Sziriat oszlopainál

Várkonyi Nándorral nagyon nehéz interjút készíteni. Nehéz, mert meglehetősen öreg fiú, még a tizenkilencedik században született… Aztán, ugye, művelt, konok, okos és titokzatos. Nehéz vele interjút csinálni, mert nagyothall. Pontosabban süket. Nehéz vele interjút csinálni, mert erre a vállalkozásra Szederkényi Ervin, a Jelenkor főszerkesztője is elkísért, aki, ugye, gyanakvó embertípus, s miközben én Várkonyi Nándort figyelem, ő engem figyel. Szederkényi azt hitte, hogy valamilyen látványosságban lesz része, vagy az isten tudja… Tény az, hogy tél van, ülünk a Nándor bácsi szűkös uránvárosi lakásában, és közelítgetjük egymást. Ez abból áll, hogy Szederkényi és Várkonyi mosolyognak, én pedig megiszom a lakásban található összes pálinkát, mind a két decit. Várkonyi nem iszik, mert beteg, Szederkényi sem, mert éppen kocsizik, csak én, mert az orvosok szerint jót tesz a májnak.

[…] Várkonyinak köszönhetjük az egyik legjobb modern irodalomtörténetet, a Petőfi dagerrotípia bemutatását és magyarázatát és sok téves nézet szétoszlatását a költő körül. Várkonyi kitűnő irodalomtörténész és esszéista volt, de ha most rápillantok, nekem mégis egy másik Várkonyi jelenik meg, a legendák Nándor bácsija. Várkonyi elég hosszú ideig visszavonultan élt, és visszhangtalanul dolgozott.

Várkonyi Nándor
Fotó: Fortepan/Hunyadi József

Így aztán legendák születtek róla és műhelyéről. „Valahol a Kürt utcában él egy öregember, aki a letűnt korok, kultúrák értője, s a Sziriát oszlopai-nak az első kötete után megírta a második, harmadik és negyedik kötetét is. Több ezer oldalt írt, csak úgy, magának…”

– Ez, ugye, gyanús dolog és meglehetősen ellenőrizhetetlen. Mert ha Várkonyi azt írja, hogy a Macsu Pikcsu az Urubamba völgyé­ben négyezer méter magasságban hatalmas gránitkockákból épült, ám a legközelebbi gránit­előfordulás kétóra járásra van, s a várat egy húsz méter széles, rohanó hegyi folyó és meredek szakadékok, völgyek választják el tőle, akkor ezt vagy elhisszük, vagy odautazunk, és átússzuk a hegyi folyót, ha nem, akkor át kell rágnunk magunkat ugyanazon a hatalmas könyvtári, levéltári anyagon, amin Várkonyi, másként nem tudjuk ellenőrizni. De mi egyiket sem vállaltuk, így aztán jött a legenda.

[…] A legendák hőse nagy köteg tiszta papírt tesz az asztalra és egy tollat. Felírom a kérdéseimet, és sorra, rendre eléje csúsztatom. Várkonyi jókedvűen, néha túlzott hangerővel válaszolgat.

[…] – A kultúrtörténész rengeteg adattal, forrásmunkával dolgozik. Hogyan szervezed meg a munkádat a gyakorlatban? Mi a módszered?

– Az embernek bizonyos memóriával kell rendelkeznie. Ha nem találja meg, amit keres, tudni kell, hogy más adatokból hogyan konstruálhatja meg a választ. Én úgy olvasok, hogy mindjárt megjelölöm a fontos részeket, és a belső borítóra feljegyzem a lapszámot. Ha tudni akarom, mondjuk a spanyolországi ládasírnak a helyét, ami átmenetet jelent a francia és a máltai kultúra között, akkor tudnom kell, hogy hol keressem. Nagy forrásismerettel kell rendelkezni. Életemben csak egyszer írtam olyan könyvet, amit a magam jószántából írtam, egyébként rendelésre dolgoztam. Hatvanéves koromban kezdtem neki a saját munkámnak, ez a Sziriát…, négyrészes könyv. Lényege: az emberi művelődés történetének új koncepciója. Ennek az alapvető mozzanata, képletesen szólva kissé az emberiségnek az a felismerése, hogy kozmikus lény, tehát alkalmazkodnia kell a környezetéhez, beleértve a kozmikus környezetet is.

Az emberiség bűnbe esik, s ami utána történik, az az elveszett paradicsom visszavárásának története. Időszámításunk előtt ötödik-hatodik századig az evilágról való szemlélet mitikus volt. Képekben fejezte ki a szemléletét. Akkor aztán egyszerre lépnek fel: Laoce, Kungce, Buddha, Zarathustra, a zsidó próféták és Hérakleitosz. Ezek mind reformerek. Nem teremtenek újat, hanem a régit új eszközökkel. Ezek már az ész emberei, racionális emberek. A régi szemlélet a mitikus harmónián alapul, és az elveszett paradicsom visszaszerzésére törekedett, utána az újabb gondolkodók szemlélete racionális volt, egzakt magyarázatra törekedtek, és a „paradicsom” jelképes fogalommá vált. Ennek vezetője az európai ember. A történelmet lehet átértékelni, újraértékelni. Ha ezt az elméletet elfogadom, akkor ebből a távlatból ez a kettőezer-ötszáz év másfajta ítéletet nyer. (Hirtelen elneveti magát, s félig komolyan, félig évődve folytatja.) Az asztrológusok szerint 1952-ben beléptünk a Vízöntő korába. Ebben a korban kell eljönni a hatodik embernek, az újabb típusú embernek, amelyik lemond az erőszakról, és békés eszközökkel teremt harmóniát. Ez az űrhajósok kora.

(Bertha Bulcsu: Délutáni beszélgetések – Várkonyi Nándor, 1974)

Százhuszonöt éve, 1896. május 19-én született Várkonyi Nándor író, szerkesztő, kultúrtörténész.