A magyar, aki Matt Damonnal és Ridley Scott-tal forgatott

– A magyar zene, az ételek, az irodalom apám szellemével együtt az örökségem része, bennem él tovább – mondja a Lugasnak Csókás Márton, a legfoglalkoztatottabb magyar származású hollywoodi színész, akit legutóbb Az utolsó párbajban láthattak a nézők a hazai mozikban. Interjúnkban az Új-Zélandon született és felnőtt Csókás azt is elárulja, miért oltatta be magát, milyen Matt Damonnal és Ridley Scott-tal forgatni, és miért nem angolosította külföldön nyelvtörőnek is beillő nevét.

1150152609 Fotó: Ernesto Ruscio Forrás: Getty Images

– Gyakran játszik rosszfiúkat. Nem zavarja?

– Olyan ez, mint Andy Warhol leveskonzervei: ha veszik, én pedig munkához jutok általa, akkor hajrá! Ugyanakkor próbálok olyan szerepekhez jutni, amelyekben minél jobban megjelenik a lélek összetettsége, illetve igyekszem ezt minél jobban kihozni a szerepeimből. Legyen szó komisz vagy mennyei karakterről – egyébként is úgy vélem, mindkettő elkerülhetetlenül bennünk lakozik, sok más egyéb mellett.

– Mindig örömmel látjuk a stáblistán a nevét, amely Új-Zélandon és Hollywoodban viszont nyelvtörő lehet. Ön hogyan ejti? Mint mi Magyarországon?

– Persze, úgy, ahogyan a magyarok. Büszke vagyok a nevemre, tetszik a jelentése és az ejtése is. Igaz, a magyar határon túl már vakarják a fejüket tőle, és – mondjuk így – alternatív kiejtést gyártanak hozzá. Arról már lemondtam, hogy másoknak tanítgassam, hogyan hangzik helyesen.

– Fontolgatta, hogy angolosítja a nevét?

– Azon elgondolkodtam, hogy másképp írjam. De arra jutottam, ez veszteség lenne. Így magyar, így az én örökségem. Örömmel tartom meg eredetiben, azzal a sejtelmességgel együtt, amelyet a magyarul nem tudóknak jelent.

– Ez az interjú angolul készül. Ugyanakkor az új-zélandi mellett magyar állampolgár is. Mennyire beszéli a nyelvünket? Egyáltalán mit jelent önnek a magyarság?

– Nem nagyon beszélem. Tanultam egy kicsit, de egyre inkább elfelejtem azt is, amit tudtam. Remélem, fejlődöm majd ebben. A magyarságom természetesen szorosan kapcsolódik az apámhoz, márpedig az apai örökségnek – mint mindannyiunk esetében – összetett a pszichológiája. A magyar zene, az ételek, az irodalom apám szellemével együtt az örökségem része, bennem él tovább.

Paprikaillat pálinkával

– Az egri és a tokaji borokat már említette egy interjúban. Mondjon még példát!

– Ady versei, Nádas prózája, a Hullámzó Balaton tetején zenéje, a csárdás, Bartók és Kodály. Paprika és szalonna illata tölti be az otthonomat, egy magyar barátom pedig van olyan kedves, és hozza ehhez a pálinkát. Unicumot bőven kapni Olaszországban, nincs okom az aggodalomra. Lehet, hogy mindezek felszínesnek hangzanak, valójában azonban olyan mélységekhez nyitnak ajtót, amelyek lelki megnyugvást jelentenek számomra.

– Filmes karrierjének ismerői tudhatják, hogy gépészmérnök édesapja a 40-es években vándorolt ki Új-Zélandra, ahol ön született. Sokkal később ketten együtt is Magyarországra látogattak. Meséljen róla!

– Egy hónappal ezelőtt is voltam Budapesten. Csak úgy. Egyszerűen csak élveztem, hogy ott vagyok. Semmi különöset nem csináltam, csak mászkáltam a városban. Szeretem ezt, előjönnek közben az emlékek, el lehet merengeni, és ilyenkor apám szelleme is jelen van, meg az enyém is. Ilyenkor újra végiggondolok dolgokat, miközben apám történetei visszhangzanak bennem. 

Nagy fájdalom érte Magyarországon, ahol mindkét szülőjét elveszítette a második világháború alatt. Az édesanyja zsidó volt, apjának pedig cigány és katolikus gyökerei voltak. Apám lelkében nagy félelem lakozott a történtek miatt. Emlékszem, hogy évekig békítgettem, amíg rá tudtam venni, hogy Magyarországra utazzunk. 

Ott viszont nagyon megkönnyebbült a fájdalomtól, szemtanúja voltam, ahogy az egész személyisége megváltozik. Szerintem minden nemzedék számára adott a lehetőség, hogy folytassa ezt az átalakulást, elnyerve önmaga szabadságát.

– Mit nevezne az otthonának?

– Az otthon ott van, ahol a szív, és ahol a lányommal lehetek. A szeretet köt össze bennünket, a szeretet megnyilvánulásai vezérlik az igaz­ságérzetünket, és adják meg a módját, ahogy a világban élünk. Szerintem spirituális szinten – de fizikailag is – ezt az „otthont” önmagunk jelenti. 

Megtanultam, hogy akárhol van is éppen az ember – időnként nehéz helyzetekben, felkavartan, szomorúan, de akár örömben is –, jót tesz, ha egyszerűen a gondolataim, az érzéseim mélyére nézek, megpróbálva a kívülálló helyzetét felvenni. Így találom meg belső önmagamat, kapcsolódva a végtelenhez, az élet tiszta esszenciájához. 

Az algoritmusok korában abba a szörnyű helyzetbe kerültünk, hogy elveszíthetjük önmagunkat, és sokkalta inkább, mint valaha. Mégpedig egy olyan rendszernek a javára, amelynek az emberiség kevéssé számít. Leegyszerűsítő értelmezés? Az. Mégis elmondom, mert ahhoz a kérdéshez, az otthonéhoz tartozik, amelyet felvetett. Javaslom, olvassák el Yuval Noah Harari történész 21 lecke a 21. századra című könyvét.

Átlovagolni a Szaharán

– Arra számítottam, azt mondja, a mozi az otthona. Most találhatunk ki másik címet…

– A mozi és a színház világa csak mikrokozmosz. Persze tele kihívásokkal, céllal és a legkülönbözőbb emberekkel, akik a legjobbakat akarják kihozni önmagukból, és ebből fakadóan egyfajta családot alkotnak. Azt tapasztaltam, akármilyen rosszul működjenek is az ilyesfajta viszonyok, mindig lehet együttérzéssel és szívvel fordulni másokhoz.

– Olyan filmekben kapott főszerepet, mint az Asylum és a Mennyei Királyság. Mit tart karrierje legnagyobb sikerének?

– A legnagyobb sikerem, hogy még mindig dolgozom, és ez még sokáig így lehet. Szerető elfogultsággal tekintek vissza szinte mindenre, amiben alkalmam volt közreműködni, legyen az akár élvezetes vagy rémes produkció. 

Mindegyikből tanultam valamit. Utólag persze könnyű okosnak lenni, nem igaz?! A színpadon különösen kedves volt számomra Tom Stoppard Árkádiája, amelyben Septimust alakítottam. Utóbb pedig Asztrovot a Ványa bácsiban Bob Falls rendezésében Chicagóban, pazar szereposztásban. 

Maga volt a mennyország. Az Asylum pszichológiai dráma – ez a kedvenc műfajom. A film minden összetevője mesés: a regény mint kiindulópont, Patrick­ Marber forgatókönyve, a szerepek a csodás Natasha Richardsonnal és Hugh Bonneville-lel David MacKenzie rendezésében. 

Elmegyógyintézetben játszódik, én pedig egy művészt alakítok, aki kudarcra ítélt szerelmi ügybe bonyolódik. A végeredmény alapos pszichológia, egyszersmind remek szórakozás. A Mennyei Királyságban nagyszerű volt, hogy Spanyolországban és Marokkóban forgattunk. Meg persze a lovak! Imádom őket. Szőrén megülve lovagoltam át a Szaharán; életem egyik legemlékezetesebb élménye volt. Számos magyar volt a stábban, idomárok, akik lovagoltak is.

– Melyik szerep az álma?

– Az, hogy továbbra is álmodhassam. Meg persze, hogy eljátszhassam mindazt, ami eddig nem adatott meg. Vannak bőségesen ilyen szerepek. Nyilvánvalóan játszanék a Macbethben, a Lear királyban, a III. Richárdban. Együtt dolgoznék tapasztalt és rátermett rendezőkkel, az emberi lélek mélyére látó írókkal és intelligens, barátságos színészkollégákkal.

– „Az élet tele van kihívásokkal és csalódásokkal. Szerencsésnek tartom magam, hogy továbbra is előre tartok” – ezt egy korábbi interjúban nyilatkozta. Most is így látja? Mi a következő állomás?

– Ma is így látom. Nem mindig változtathatunk a körülményeinken, de változtathatunk a hozzáállásunkon. Ezt mostanában tanultam. Mindenekelőtt észre kell vennünk a nagyszerű csodát, amelyet életünk rejt magában. A következő bemutatóm a Chevalier lesz, Mária Antónia francia királyné udvarában játszódik. A lovag Joseph Bologne, egy zenész fiatalember, Mozart kortársa, az ő életét – és szerelmi életét – követhetik a nézők. Eseménydús történet, klassz zene és jelmezek, francia miliőben.

Névjegy: Csókás Márton, apai ágon magyar származású színész 1966-ban született az új-zélandi Invercargillben, színművészeti tanulmányait a fővárosban, Wellingtonban végezte. Több tucat filmben szerepelt, többek között A Gyűrűk Urában (2001, 2003), A Bourne-­csapdában (2004) és a Mélytorok: A Watergate-sztoriban (2017). Magyar hangja többször is volt Bede-Fazekas Szabolcs, Fekete Ernő és Haás Vander Péter.

Borítókép: Csókás Márton (Fotó: Getty Images)