Máig is emlékeznek Debrecenben és vidékén Hatvani professzorról, ki a múlt század vége felé élvén sok természettudományi ismerettel bírt, miket a hír könnyen természetfölöttiekké nevelt, így hitték őt utóbb varázslónak.
Beszélték róla, hogy éjjelenként a temetőben halottakat idézett föl, amikor a tűzokádó vadkanok nyargalták körül, s hogy az ördögöket olyan jól ismerte, mint saját diákjait.
*
Egyszer éjjel tizenkét órakor összecsengetik az egész fiatalságot, s amint a diákok összegyűltek nagy ásítozva és szemeiket törülgetve a főteremben, el nem bírva gondolni, hogy mi okból hívják őket össze ily szokatlan órában, íme megjelenik közöttük Hatvani, s felmenve a tanítószékbe, elkezd nekik prelegálni, tudtokra adva, hogy ezentúl éjfélkor fogja a leckéket tartani.
A diákok megnyugodtak benne, s szokott áhítattal hallgatták a professzor előadását. Azonban mégis valami szokatlan különösséget vettek észre ezúttal a professzoron, mintha a képe sötétebb volna, s a hangja a talpai alól jönne, s a szemei világítanának a sötétben. Mikor ütötte az egy órát, a professzor betevé a könyvet, s a hóna alá csapva eltávozott, miközben a diákok csudálkozva vették észre, hogy lépéseinek kopogása nem hallik a folyosón.
Másnap éjjel ismét fölcsengették őket, s összegyűjték az éjjeli előadásra a főteremben. Akkoriban még minden tanuló a patriarchális rend szerint benn lakott a kollégiumban, s köteles volt a csengetésre egész ornátusban megjelenni.
Ez így tartott hat éjszakán keresztül, minden éjfélkor fölcsengették az ifjakat, s egy óráig hallgatniok kellett a különös prelekciót. Hatodnapra azonban már zúgolódni kezdtek, s kiválasztva maguk közül a két legokosabbat, elküldék Hatvanihoz, hogy instálják meg szépen, ne tartsa éjfélkor felolvasásait, mikor nappal is elég idő van rá.
Hatvani elcsudálkozott, mikor a küldöttek előadták kérelmöket. Ő egyszer sem hívatta a diákokat éjfélkor. Ki lehetett hát az, aki az ő személyében felolvasásokat tartott? Ez volt a kérdés.
– Tudják mit? Ha az éjjel ismét csengetni fognak, jelenjenek meg együtt mindnyájan, a küszöbre hintsenek hamut, s ha a rejtélyes alak keresztülmegy rajta, nézzék meg a lába nyomait, s ha látni fogják, hogy azok lúdláb nyomok, kezdjék rá ezt az éneket: „Erős várunk nekünk az Isten.”
A diákok úgy tevének: mikor jött éjfélkor az álprofesszor, behinték a küszöböt hamuval, s lesték nyomait, a reverenda hosszúsága miatt lábait meg nem láthatván, s midőn észrevevék, hogy azok lúdláb nyomok, egyszerre rákezdték harsogó hangon énekelni: „Erős várunk nekünk az Isten.”
Az álprofesszor erre rögtön kiejté kezeiből a könyvet, melyből prelegálni szokott, s szikrázó szemekkel fordult az éneklők felé.
– Köszönjétek – ordítá rendítő hangon –, mert ha még egy nap hallgattátok volna beszédeimet, mind az enyimek lettetek volna!
E szavakkal nagyot mennydörgött, s iszonyú puskapor és gyantafüst közt a föld alá elsüllyedt.
Azt mondják, hogy ez alkalommal egy diák az egész tintásüveget utána vágta az ördögnek; meglehet, hogy azért fekete most az ördög.
*
Valának azonban barátságosabb szellemek is, kikkel Hatvani jó egyetértésben állt, s szokás szerint kellett egy nagy könyvének is lenni, cifra ákom-bákom betűkkel és jelképekkel teleírva, melyet ha felnyitott, akkor rögtön meg is jelentek ama meghódított szolga lelkek, és kérdezték, hogy mit parancsol?
Ezt a könyvet azonban nem volt szabad senki másnak felnyitni, amiért Hatvani mindazon legkedvesebb embereit, akik hozzá be szoktak járni, előre gondosan figyelmeztetni szokta, hogy azon bűbájos könyvhöz ne nyúljanak.
Egyszer éppen közvizsgálat alkalmával egy könyvet otthon feledett Hatvani, s nem mehetvén maga haza, egyet diákjai közül, legkedvesebb tanítványát, az első eminenst bízta meg, hogy menjen haza szobájába, s ott az elfeledett kézikönyvet a könyvtárból keresse ki és hozza el.
Az ifjú odament, s amint a kért könyvet keresné, szemébe ötlik ama bűbájos könyv, melynek felnyitásától Hatvani mindenkit el szokott tiltani. A fiú nem állhatott ellent tudnivágyának, s erőt véve tartózkodásán, kikapcsolá a nagy fóliáns rézkapcsait, s felnyitá a könyvet. Azon pillanatban ott termettek mindazon szellemek, akik azon könyvet szolgálták, s miután a megijedt fiú nem tudott nekik parancsolni, azt ízekre szaggatták.
Hatvani várta soká az elküldött fiút, s miután nem győzte várni, maga felkerekedett, s hazament az egzámenből. Otthon látta csak, hogy a fiú széjjel van szaggatva. Mit csináljon?
A fiú első eminense volt, dísze az egész classisnak, akitől mindenki legtöbbet várt. Rögtön előidézi a szellemeket, s megparancsolá nekik, hogy rakják össze azonnal a szétszaggatott ifjút, s egy közülök helyezze el bele magát léleknek.
Így visszatért az iskolai terembe. Az ifjú helyet foglalt, s az egész vizsgálat alatt úgy felelt minden kérdésre minden tudományból, hogy szinte gyönyörűség volt hallani. Az esperesek, a cenzorok, a szenátorok, a presbiterek nem győzték eléggé magasztalni.
Egyszer valami korhelynek, aki az ifjú mögött ült, eszébe jut azt a kézikönyvet kérni tőle, amelyből éppen feleltek. „Nincsen nálam semmi könyv”, viszonz az ifjú. „Lehetetlen, hogy ne volna”, szabódik ismét amaz: „add ide, az Isten áldjon meg!”
Amint ez az Isten nevét kimondta, a szellemtől megszállt tetem egyszerre összeomlott, mint ahogy a lelkek szétszedték, s a benne lakó szellem elrepült belőle.
Ezért jó félni minden fajától a szellemnek.
(Jókai Mór: A magyar nép élce, 1856)
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)
