Visszatértünk – ez volt Joe Biden amerikai elnök jelmondata, amikor megválasztása után az idei év elején felkereste Európát. A NATO-ban és az Európai Unióban egyszerűen elaléltak, hogy Amerikában milyen úriember győzedelmeskedett a politikához mit sem értő Donald Trump négyéves ámokfutása után. „Mi szorítottunk önért” – ez a mondat biztosan elhangzott a kötetlen beszélgetések során, lágyan Joe Biden fülébe súgva. Az európai elit repesett az örömtől, hogy megmentőjét a saját köreiben ünnepelheti. Egyszer és mindenkorra vége az önkényes döntéseknek, a hozzá nem értő határozatoknak, egész Európa lenézésének.
Az új kezdetben hívők a felemelő álom után hamar a mocskos földön ébredtek. Míg a Biden-rajongók a demokrácia világkonferenciájára készültek, amelyen majd jól helyre teszik azokat, akik nem alkalmaznak fékeket és ellensúlyokat demokratikus berendezkedésükben, időközben valami oda nem illő történt. A múlt havi afganisztáni kivonulást még lehetett úgy értékelni, hogy az ott elkövetett hibák egy új elnök – aki igaz, hogy már hosszú évtizedek óta benne van az amerikai nagypolitikában – gyakorlatlanságából erednek. Arról viszont szeretnék elterelni a figyelmet, hogy a gyors kivonulásról kizárólag a Biden-adminisztráció hozta meg a végső döntést, nem konzultálva egyetlen szövetségesével sem.
Nem kellett sokat várni a következő amerikai döntésre, amely az öt éve létező francia–ausztrál tengeralattjáró-szerződést érintette. Ha az előző fiaskóra lehetett nagy képzelőerővel azt mondani, hogy talán az új amerikai elnök tapasztalatlanságából ered, erre nem. Ez az árulás tipikus esete. Az Egyesült Államok szövetségeseiről van szó, Nagy-Britanniáról, Ausztráliáról és Franciaországról. A múlt csütörtökön az első három ország bejelentette, hogy az indiai és csendes-óceáni térségben létrehoznak egy katonai együttműködést, elsősorban Kína feltartóztatására. Ilyet lehet csinálni, ám folytatódik a közlemény: Ausztrália eltekint a Franciaországgal 2016-ban kötött szerződéstől, amelyben 12 darab hagyományos meghajtású – dízel és elektromos – tengeralattjárót rendelt Párizstól, amelyet hideg zuhanyként ért a hír. Helyette majd amerikai és brit közreműködéssel Canberra fogja előállítani az atom-tengeralattjáróit.
Párizs haragjára valóban az éktelen jelzőt kell használni. Első intézkedésként konzultáció céljából hazarendelték washingtoni és canberrai nagykövetüket. Ilyen, mióta világ a világ, még nem történt meg Franciaország esetében. A francia külügyminiszter úgy jellemezte a helyzetet, mintha barátai kést döftek volna a hátába. Voltak már nézeteltérések az amerikai és a francia diplomáciában, például a 2003-as válságos napokat kell itt megemlíteni, amikor Párizs nem volt hajlandó részt venni Washington Irak-ellenes hadjáratában, a jelenlegi eset ehhez fogható.
Az, hogy Párizs veszít vagy negyvenmilliárd eurót, bár nem kis összeg, de másodlagos. A legközelebbi barátai árulták el, olyan aljas módon, hogy még bátorságuk sem volt előre közölni vele a következményeket. Egyszerűen semmibe vették azt az országot, amelynek mintegy kétmillió francia állampolgára él a Csendes-óceán térségében két tengerentúli területén – Új-Kaledónián és Polinézián –, amelyekre hétezer katona vigyáz. Nem beszélve az Indiai-óceánban lévő történelmi érdekeltségekről. Úgy látszik, nem volt véletlen az az amerikai magatartás, amikor köptek a szövetségesek afganisztáni véleményére. Ez az új „demokratikus” szokás, kihagyni a buliból azt, akinek nem tetszik az arca.
„De miért engem – Párizsból idáig hallatszik a sikoltás –, amikor mindent megtettem, hogy tetsszem neki?” Valószínűleg Emmanuel Macronnak is jó pár álmatlan éjszakát okoz ez a mellőzés. Talán valamilyen okból nem annyira megbízható, hogy jó legyen az indiai és csendes-óceáni katonai együttműködésre? Ha arról lett volna szó, hogy Ausztrália a fejlettebb meghajtású atom-tengeralattjáró mellett teszi le voksát, akkor lehetett volna módosítani a szerződésen, ugyanis a cherbourgi Naval Group üzemében azt is készítenek. Más oknak is közre kellett játszania. Talán a Kínával való kapcsolatok miatt ingott meg benne a bizalom? Vagy egyszerűen mint európai uniós tagállamot tették hidegre?
Mert ez nemcsak Franciaországnak szóló üzenet, hanem az egész Európai Uniónak. Az Egyesült Államok nem bízik az öreg kontinensben, ez derül ki a jelenlegi döntéséből is. Sőt, ha világpolitikai kérdésekről van szó, akkor fontosabb számára Nagy-Britannia, mint Brüsszel. London most odapörkölt a huszonheteknek: az első Brexit utáni diplomáciai diadalát ülhette Boris Johnson kormánya, amelyet az unió felett aratott. Európai rajongás ide, ajnározás oda, itt eltökéltségre, erőre, kitartásra van szükség, nem pedig teszetosza külpolitikára – ez Amerika álláspontja.
Ebből látnia kell az uniós vezérkarnak is, hogy az Amerikával folytatott mézesheteknek végük. Vannak olyan csalódott hangok a nyugati liberális médiában, hogy ez a Biden is egy Trump, ő is az „Amerika az első” híve. Ne feledkezzünk el az Öt szem együttműködésről, amely a hírszerzés terén kapcsolja össze az angolszász államokat. Az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Nagy-Britannia és Új-Zéland „nagy fülei” mindent hallanak és mindent megosztanak egymással. Londonon kívül egyetlen európai uniós országnak sem volt esélye arra, hogy felvegyék tagnak az ötök klubjába.
Vajon a harag lecsengése után mit fog cselekedni Franciaország, amely a huszonhetek egyetlen atomhatalma? Úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és elfogadja és elfoglalja új, lefokozott helyét? Vagy levonja a tanulságot, és az egész Európa szolgálatába állítja atomütőerejét? Ursula von der Leyen, a bizottság elnöke múlt heti évértékelőjén azt sürgette: rendezzenek olyan csúcsot, amelyen a tagállamok kifejezhetik politikai szándékukat az önálló EU-haderő létesítésére és fejlesztésére. Azért ne igyunk előre arra, hogy ez a döntés villámgyorsan megszületik.
Borítókép: Macron és Turnbull volt ausztrál miniszterelnök még teljes egyetértésben egy tengeralattjárón Sydney-ben, 2018. Európát megtorpedózzák? (Europress/AFP)
