Csernobili karantén

Egy szellő akkora port vert fel, hogy percekig kellett várni, amíg elült. Természetesen alfasugárzással fertőzött por volt.

Forrás: Pexels

Kárpátalján igazán nem szoktunk hozzá a 32-36 fokos hőséghez, ami itt uralkodott, valamint mindenütt homok és por volt. Egy szellő, egy kocsi elhaladása akkora port vert fel, hogy percekig kellett várni, amíg elült. Természetesen alfasugárzással fertőzött por volt. A munkások félmeztelenül dolgoztak, naponta ki voltak téve a sugárveszélynek. Hiába próbáltunk rájuk maszkot erőltetni, nem kellett, az volt a válasz: gyorsan fejezzük be, hogy minél előbb haza mehessünk. Amikor ezeket szóvá tettem, a főnökeim azt mondták, maga ne szervezési kérdésekkel foglalkozzon, hanem ha van beteg, azokat gyógyítsa.

– Ezek után nem kétséges: itt Önre nemcsak a prevenció várt…

– Hát nem. Ugyanis már eleve szelektálni kellett volna azokat, akik munkára jelentkeztek. Idézőjelben a „jelentkeztek”. Azt mondták, hogy háromszoros lesz a bérezés, háromszoros a szabadság, és potenciális hősök lesznek azok, akik idejönnek. Különösen sokan érkeztek idősebb korúak, aminek utólag érthető a motivációja. A helyi hatóságok sem szűrték őket: cukorbetegek, ­epilepsziások is voltak közöttük – utóbbiaknál a rohamok gyakrabban jelentkeztek. De elég sivár felszerelésünk volt nekünk is, például az első napokban mosakodni sem tudtunk. Prevenció­ról, megelőzésről így szó sem lehetett. De eléggé riasztó volt az első találkozás magával a tájékkal is: az utak mentén ötvenméterenként táblák figyelmeztettek, hogy letérni nem szabad, életveszélyes. Az erdőben talált gyümölcsöt fogyasztani szintúgy, nyílt vizekben fürödni ugyancsak, nem beszélve az ellenőrizetlen ivóvízről. A nagy meleg miatt sokan voltak, akik ittak is a forrásokból, fürödtek is. Kezdetben nem jelentkeztek deviált állapotok, viszont nemsokára agydaganatban meghalt a főnökünk, aztán a főmérnök, annak a helyettese is, pedig a legszebb férfikorban voltak. Közvetlen bizonyítékom nincs, de hát…

– Van-e bármilyen alapja annak – mert sokfélét beszéltek, írtak akkoriban, és utána –, hogy torzszülöttek jöttek a világra a környéken, meglehetősen furcsa eltérések voltak a növény- és állatvilágban is…

– Egy közeli faluban voltunk elszállásolva. A falusiak, ha kellett, hozzánk fordultak segítségért. Történt, hogy a postamester, aki hipertóniás volt, krízis-szerű állapotba került. Azonnal indultunk, s amit lehetett, megtettünk. Három vagy négy nap múlva jött a felesége, toporgott egy darabig, majd kinyitotta a táskáját, és egy literes üvegedényt vett elő, mondván, ő ezzel tudja csak megköszönni, amit tettünk – a férje túljutott a krízisen –, hogy hozott nekünk erdei szamócát. Életünkben akkorákat nem láttunk: hatalmas, dió nagyságúak voltak. Rögvest megkérdeztük, hogy ők is ilyet esznek? A válasz az volt, hogy persze. Azonnal szóltunk, hogy ezt nem szabad! Igen, mondta, feltűnt, hogy eddig aprók voltak a szamócák, most meg mekkorák, de hát fele annyi idő alatt be tudjuk gyűjteni, amennyi nekünk kell. De ez semmi – folytatta, a gombák is ugyanilyen hatalmasak, majdnem esernyő nagyságúra nőttek. Elég, ha egyet találunk, a családnak megvan a vacsorája. Amikor magas rangú tisztek érkeztek hozzánk, rákérdeztünk mindezekre, s az egyik visszakérdezett: emlékeznek még a Mengyelejev-féle táblázatra? Rábólintottunk. Na, hát akkor képzeljék el, hogy az itt van a levegőben. Majd hozzátette: csak nem nyugalmi állapotban, hanem cikázik és él.

– Mindezeket hallva, fölvetődik az emberben: nem valamiféle karanténnek tekintette az akkori hatalom a csernobili katasztrófa körzetét, s nem eleve azzal számolt, hogy a benne élők sorsa megpecsételődött?

– Kérem szépen: mit számított fél millió ember, amikor voltunk vagy kétszázhatvan millióan? Az a mennyiség a statisztikában a tizedespont után a „futottak még” kategóriába tartozott. De akkor már a gorbacsovi szellem járta, a nyugat is bekapcsolódott a mentési munkálatokba, tehát az egészet nem lehetett marokba zárni, és így az ujjak között azért kibuggyant az igazság. Belpolitikai szempontból viszont fontos volt, hogy ne törjön ki tömeghisztéria. Nem a nyugat véleménye lett volna káros, hanem az, ami országhatáron belül történhetett volna… A többszázezres hisztéria gerjesztő hatása! Hagyták inkább, hogy sodorja az ár a ladikot. Kuss legyen.

(Kéner Gábor beszélgetése Szöllősy Tibor técsői orvossal, akit a katasztrófa bekövetkeztekor a „zónába” vezényeltek. Vasi Szemle, 2008/3. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)

Harmincöt éve, 1986. április 26-án következett be a csernobili atomerőmű-baleset.

Kiemelt kép: Pexels