Forma–1-es világbajnok lett 1975-ben, de a következő évben kis híján tűzhalált halt az életveszélyes Nürburgringen elszenvedett balesetben. Arca, tüdeje összeégett, papot hívtak hozzá, de ő fityiszt mutatott a halálnak, hiszen túl jól állt a pontversenyben ahhoz, hogy csak úgy feladja. Vasakarata még azok szemében is az autóversenyzés ikonikus alakjává tette, akik nem különösebben érdeklődnek a száguldó cirkusz iránt. Mi itt, a szocialista barakkban persze csak információmorzsákból rakhattuk össze magunkban a király kategória mozaikképét, de Laudára még így is mint kora legnagyobb formátumú autóversenyző személyiségére emlékezünk.
Sok mindent elárul jelleméről, hogy balesete után mindössze két futamot hagyott ki, amikor a – már az utódját is leszerződtető – csapatfőnöke legnagyobb elképedésére megjelent Monzában, és ha átvérző kötésekkel, szörnyű fájdalmakkal is, de újra versenyzett. Hajszálon múlt, hogy nem lett abban a szezonban is világbajnok. De a következő évben megszerezte a második világbajnoki címét is a Ferrarival, majd miután megingott a bizalom közte és csapatfőnöke között, visszavonult, hogy saját légitársaságot alapítson pontosan ugyanazzal a szenvedélyes elszántsággal, mint amelyet az autóversenyzésben mutatott.
A légiforgalmi piac szereplői persze legalább annyira kíméletlennek, ellenben sokkal sunyibb ellenfélnek bizonyultak, mint az autóversenyzők. A piacért folyó szakadatlan „légiharc” kegyelmi időszakában Lauda aztán másodszorra is visszatért a Forma–1-be, hogy a McLaren versenyzőjeként 1985-ben harmadszorra is magasba emelje a világbajnoki trófeát.
Persze itt távolról sem ért véget a Lauda-sztori. Maurice Hamilton könyve a versenyző pályatársainak, barátainak egymás mellé szerkesztett visszaemlékezései segítségével halad végig pályafutásán. Ezt a szerző olyan élvezetes stílusban tálalja, hogy az olvasó is úgy érezheti magát, mint aki maga is ott bolyong a bokszutcában, és szóba elegyedhet bárkivel, köztük persze magával Laudával is. Mondatról mondatra derül fény kulisszatitkokra, a háttérben zajló viták okaira, dilemmák megannyi árnyalatára.
A kötet legnagyobb értékét az adja, hogy a pályatársak által megrajzolt szubjektív és sokszínű képből végül kirajzolódik Niki Lauda igazi emberi arca, valódi jelleme. Semmi szépítés, semmi udvariasság. Éppen annyira pragmatikusan és őszintén, a hibáit sem elhallgatva beszélnek róla a nyilatkozók, mint amennyire pragmatikus és egyenes volt maga Lauda is.
