Egy övcsat.
Úttörőövcsat, a szíj már régen nincs meg. Csuda tudja, hogy került a doboz aljára, hogy mit keres a műanyag indiánfigurák és a kék és zöld fröccsöntött második világháborús amerikai katonák között.
A vörös csillag alatt a zászló, a láng és az „Előre” jelszó mindenesetre már történelmi időket idéz az emberben. Szinte látom magunkat, ahogy felsorakoztatnak minket az iskola aulájában, mert tanítás után (a rajzóra most kivételesen elmarad) ünnepi megemlékezést tartanak a nagy októberi szocialista forradalom emlékére. Az aulában persze tömény kajaszag terjeng. A konyha ma ugyan korábban bezár, de néhányan még bőszen tömik a fejükbe az üvegablak mögött a betűtésztás paradicsomlevest és a grízes tésztát, abban a reményben, hogy hátha ellóghatják a műsort.
Persze nem. Aki nem végzett az ebéddel, az így járt, a menza bezár, a melegítős testneveléstanár kellő határozottsággal gondoskodik róla, hogy ne zavarja ilyesfajta méltatlan látvány a megemlékezők áhítatát. Csak az a fránya kajaszag marad, diszkréten belengve az aulát. Kettős oszlopokban állnak az osztályok, még vendégeket várnak, addig marad néhány perc megbeszélni, hogy igaz-e, miszerint a Csillagok háborúja második részében Luke Skywalker apja maga a gonosz Darth Vader, ez ügyben erősen megoszlanak a vélemények, de akadnak ketten, akik külföldön már látták a filmet, vagy legalábbis találkoztak olyannal, aki látta, ezért makacsul ragaszkodnak ehhez a nyilvánvaló és alantas hülyeséghez, mi, többiek a józan ész szavára hallgatva hevesen cáfoljuk e híresztelést, és készek vagyunk akár fizikai erőszakot is alkalmazni igazunk megvédelmezése érdekében.
Erre persze most nincs lehetőség, és addig is még majd három hónapot kell várni, hogy a Városi Mozi nézőterén szembesüljünk a valósággal. Jó, persze soha nem kérünk emiatt elnézést a két osztálytárstól, mert egyrészt a francnak kellett elpofázni, hogy mi lesz, másrészt meg csakazértse.
De most még nem itt tartunk.
A Star Wars iránt kevésbé fogékonyak egymást lökdösik a kettős oszlopban, vagy a hétvégi meccsről beszélnek, vagy disznó vicceket mesélnek, melyek egy részét maguk sem értik, meg azok sem, akiknek mesélik, de azért jót röhögnek, éppen úgy, mint a Hofi jelenetein, amin szüleink vinnyognak, mi jó esetben a poénok negyedét vágjuk. Aztán vannak a kettős oszlopban, akik csak úgy néznek ki a fejükből, ezek általában nem tudják, hogy mi van, mi történik körülöttük, már második óra magasságában elveszítették a kapcsolatot a külvilággal.
Végre beözönlik a tanári kar, igazgató úr a szokásos halszálkás öltönyben, vörös nyakkendővel. Izzad a feje, mert hozza a vendégeket, valami elvtársak a franc tudja honnan, meg jött pár ruszki tiszt is, igazi disznófejű szovjet fajta, a sok kitüntetés alig fér el a széthízott egyenruhájukon. Jól van, kezdődjön már ez a nyomiság, legyünk túl rajta, aztán irány focizni, annak legalább van valami értelme.
A testnevelő tanár úr kussoltatja az egybegyűlteket, igen csúnyán tud nézni, ha valaki pusmog, piszmog, dumál, és különben is Maruszja lép a mikrofonhoz. Maruszja amúgy nem ruszki, de oroszt tanít, ettől teljesen úgy néz ki, mintha ruszki lenne, nem fogja vissza magát a sminkkel, festékkel, érdekes látvány, és most még a hangja is remeg a meghatottságtól. Hogy emlékezzünk a nagy októberi, blablabla, blablabla… És az Auróra cirkáló és a Téli Palota, és azóta is szívünkben hordozzuk Lenin elvtárs lángját, komolyan, micsoda hülye tud ilyet kitalálni, én momentán pont nem hordozok a szívemben semmiféle Lenin elvtárs által gyújtott lángot, de ezen nincs idő elmélkedni, mert az iskola fúvószenekara Kánya tanár úr szigorú tekintetétől kísérve belecsap a lecsóba.
A himnusz az himnusz, mindegy, hogy éppen egy szovjet kreténség miatt szól, de sajnos van még hátra egy kötelező darab, a szovjet himnusz. A magam részéről nem érzem kötelességemnek, hogy vigyázzba álljak, még csak az kéne, álljon vigyázzba a pár disznókövér ruszki, ha akar, meg nyilván a Maruszja, és persze a tanári kar, és Kánya tanár úr is mélyen meghatódik, mert mégiscsak a szovjet himnuszt trombitálják a fiai. Mondjuk énekelni nem énekel senki, egyik himnusz alatt sem, ez itt természetes.
Amúgy is úgy hangzott a felkonferálás, hogy hallgassuk meg a himnuszt, még pár évbe telik, míg közülünk sokan megértik, hogy a magyar himnuszt énekelni kell, nem hallgatni, akik meg a szovjet himnusztól érzékenyülnek el, azok ma egészen mástól nedvesednek alul, felül, és már karácsonyfaként csillogó szovjet tisztek fenekét sem kell fényesre nyalniuk hozzá, ennyit változott a világ.
És jön a kult. program. Ez a leggázabb rész az egészben. Maruszja egy hónapja ezt a nyomiságot szervezi. Kretén szovjet költők kretén versei olyan figurák kreténségeiről, akik szemmel láthatóan senkit sem érdekelnek itt, ahogy elnézem, még a disznófejű ruszkikat sem. Amikor persze az éhező proletariátusról esik szó, azért megfordul a fejemben, hogy mégiscsak kellett volna kajálni, annyira tolakodó a menzaszag.
A felsorakoztatott osztályok figyelme drasztikusan lanyhul, pedig Maruszja kult. programja még csak a nyomor ecsetelésénél tart, még hol a francba vagyunk az Aurórától meg a Téli Palotától… Itt az ideje, hogy megbeszéljük Csabival, hogy megnézzük-e szombaton a Piedone Hongkongbant, vagy – és én erősen emellett volnék – inkább a Hármas számú űrbázist. Farrah Fawcett játszik benne, tudod, a szőke csaj a Charlie angyalaiból, állítólag egy robot mászik rá, egy jelenetben látszanak a mellei is (Farrah Fawcettnek, nem a robotnak), de ez egyelőre nem biztos.
Én szívesen megbizonyosodnék róla, mondjuk Piedonét már hanyagolnám inkább, és lehet, hogy A Nagy Medve fiai című örökbecsű Gojko Mitić-film helyett is inkább újra próbálkoznék a 2001 űrodüsszeiával. Csabi szerint az viszont erősen kreténség. Nem annyira, mint ez a nov. 7-i ünnep, de más tekintetben felveszi vele a versenyt. Ezen kicsit vitatkozunk, Hori hátraszól, hogy kussoljunk, mert bünti lesz, és akkor nincs foci tesiórán.
Rendben, kussolunk, Maruszja már úgyis az Auróra ágyúinak lövéseiről beszél, erről eszembe jut, milyen szívesen megnézném, ahogy a Bismarck elsüllyeszti az Aurórát, de gyanítom, ez a meccs utólag már nem lejátszható.
A tesitanár fenyegetőn közeledik, már majd mindenki nyüzsög és pofázik.
Kicsit összekapjuk magunkat, már nem lehet sok hátra, de ekkor még Maruszja megbombázza a hallgatóságot egy húszperces szovjet verssel, olyan átéléssel, hogy nem lehet rajta nem röhögni.
A nyomi fúvósok az Internacionáléval küszködnek, a fegyelem vészesen felbomlani látszik. Pedig a disznókövér szovjetek nagyon csúnyán néznek, igazgató úrnak némi vodkájába kerül majd, hogy ezt kiegyenesítsék valamelyest.
Arra gondolok, hogy mindenképpen a Hármas számú űrbázis lesz szombaton, nem Piedone. Nem csak Farrah Fawcett mellei miatt. De egy kicsit azért is. Lehet, hogy kamu, lehet, hogy nem is lehet látni a melleit. De vannak benne robotok.
Ennek is, annak is – legalább van valami értelme.
Borítókép: Csillebérc (Úttörőváros), a felvétel Kádár János látogatása alkalmával készült. (Illusztráció.) Forrás: Urbán Tamás/Fortepan
