Életigenlő húsvét

Hagyományőrző kultuszainknak, rítusainknak már csak a formális kellékei maradtak meg.

A járvány miatt védőhuzatba burkolt feszület a krakkói Szent József-templomban. Rátalálni belső erőinkre és hitünkre Fotó: NurPhoto Forrás: Getty Images

Ezt erősítik meg a reklámok is: „Legyen neked jó, mert megérdemled”.

A mi hajdan hitében egységes keresztény ­Európánk és magyar világunk közös hitben ritualizált szakrális elmélyülései, templomi találkozásai, lélekemelő és erőtöltő üzenetei hovatovább kikoptak életünkből. Ateistává váló világunkban a vallási hitrendszerek veszteségeket szenvedtek a világiasodás során. Keresztény kultúránk tanításai a vallásgyakorlat háttérbe kerülésével egyre halkuló üzenetekké váltak, ma egyre kevesebb lelket erősítenek meg abban, hogy az élet örök, van megújulás, megváltás, nem vész el az ember. Van esély minden helyzetből továbbjutni, túlélni minden krízist, mert az élet örök. A hívő keresztényeknek – magam is az vagyok – érvényes és örök üzenet, hogy van megváltás, megújulás, újjászületés.

Ez az ígéret hitvalló őseink számára háborúkban, halálközelben is megtartó erő volt. Az évenkénti ünnepekben is megerősítést nyert: az élet örökkévaló, nem a halál diadalmaskodik az élet felett. Be kell látnunk, hogy ezek az üzenetek ma egyre kevesebb lelket erősítenek meg.

A járvány miatt védőhuzatba burkolt feszület a krakkói Szent József-templomban. Rátalálni belső erőinkre és hitünkre
Fotó: Getty Images

A lelki táplálékok fogyasztására nem nevelt, azokat meg sem ismerő, azokról leszokott, leszoktatott ifjúság rohan a hedonikus boldogságígéretek felé. Az a létezési dimenziónk, amely az univerzum rendjébe helyezi életünket, összeköt egymással, az ember magasabb humán minőségeiben teremt közösséget, és benne eget-földet összekapcsoló hitek, meggyőződések sűrűsödnek, ma alig-alig él. Nem mennyiség, nem „adat”, hogy tudományosan mérhessük, hanem emberi minőség, de e dimenzió létezése nélkül földhözragadt és anyagi(as) világerők jutnak szóhoz ellenőrizetlen és individualista „szabadsággal”, ami korlátok és határok nélkül sokkal inkább szabadosság.

Melyek ma a humán magatartás szabályai? Mit foglal magába az „emberséges” szó jelentése? Milyen alapelvekben és cselekvési módokban találunk közösségre, egyezségre, közös nevezőre? A tízparancsolat egyre ismeretlenebbé válik. Ki mondja meg, mit szabad, meddig, hogyan tenni, hogy megmaradjunk embernek? Az etika relativizálódott, azok a „hagyományos” értékek, amelyek a határokat megszabták, és a törvény tiszteletében vezették az életet, ma a posztmodern tagadás áldozataivá váltak. Tagadni, ami volt – azonban akárhogyan keresünk, olyan újat nem találunk, amely közmegegyezésre jutva alapját adhatná az életszabályoknak. Kockázatos az univerzum törvényeit emberi hatalommal felülírni, ha a hatalom mellett nincs meg a szeretet életszolgáló és -védő ellensúlya. A törvény létezésének értelme a közös értékek védelme, a határok megszabása, majd pedig ezek betartatása minden fontos emberi létezési területre vonatkozóan.

Ha ez sérül, akkor maga az élet kerül veszélybe külső és belső világunkban, fizikai környezetünkben és lelkünkben egyaránt.

Hogyan tudnánk „másképp” ünnepelni? Miképpen lehetne és kellene azt az űrt kitölteni, amely súlyos következménye a szellemi létdimenziónk kiüresedésének, károsodásának?

A hit és vallás összemosása, az ember mint hívő lény elutasítása megsebezte életerőnket és lélek­erőnket egyaránt. Pedig szellemi (nem materiális) magasabb dimenziónk életerőtöltő ereje az a képességünk, hogy hiszünk… (valamiben, valakiben, valaminek, valakinek) anélkül, hogy bizonyíthatnánk meggyőződésünk érvényességét. Ez emel ki a ma reménytelenségéből, ez ad naponta megújuló erőt, hogy tudjunk tervezni, örülni, jövőt álmodni, újjáépíteni életünket a képzelt, hitt, vélt és akart módon.

Ne hagyjuk, hogy válságba kerüljenek az ünnepeink is! Ne engedjük az ünneprontást! Emeljük fel a horatiusi „carpe diem” – élj a mában! – élvezetközpontú, dionüszoszi kultúrája fölé azt az „apollói” ünnepkultúrát, amely transzgenerációs örökségünkben is bevésett képesség: a lélekemelő felülemelkedést, a hálaadást.

Egymásnak, egymásért, az összetartozásért, az egymás iránti szeretet lehetőségéért, az együttes élményekért, egészségért, örömökért, egyszóval magáért az életért. Mircea Eliade az emberiség kultúrörökségeként szembesít szentségszükségletünkkel. Közös élményünk a hierofánia, a szentség misztériumként megnyilatkozása, amikor megáll az idő, és áthat a rendkívüli, lélekemelő élmény. Az ünnep felemel, kiemel, páratlan lelkiállapotot teremt. Az ünneplés maga az életigenlés.

Szókratész nyomán ma a pozitív pszichológia is „eudaimonikus” boldogságra tanít.

Azt bizonyítja, hogy a boldogság – mint életérzés – etikai gyökerű, és tartós belső lelki állapotban testesül meg, amikor belső emberünk őre, a lelkiismeretünk (ez a „daimonion”) megelégedettséget sugall, mert megfelelünk a humanitás legfőbb parancsainak: törékeny életünk védelmének, szolgálatának, az egymáshoz jó szándékú, előítélet-mentes viszonyulásnak. Nagy fordulatot kíván tőlünk a boldogságtudomány, amint most jelen helyzetünk is, amely ugyanezt állítja életvédelmi parancsként elénk.

Nincs kétség, meg kell kísérelnünk a másként ünneplést, a más módon viszonyulást magunkhoz és kapcsolatainkhoz. Két út kínálkozik: az egyik önismereti és meditatív, „lélektisztító”. Forduljunk belső emberünk felé, és hallgassuk meg, mit kíván tőlünk. Vajon mi mit kívánnánk az élettől, ha valaki csak ránk tudna figyelni, és teljesítené kéréseinket? Az extraverzió helyett az elcsöndesedést, befelé fordulást volna jó kipróbálni, hogy rátaláljunk belső erőinkre, életbátorságunkra és saját hitünkre, hogy tudatosítsuk, kik vagyunk, kiben-miben hiszünk, kiért-miért élünk, mi az értelme az életünknek. Sokan találtak már rá erre az útra az utóbbi évben, és ez egyre biztatóbb. A változást magunkban kell kezdeni, hogy képesek legyünk rá.

Identitásunk erősítésén túl a másik út az életfészek és a kapcsolati világ felé vezet. Adjuk meg családunknak, gyermekeinknek mindazt, amit mi magunknak óhajtanánk. Adjunk odafigyelést, közös élményeket, tudatos és felelős jelenlétet, hogy megélhessük: amire a Covid most kényszerít, az lehetőség a megújulásra, megújításra, az élet mindenekfeletti értékének szeretetére. Hátha eljutunk olyan ráébredésre, amelyre önérdekű világunkban korábban sem igényünk, sem lehetőségünk nem volt. Most megtehetjük együtt, egymásért, az életért. Megújuló, meghitt és áldott húsvéti ünneplést kívánok mindnyájunknak!