A világon tavaly végrehajtott 135 kalóztámadásból 130 Nyugat-Afrika térségében történt. A tizenhét országot magába foglaló, Angolától Szenegálig tartó mintegy 5700 kilométeres partszakasz a hajózás szempontjából a legveszélyesebb víznek számít, a kalózakciók kilencvenöt százaléka ide összpontosul. A fekete földrész keleti partján, Szomália térségében, a Vörös-tengeren, ahol a 2010-es évek elején iparággá nőtte ki magát a hajók megszállása, eltérítése és váltságdíjért a legénység elrablása, szinte megszűntek ezek a bűncselekmények. Bevált a nemzetközi együttműködés, amelynek során a NATO-országok hadihajói felügyelték a kereskedelmi szállítók útvonalát. Ebben a térségben az elmúlt években a statisztikusok csak néhány kóbor támadást tudtak feljegyezni. Az egykori szomáliai bűnözők is felfogták, hogy a túlerővel szemben nem ajánlatos kekeckedni. Ráadásul úgy, hogy a külföldi katonák is tűzparanccsal rendelkeznek, ha a rablók nem engedelmeskednek a felszólításnak. Ezért nem maradt más választásuk, mint hogy valami új „szakmát” keressenek.
Ami Szomália környékén bevált, miért nem alkalmazzák Afrika nyugati partjainál? Mert őrült drága. Ha a NATO-országok őrjáratozó hadihajóit átvezényelnék a nyugati partra, akkor szinte biztos, hogy a keletin megszaporodnának a kalóztámadások. Másrészt viszont, ha nem is az észak-atlanti szervezet, de egyes országok rendszeresen jelen vannak a Guineai-öbölben. De azt is hozzá kell fűznünk, hogy irdatlan nagyok a távolságok, itt nem elég tucatnyi fegyveres hajó, hogy sikerrel vegyék fel a harcot. Dánia nem sorolható a szegény országok közé, novemberben érkezik meg a térségbe egy fregattja, amely három hónapig végez őrszolgálatot. Még a gazdag Koppenhága sem engedheti meg magának, hogy 175 főnyi legénységgel, teljes hadfelszereléssel üzemelő hadihajóját akár egy évre a veszélyes öbölben tartsa, ugyanis olyan nagyok a költségek. Pedig jó oka lenne erre: a Torm és a Maersk Tankers – mindkettő dán tulajdonú cég – a világ meghatározó tengeri szállítói, gyakran válnak a kalózok célpontjává.