Először irányította rá tudományos felkészültséggel a világ figyelmét az anyajogú társadalmakra Johann Jakob Bachofen svájci jogász, szociológus és antropológus (1815–1887).
Bachofen az 1850-es években görögországi ásatásokon is részt vett, és a temetkezések leletanyagát tanulmányozva ötlött fel benne először az a gondolat, hogy
a sírokban talált tárgyak szimbolikája, a mitológia ellentmondásai egy ősi nőuralom feltételezésével megmagyarázhatók lennének.
Ezután behatóan tanulmányozta a fennmaradt ókori görög, egyiptomi, indiai, közép-ázsiai és afrikai források, mítoszok utalásait a házasság és a család különböző formáira, majd kidolgozta elméletét.
Jóllehet mechanikusan alkalmazta az evolúciós téziseket a társadalomra, számos nézete fölött eljárt az idő, s következtetései zömét megcáfolták, de a nők szerepére vonatkozó társadalomelméleti kutatások az ő eredményein alapulnak, vagy éppen azzal vitatkozva, azokat kiegészítve születtek.
Sőt még az 1970-es évek feminista mozgalmai is merítettek téziseiből. Ha most élne, örömmel merülne el többek között a jelenkori India és Délkelet-Ázsia túlélő matriarchális közösségeinek kutatásában, s vetné össze ezek modern kori működését az ősi anyajogú társadalmakéval.
Sokak szerint az északkelet-indiai Meghálaja államban élő khászi törzsközösség az egyik legjobb példája egy olyan társadalomnak, ahol a nőké a főszerep. Az állam mintegy hárommillió lakosának közel a felét teszik ki az ausztroázsiai nyelvcsaládhoz s ezen belül is a mon-khmer csoporthoz tartozó khászik, akik a második legnagyobb számú etnikai csoporttal, a garókkal az anyajogú társadalmi hagyományokat követik.
A leszármazottak az anya család(klán)nevét viszik tovább, s a vagyont is anyaágon örökli a legkisebb lány. Ha a házaspárnak nem születik leánygyermeke, örökbe fogadnak egyet, s rátestálják a vagyont.
Modern kori kutatók szerint a rokoni kapcsolatok ilyetén alakulása a mitikus ködbe vész, amikor a nők kötelessége volt a háztartás vezetése, miközben a férfiak háborúztak. Bachofen ennél sokkal prózaibb magyarázattal szolgál: mivel a matriarchátus kialakulásának kezdetén a törzsek nőtagjait nagy fokú promiszkuitás jellemezte, így gyermekszülés esetén csak az anya személye volt biztos. Mindenesetre az ősök örökségének felügyelete a legkisebb leánygyermek dolga amolyan gondnokként, vagyonkezelőként. Feladata az is, hogy gondozza a szülőket és a még hajadon nővéreit. Így lesz belőle társadalmi intézmény, akinek a háza nyitva áll az egész család előtt. Ez persze nem jelenti azt, hogy saját tulajdonaként rendelkezhet a vagyon (föld, nemesfém, értékes ruházat és így tovább) fölött.
Meghálajában ők a családfők, gyakran vezető szerepet töltenek be a közszférában, s anyagilag is támogatják a családtagokat.
Az északkelet-indiai államban egy 1997-ben elfogadott törvény védi a matriarchális hagyományokat. Az, hogy a leszármazottak az anya nevét viselik, védi a gyermekeket a társadalmi kiközösítéstől még abban az esetben is, ha az anya újraházasodik vagy házasságon kívül születik gyermeke.