Méhes

A méhes páratlan magyar jelenség – benne az egyszerre kint és bent levés ősi tudása és gyakorlata.

S amellett, hogy Kemenesalján újra megépítettem a méhest, megtaláltam a hetyei Berzsenyi-méhes eredeti helyét az úgynevezett Kertész-kertben. Közvetlenül a régi Berzsenyi-ház végében, a Kódó nevű patak mentén.

Ó, hajdani bővizű patakok és vizek! – a Kódó akkoriban még első osztályú folyóvíz volt, feljebb alulcsapó vízimalom működött rajta „ad Rivulum Kodo patak” néven (hol van az már? törött malomkerekét kiástam és hazatalicskáztam); csak csekély vizű öblöt kellett méhitatónak kialakítani, hogy a méhek rászállhassanak. Szalma, gyékény vagy vesszős kasos méhészkedést űztek mindenfelé egészen az 1845-ös, Dzier­zon-féle keretes kaptárak feltalálásig. De méhesház sokfelé állt – a táj másik költője, Kisfaludy Sándor sümegi házának leltárában is szerepel épületek és szobák mellett, az építményekkel jól felszerelt gazdaság részeként: tyúkház, lóistálló, félszer, tehénistálló, padlás, életes ház, major alatti pince, granárium, góré, méhes ház, szérű és gyümölcsös.

S hogy a kemenesalji Berzsenyiek mennyire becsülték a méhest? A zord szívű atya, Berzsenyi Lajos fiának írt szűkszavú levelében tudatja a szomorú hírt, hogy 1809-ben Hetyén járt a „francúz, harminc ezerrel”. (Értsd: a napóleoni hadsereg katonái.) Feldúlták udvarát, marháit levágták, méhesét kirabolták. 1809. május-június fordulóját írjuk – a franciák Győr felé haladtukban reménytelenül tévelyegnek a Marcal menti őserdőkben. A kaptárak belső életében a csúcshordás előtt járunk; a tudós öreg méhész, Sőtér Kálmán írja a méhlegelőkről, hogy április közepétől május végéig a régi magyar méhészeti flóra, a látogatott virágok száma általánosan négyszázra tehető, július végéig megközelíti a hétszázas csúcsot, és még szeptember közepén is kétszáz virágzó növény áll a méhek rendelkezésére. Sőtér kétkötetes munkája, A méh és világa 1908-ban jelenik meg – a hasznos méhlegelő jóval nagyobb volt, mint ma, s nem tűnt el nyomtalanul a hordás végéről az ipari mezőgazdálkodás brutalitása nyomán az egyik leghasznosabb mézelő tarlóvirág, a tisztesfű sem, amely pár héttel az aratás után kezdte virágzását.

És hát Kemenesalja: méhészeti flórája (méhlegelő) páratlan – várostalan vidék, ipar nélküli, erdők, mezők, dombok, elszórt tanúhegyek, patakok váltakozása, odébb a Marcal. Vegyes virágmézei ma is teljes pompájukban hordozzák a Hely Géniuszát. A méhes végül is azt az egyszerű helyet jelöli s annak belátását erősíti: hogy a méhes közös tulajdon. Egyik fele a dolgozó méheké – a másik az emberé. A legmélyebb meditációt folytató és filozofáló Berzsenyié – „minden magatartás, a hatalmi, a szent, a bölcs, a szubjektum-magatartás is valamely sorsban formáltan realizálható és ábrázolható. Ez a méhes”.

Hamvas majd újraírja a méhesét és emberét – immár Szentendrén, 1948-ban, az Unicornis Epilegomenia című fejezetében. „Negyvennyolc éves korától az ország délnyugati sarkában a vasúttól háromórányira kicsiny faluban élt. A falut szelíd halmok vették körül, a kertek alatt fűzfákkal és égerfákkal szegélyezett patak. A községtől olyan távolságra, hogy benne is volt, kívüle is, tökéletes távolságban, mint a kínaiak tanítják, hogy a zaj nem hallatszott át, csak kakaskukorékolás, tizenhetedik században, másfél méteres falakkal épült kurtanemesi ház, az egész négy szoba, zöldséges és gyümölcsös közepén, a pataktól kőhajításnyira. A ház mögött kavicsos udvar, s ennek hátsó sarkában a méhes, az »óvatos diófa« alatt. Meszelt szoba. Körülbelül húsz-huszonöt kason kívül semmi egyéb mint a méhészethez szükséges eszközök és szerszámok, egyetlen ócska heverő, fenyőasztal, szék, egy polc, hol üresen, hol könyvvel, az Upinshadok, a Zohar, néha Rabelais, Keats, Hölderlin, Shakespeare, Rilke, Sterne, Kirkegaard, Nietzsche, Kassner. Néhány ív papír, tinta, toll, egy üveg bor és ásványvíz.”

A méhesházban különösen jólesik a délutáni álom, írja Lovik Károly, de meditáció és költészet is terem ott, és mondja, fedezd fel a mindent vagy akár a semmit! Külön inspiráljon a méhek „nyelve” – a méhek a röpnyílás előtt sajátos koreográfiájú táncnyelvvel jelzik kirepülő társaiknak a méhlegelő legrövidebb irányát. És azt is, milyen messzi ez a legelő. Ez a „beszédmód” annyit „üzen” szikár pontossággal: beszélj, de mondandód mellé a személyesség hitelét tegyed. S bár a méhek pantomimjátéka egyszerű kód, az összehangolt munka érvényességét folyamatosan bámulhatod. Mert aki a méhes „szavát” érti, bőbeszédű és locsogó filozófia helyett biztonságot talál. A dialógus atmoszféráját érteni „elég száz szó”, sőt még sok is; Hérakleitosznak csak százharminc mondata maradt fenn, mondja Hamvas, Lao-cének meg nyolcvanegy verse, de elég ennyi. Az emberi értelemnek végül is úgy kell alkotnia, mint méheknek a tiszta mézet.