Sokunk barátja volt, mentorunk, aki utat mutatott – mondta Joe Biden, majd hosszas beszédben méltatta az elhunytat. Ez még 2010-ben történt, a mai amerikai elnök – aki egy fehér férfi főbíró lemondása után most éppen egy fekete jogásznőnek készíti elő a helyet a szövetségi legfelsőbb bíróságban – akkor még csak alelnök volt, a gyásznép pedig Robert Byrdöt, a 92 évesen meghalt szenátort kísérte utolsó útjára. Azt a demokrata párti politikust, aki az 1940-es években a fajgyűlölő Ku-Klux-Klan helyi szervezője volt Nyugat-Virginiában, noha később elhatárolta magát a múltjától. Biden – aki Donald Trump ellen vívott 2020-as választási kampányában azt hirdette, „rendszerszintű a rasszizmus” Amerikában – nemcsak szépen beszélt 2003-ban a százévesen elhunyt Strom Thurmond szenátor temetésén, de egyenesen Thurmond kérte fel arra korábban, hogy majd mondjon róla néhány jó szót a koporsójánál. A Byrdhöz hasonlóan szintén déli, dél-karolinai Thurmond valamikor régen a szegregáció, a fehérek és feketék társadalmi elkülönítésének híve volt. Ennek jegyében indult Harry Truman ellenében az 1948-as elnökválasztáson, és az apartheidet hirdetve tartotta meg az amerikai parlamentarizmus történetének leghosszabb, több mint huszonnégy órás obstrukciós felszólalását a polgárjogi törvény elfogadása ellen. Emlékezetes fotó 1986-ból azt a pillanatot örökíti meg, amint Biden csaknem elalél Thurmond vállára borulva a szenátusban.
Az Antifa uszályában
Byrd és Thurmond is volt a szenátus korelnöke; szélsőséges esetben, ha az elnök, az alelnök és a házelnök is hirtelen halált hal, akár az Egyesült Államok vezetője is lehetett volna valamelyikük. Biden viszont ma a szélsőbaloldal, az Antifa, az ágy alatt is rasszistákat keresők uszályában próbál legalább elnöksége 2025-ös végéig elkecmeregni.
Ennyit változott Amerika két hosszú életű szenátor politikai pályafutása alatt. De az ő karrierjük is hozzátartozik az Egyesült Államok történelméhez, azon belül is a tizenhét szövetségi államot átfogó Déléhez, amely ma mintegy 130 millió embernek az otthona a mexikói határtól csaknem Pennsylvaniáig. Hatalmas kiterjedésű, időzónákat is ugró, de mégis a margóra szorult régió ez olyan korban, amikor New Yorkban fial pénzt a pénz, Kaliforniában vívják a technológiai forradalmat az óriáscégek Indiából honosított, majd számítógépek elé ültetett hadtestei, és a hollywoodi tömegkultúra mindezt politikailag korrekt formába önti.
1619 projekt
A tizenhét déli államból Trump 2020-ban is megnyert tizenhármat, de ez az ott élőkön kívül már senkit nem érdekel. Az önjelölt történésszel, Nikole Hannah-Jonesszal az élen – aki alá a The New York Times adta a lovat – az úgynevezett 1619 projekt éppen azt bizonygatja, hogy a modern amerikai történelem egyidős a rasszizmus történetével, azzal, hogy a nevezett évben befutott egy virginiai kikötőbe az első hajó, amely rabszolgákat szállított Afrikából. A déli mentalitás a bűnös, annak a Délnek a szemlélete, amelyet Észak legyőzött az 1861–65-ös polgárháborúban – maga a nálunk is meghonosodott megfogalmazás is az északi álláspontot őrzi, a déliek ugyanis forradalmárnak tartották magukat –, és amely Dél azóta is a vesztesek padján vesztegel. A történelmet a győztesek írják a múlt utólagosan politikailag korrektté tétele, a szobordöntögetések, az irodalmi kánon átfazonírozása, cenzúrázása, a polkorrekt termékátnevezések korában.
Mindennek fényében jelentős Szilvay Gergely nemrég megjelent könyve, amelynek címe Az amerikai Dél – Régi rend az Újvilágban.
A konzervatív gondolkodást kutató eszmetörténész – a Rubicon Intézet tudományos munkatársa, a Mandiner hetilap főmunkatársa – egyfajta szellemi otthonra lelt az amerikai Délen, ahová pár éve ösztöndíjasként jutott el. A Dél Északnál hagyományosabb, konzervatívabb, vallásosabb – területe csaknem egybeesik az evangelizáló protestáns felekezetek uralta úgynevezett Bibliaövezet területével –, agráriusabb, lokálisabb. Texast leszámítva nincsenek milliós városaik, a templomjáró kisvárosok népe ők. Ahogy Eugene Genovese írja angliai hasonlattal, a Dél egyszerre beszéli a whig és a tory nyelvet, az egyéni szabadságét és a közösségi tekintélyét. Az ennek a történeti hátterét bemutató Az amerikai Dél terjedelmében és feldolgozásában is komoly szakmunka, magyar nyelven pedig hiánypótlónak számít.
E sorok írója három évet élt az amerikai Délen, de ez csak szőrmentén igaz. Maryland állam ugyan ennek a térségnek a legészakibb része – délre esik legalábbis az úgynevezett Mason–Dixon-határvonalhoz képest –, de a főváros, Washington vonzáskörzetébe eső megyéinek életvitele nemigen tér el az északi mentalitástól. Még Virginia északi részéé sem. Délebbre kell ahhoz utazni, legalább a williamsburgi koloniális skanzenig, még tovább, a két Karolináig, átkelni esetleg Hilton Head Islandre, sőt annál is tovább, Georgiába, hogy érzékelje az idegen ezt a New Yorktól, Washingtontól, a kaliforniai nagyvárosoktól idegen vidéki mentalitást, feltűnjön neki a helyiek kimért beszéde, járja végeláthatatlan útjaikat, és megálljon a kisvárosban, ahol a legmagasabb épület a templom, szöges ellentétben Manhattannel, ahol pedig az a legalacsonyabb. És akkor Floridát, Texast még nem is láttuk.
De ha az élet úgy hozza – és 2010-ben, a Deepwater Horizon katasztrófája, a mexikói-öbölbeli olajszennyezés hozta is úgy –, akkor elrepülhetünk Floridába, hogy nyugati irányban szeljük át autóval a térséget Alabamán és Mississippin át Louisiana francia örökséget őrző kisvárosaiig és New Orleansig, a déli zene fővárosáig. Nem, a sztereotípiával ellentétben nem ülnek feketék minden tornácon – noha Délen jóval többen élnek arányaiban, mint számos északi államban –, és nem görögdinnyén, sült csirkén élnek. (Szívesen fogyasztják viszont például a déliek a jambalayát, a zöldségekkel, fűszerekkel, tenger gyümölcseivel tartalmasabbá tett rizses húst.) Ahogy Szilvaynak a Sweet Home Alabama jut eszébe a Lynyrd Skynyrdtől, úgy nekünk útközben Elvis Presley, Scarlett O’Hara az Elfújta a szélből meg Alice Walker – a filmvászonról Whoopi Goldberggel ismert – Kedves Jóistenének feledhetetlen két mondata: „Nigger vagy, szegény vagy, csúnya vagy, nő vagy. Az istenbe, egy nagy nulla vagy.” Az amerikai irodalomtörténet alighanem politikailag két leginkorrektebb mondata ez.
A Dél mentalitástörténeti értelemben már egyre kevesbé önazonos. A rasszizmus fürdővizével együtt a szimbólumait is kiöntik. Elbontják Robert E. Lee tábornok szobrát – nem jól helyezkedett, pedig nem sokon múlt, hogy Észak csapatait irányítsa a polgárháborúban. Vannak déliek, akiket zavar ez.
– Nemcsak hogy elbontják Lee szobrát a talapzattal együtt, de a faji igazságosság emlékművé alakítják át. Ez szovjet típusú módszer. Gyakorlatilag leköpnek bennünket, amikor azt mondják: a hamvaitokra fogunk építkezni – mondta Szilvay Gergely könyvének budapesti bemutatóján Stephen Sholl. A Mathias Corvinus Collegium déli származású amerikai vendégoktatója az elveszített háborúkkal, a győztesek tollával megírt múlttal, a máig fennálló komplexusokkal a XX. századi magyar történelemmel is párhuzamokat lát.
Mogyorófarmerből elnök
Déli jóembernek ott van, mondják a déliek, Jimmy Carter, az egyszerű mogyorófarmerből lett elnök, ez a derék keresztény, aki házakat ácsol a fedél nélkülieknek, és ma is szerényen és istenfélőn él egy georgiai faluban. De ő meg annyira „nagyonjóember”, hogy egy éven át nem tudja kiszabadítani a teheráni amerikai túszokat, és ezért akkorát kap Ronald Reagantől az 1980-as elnökválasztáson, hogy a fal adja a másikat.
A hőzöngő hollywoodi színész meg nagy elnökké növi ki magát. Az amerikai politika olyan, mint egy szatócsbolt: sose tudhatod, minek lesz éppen keletje.
Pár éve Georgia után Mississippi, az utolsó bástya is megadja magát, amikor kiveszi zászlajából a konföderációs lobogót ábrázoló mezőt. A déli konföderációnak – az egymillió halálos áldozattal járó, minden harmincadik amerikai életét kioltó polgárháború vesztesének – a zászlaja, Észak-Virginia egykori hadilobogója sokakban ma is a rabszolgaságot idézi. És a sokak mondják meg a mindenkinek, mi a történelem. A Dél, amely noch dazu, mindennek a tetejébe még a valaha élt legnagyobb amerikai elnököt, Abraham Lincolnt is lelőtte, meghátrálásra kényszerül. Ugyan ki akar rasszistákkal egy gyékényen árulni a mai Amerikában, Joe Biden Amerikájában? Oppardon, a mostani Joe Bidenében…
Borítókép: Polgárháború afroamerikai katonáinak szentelt szobor leleplezése az észak-karolinai Wilmingtonban 2021 novemberében (Fotó: Getty Images)
