A József Attila Gimnáziumban érettségiztem 1959-ben. Jó tanuló voltam, de nem tartoztam a tiszta jelesek közé. A magatartás-osztályzatom sem volt mindig példás, de azért többnyire tudtam viselkedni.
Egyszer azonban, talán harmadik osztályos koromban, olyan diákcsínyt követtem el, amely felnőtt fejjel már csalásnak minősül. Persze akkor is tudtam, nem járok el helyesen, de kényszerhelyzetben éreztem magam.
Családi indíttatásból és az 1956-os forradalomban szerzett, életre szóló élményeim hatására gyűlöletet éreztem a megszálló szovjet hatalommal szemben, akiket egyszerűen orosznak könyveltem el. Ennélfogva mindent utáltam, ami orosz.
Ma már szégyellem, de nem hallgattam Csajkovszkijt, nem olvastam Tolsztojt, és nem tanultam oroszul, amely akkor kötelező tantárgy volt. A bizonyítványaimban négyesnél rosszabb jegy csak oroszból volt.
Sportot csináltam abból, hogy amikor felhívott a tanárnő felelni, szinte félvállról odaszóltam: „Tanárnő, kérem, nem készültem!” Amikor már több egyes összegyűlt az osztálynaplóban, gyorsan szereztem néhány ötöst. Fele egyes, fele ötös egyenlő hármas. Ez volt a képlet. Gyerekes dac és ellenállás volt ez, ma már sajnálom, nem ártott volna egy kis szlávnyelv-ismeret.
Egyszer észbe kaptam, hogy év vége felé járunk, akár megbukhatok az utált tantárgyból. Orosztanárnőnk középkorú, egyedülálló hölgy volt, nem éppen a kor szépségideálja. Fekete keretes, sokdioptriás szemüvege mögül áthatóan tudott ránk nézni, de nem volt rosszindulatú, csak éppen nem volt a kedvencünk.
Az volt a szokása, hogy időnként óra elején lehetővé tette a tanulók számára, hogy önként jelentkezés alapján fejből elmondják egy korábban tanult olvasmány szövegét. Aki ezt teljesítette, hatalmas ötöst kapott, amely kettőnek számított. Utolsó lehetőségként beszálltam ebbe a játékba.
Év vége felé járva már sok olvasmány volt a listán. A tanárnő szokása az volt, hogy sorban kitette az olvasmányok címét kis cédulán a tanári asztal szélére, és a bátor jelentkezőnek azok közül kellett kihúzni egyet. Úgy döntöttem, megtanulom Gorkijtól a Pérvüj rasszkazt (Első történet), és bármit húzok, azt mondom be.
Mindent egy lapra tettem fel. Oroszóra előtti szünetben kimentem a katedrára, csöndet kértem zajongó társaimtól, és bejelentettem: ha ma nem kapok dupla ötöst, akár megbukhatok oroszból év végén. Bármit húzok ki, Gorkijt fogom elmondani, mert csak azt tudom.
Aki utánam esetleg ugyanazt kapja, mondjon be más címet, amit meg ő tud jól. Nagyon határozottan mondtam, talán ezért nagy csend fogadta a bejelentésszerű kérésemet. Ki mit gondolt, nem tudom. Mindenre elszántan mentem vissza a helyemre. Nagy növésű kamasz voltam, az utolsó sorban ültem.
A tanárnő komótosan kinyitotta az osztálynaplót, valamit beírt, azután elkezdett keresgélni a táskájában. Az osztály lélegzet-visszafogva hallgatott. Sejtelmesen zörögtek a női táska kellékei, mire előkerült a kis doboz, amelyben az olvasmánycímek voltak. Talán két tucat.
Na, lesz-e ma is vállalkozó, kérdezte sejtelmes mosollyal az arcán, miközben sorra egymás mellé helyezte a cédulákat az asztal szélén. Azonnal nyújtózkodtam, mint az a bizonyos Móricka a viccekben. Leplezetlen csodálkozással hívott ki. Színlelt biztonsággal kissé széttártam a karjaimat, mint Karinthy Frigyes jó tanulója, akinek mindegy, mit húz, mert mindent tud.
De belül hevesen vert a szívem. Középről kiemeltem egy tételt, fogalmam sem volt, mi van rajta. Száraz hangon bemondtam: Gorkij: Pérvüj rasszkaz. A papírdarabot visszatettem, és hátraléptem, hogy elkezdjem a betanult szöveget. A tanárnő nagyon rövidlátó volt, némi késéssel észlelte, hogy visszatettem a nevezetes cetlit, de nem látta, melyik volt az.
Rám szólt, hogy vegyem vissza, nehogy más is azt húzza. És akkor jött a nem várt segítség. Az első padból segítőkészen és villámgyorsan kiugrott Piskóty Gabi, „majd én megkeresem!” kiáltással azonnal összekeverte a lapokat az asztalon, majd kikereste közülük a Gorkij-történetet. Megmenekültem.
Felszabadultan elmondtam a szöveget, hatalmas ötöst kaptam a meglepett tanárnőtől, és év végén a bizonyítványomba megint hármas került be oroszból. Gabinak meg egy életre hálás maradok ezért a nem várt, önzetlen segítségért.
A jól végződött történet után azonban sokáig, szinte a mai napig, lelkiismeret-furdalásom volt vele szemben. Ő a gimnáziumban még alacsony növésűnek számított, ezért is ült az első padban, csak érettségi utáni években vált jól megtermett férfivá. Én meg kezdetektől fogva nagy növésű gyerek voltam.
Egyszer valamin összeszólalkoztunk, nem volt kedvem vitatkozni vele, kamaszos fölénnyel azt mondtam, beszélj csak, én nagy kutya vagyok, amelyik nem figyel oda a kis kutyák ugatására, és dölyfösen elmentem. De Gabi kedves maradt, a maga humorával attól kezdve Blökinek hívott.
Amióta az orosz csapatok 1991-ben elhagyták hazánkat, azóta kezembe veszek orosz szerzőtől is könyveket, élvezettel hallgatom Csajkovszkij B-moll zongoraversenyét, elmentem Szentpétervárra, megcsodáltam az Ermitázs műkincseit, a cári palotákat, élveztem a helyi gasztronómiát és az oroszok kedvességét.
Úgy vagyok ezzel a kérdéssel, mint Antall József, amikor egyik beszédében az orosz csapatkivonulás előtt azt mondta, „ha az oroszok leveszik kezünkről a bilincset, akkor mi azonnal baráti jobbot nyújtunk feléjük”.
Borítókép: Szerényi Gábor rajza
