Homérosz maradhat?

Az ókori görög drámákat is ki kellene dobnunk az iskolai könyvtárakból, mert veszélyesek a fiatalokra?

Klütaimnésztra megöli férjét, Agamemnónt. Bosszút áll leánya meggyilkolásáért. Elektra bűntárs az anyagyilkosságban. Médeia, akit Kolkhisz szigetéről vittek Görögországba, kioltja gyermekei életét. A lémnoszi nők egyetlen éjszaka valamennyien végeznek férjükkel. Antigoné nem tesz el láb alól senkit, de halállal lakol testvérszeretetéért. Phaedra mostohafia iránt érzett szerelmébe pusztul bele. Iokaszté, aki Oidipusznak anyja és hitvese egy személyben, az öngyilkosságot választja.

A görög tragédiák nőalakjainak élete csupa szenvedés. Az Iliászban mindent áthat a hősök viszálya a nő birtoklásáért, a megalázkodó hódolat a szépséggel szemben. A harc mégis úgy ér véget, hogy az asszonyok húzzák a rövidebbet. A matriarchálisan szervezett közösségekben és a minószi kultúrában még a férfiak felett állnak, de a tulajdon és az állam kialakulásával és azáltal, hogy ezeket erővel kell megvédeni, hatalmuk meggyengül.

„Az anyajog megdöntése a női nem világtörténelmi veresége volt. A férfi vette kezébe a gyeplőt a házban is, a nőt megalázta, leigázta, élvezetének rabszolgájává tette. A nőnek ezt a lealacsonyított helyzetét, amely nevezetesen a hőskori és még inkább a klasszikus kori görögöknél nyíltan megmutatkozik, fokozatosan szépítgették és elkendőzték, helyenként enyhébb formákra is bukkanunk, kiküszöbölve koránt sincs” – írta Engels A család, az állam és a magántulajdon eredete című művében.

A mitikus hősnő tragikus nagysága az egyetlen dimenzió – legalábbis a klasszikus korban –, amelyben az ókori görögök hajlandók cselekvő nőalakokat ábrázolni, emberi problémákat megjeleníteni sajátosan női szemszögből. Az ógörög ­komédia sem túlságosan toleráns: egy felszín alatti emancipációs mozgalom részeként mutatja be a nő mindennapi életét, de ezt is feltételesen, utópisztikusan, férfi statisztériával, a legyőzhetetlen férfitársadalom elleni lázadásban.

Az Iliászban viszonylag kevés olyan epizódot találunk, amely a család szervezetére és az asszonyok életére vonatkozik, de azért ezekből is futja egy találó képre: Priamosz király óriási család élén áll. Hitvesén, Hekabén kívül, aki 19 fiúval ajándékozza meg, ágyasaitól együttesen 31 gyermeke van. ­Valamennyien családjukkal együtt a palotájában laknak. Hekabénak mint királynőnek a dolga, hogy felügyeljen a háztartásra.

Az Odüsszeiában Pénelopé, Odüsszeusz felesége az a női szereplő, akinek szintén rosszul megy a sora, azonban elég okos ahhoz, hogy egymaga megbirkózzék a helyzettel. A trójai háború befejezése után férje sokfelé bolyong a ­világban, Pénelopét ezért özvegynek tekintik. Amikor fia,

Télemakhosz eléggé felnőtt ahhoz, hogy átvegye a ház urának szerepét, így szól hozzá: „Hát a szobádba eredj, s ­munkáddal foglala­toskodj, / rokka legyen gondod s a szövőszék, szolgaleánynak / ossz munkára parancsot. A szó meg a férfiaké lesz / és legelőbb az enyém, aki úr vagyok ebben a házban.”

A hatáskörök elhatároltak: az asszony köteles engedelmeskedni a ház urának, még ha az saját fia is. Ha pedig rászánná magát arra, hogy – megszegve a hitvesi hűséget – férjhez ­menjen az őt ostromló kérők egyikéhez, ezt is csak apja, Ikáriosz jóváhagyásával tehetné meg, „…hogy majd szabja ki az hozományát, / s kit kedvel végül, neki adja… feleségül”.

Mindezek után egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: ha Jókait nem szabadna tanítani, mert a XIX. századi nemi szerepek bemutatásával rossz hatással van a diákokra, akkor az ókori görög drámákat is ki kellene dobnunk az iskolai könyvtárakból, mert veszélyesek a fiatalokra?