. Ábel szorgalmasan eljárt hát a gyógytornára, amely a kezelés végére szimpla tornává retirált. Azért a kedves és lelkes gyógytornásznak azt füllentette: valamicskét használt. Miért ne legyen legalább neki egy jó napja?

A karját azonban nem lehetett átverni, s az erre éjszakánként emlékeztette is. Az elcsigázott Ábel végül bejelentkezett egy magánklinikára. Aki járt ilyen helyen, tapasztalhatta, ezeket úgy rendezik be, hogy minden azt sugallja: én nem a Nagy Testvér vagyok. Kicsik, otthonosak, diszkrét, andalító zene szól, mosolygós arcok vesznek körül, és minden jel arra utal: itt te vagy a király. (A beteg „királyok” ettől már félig meg is gyógyulnak, s csak alig ront valamit az állapotukon az, hogy távozáskor eret vágnak a bankkártyájukon.) Az orvos együttérzően bólogat, majd határozott mozdulattal megnyom egy pontot Ábel karján. „Fáj? – kérdezi. – Nagyon – sziszegi Ábel. – És itt? – Ott nem.” A doki bólint: teniszkönyök.

Előidéző: a számítógép egere. Felír ezt, tanácsol azt, majd a kijáratig kíséri Ábelt. S láss csodát: a tünetek a következő napokban tartósan enyhülni kezdenek, s ez már a gyógyulás előszobája.

Vajon ott túl, az „államiban” miért született más diagnózis? S miért olyan zordak? – tűnődött Ábel. Hiszen néha szóval is lehet gyógyítani. Gyermekkorában történt például, hogy a közeli falucska papja pár héttel húsvét előtt ágynak esett, s a közismerten vicces kedvű körzeti doki vette kezelésbe. A felépülés lassan haladt, s nagycsütörtökön a pap szakácsnője a kezét tördelve kérdezte: „Doktor úr, húsvétig talpra tudja állítani a plébános urat?” „Hát – vakarta a fejét az orvos – ha talpra nem is, de térdre igen.” Állítólag a beteg másnapra jobban lett.