– Hogyan lett a pannonhalmi bencés diákból egyháztörténész?
– Gyerekkoromtól a történelem érdekelt. Az egyháztörténelem pedig azért vonzott, mert olyan tudományterületről beszélünk, amelynek nagyon gazdag a forrásanyaga, roppant izgalmas problémákat vet fel nemcsak magáról az egyházról, hanem más területekről is alapvető információkat nyerhetünk. Pannonhalmi diákként olyannyira megerősödött bennem ez az irány, hogy az ELTE-n történészhallgató lettem. Noha negyven éven keresztül mellőzött volt Magyarországon az egyháztörténelem, a mi korosztályunkat a nálunk néhány évvel korábban végzett, kiválóan felkészült történészek oktatták.
– A Vatikánban működő bizottságok olyan kérdéseket koordinálnak, mint például az eucharisztikus kongresszusok vagy a világiak helyzete az egyházban. Két bizottsága a laikus tudományok felé nyit: a Szakrális Régészet Pápai Bizottsága és a Pápai Történettudományi Bizottság. Utóbbit 1954-ben alapította XII. Pius pápa. Miért jött létre ez a testület?
– Az egyházi és a világi történettudomány párbeszéde az általános vélekedéssel szemben nem a XIX. században kezdődött, hanem sokkal korábban: az európai történettudomány ugyanis az antik hagyományok alapján az egyházon belül alakult ki. A középkori krónikások egyházi emberek voltak. Amit ma modern történettudománynak tekintünk – hogyan kell egy forrást kézbe venni, értelmezni, forráskritikát gyakorolni –, azt szintén egyházi emberek, bencések és jezsuiták alakították ki a XVII–XVIII. században. A magyar tudományos történetírás egyértelműen a jezsuita rendhez kötődik. Azaz sok évszázados folyamatról és kapcsolatról van szó. Az ellenben biztos, hogy a XIX. században a szekularizációval a történettudomány is önálló útra lép, megjelenik az egyházon kívüli tudományosság. A Vatikán ezzel a világi történelemmel kezdi el a párbeszédet a XIX. század végén. Ennek legfontosabb eseménye a Vatikáni Titkos Levéltár megnyitása – XIII. Leó pápa 1881-es döntése alapján – a tudományos kutatások számára. Ugyanez a pápa 1883-ban bíborosi bizottságot alapított, hogy koordinálja a párbeszédet az egyház és a történettudomány között. Ennek a testületnek az utóda az 1954-ben létrehozott bizottság. Az óriási különbség az, hogy míg az első főpapokból állt, utóbbi klerikus és világi kutatók közössége.