A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Jósvafő határában, a Nagy-Tohonya-forrás mögött húzódó Kossuth-barlangba az 1950-es években jutottak le először. A nyolcvanas években a barlang az Aggteleki Nemzeti Park kedvelt túracélpontjává vált. 1995-ben a fokozottan védett Kossuth-barlang – az Aggteleki-karszt többi barlangjával együtt – a világörökség része lett. Végpontját sokáig a Reménytelen-szifon jelentette. E járatot több évtizednyi kutatómunka után 2009-ben úszták át az Amphora klub búvárai. A képződményekben gazdag légteres termek és további víz alatti járatok – olvasható a Magyar Barlangi Mentőszolgálat (BMSZ) honlapján, a caverescue.hu-n – növelték a barlang ismert hosszát, amely ma meghaladja a másfél kilométert.
Április 3-án a fővárosi barlangkutató búvárcsoport tagjai merültek a Kossuth-barlangban, ám egyikük, Mede Márton, a Hableány-katasztrófa egyik hőse nem tért vissza a merülés kezdőpontjához, az Apáink termébe. Társai azonnal utána indultak.
Aki csak tudott, próbált segíteni, így a BMSZ munkatársai is – a Felvidékről is érkeztek barlangi mentők. A holttestet az áldozat egyik barátja találta meg a zavaros vízben – a tragédiát a járat agyagfalának beomlása okozta. (A Kossuth-barlangban 1997-ben is történt halálos baleset. Akkor a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat tagjai a barlang feltérképezésén dolgoztak, amikor egyikük – aki búvárfelszereléssel a mélybe ereszkedett – eltűnt.
A barlangászt két nap múlva holtan találták meg egy igen nehezen megközelíthető, vízzel telt szifonban 32 méteres mélységben.)
Tűzoltó a mélyben
A Barlangi Mentőszolgálatot a szó szoros értelmében az élet hívta létre. Budapest az egyetlen olyan világváros, amelynek belterületén tömegközlekedési eszközökkel is elérhetően számos több kilométer hosszúságú barlang húzódik. Ráadásul a budai hévizes eredetű barlangok jellegzetesen labirintusos járatrendszereket alkotnak. Nem véletlen, hogy a népnyelv a Mátyás-hegyi-barlangot az 1930-as években Tűzoltó-barlangnak nevezte, mert a rendszeresen föld alatt rekedt túrázókat a tűzoltóság hozta fel.
A barlangok nem túl erős vasajtói és a kalandvágyók közötti küzdelemben a kíváncsiság rendszerint kiütéssel győzött. Ez olyan gyakran történt, hogy a végén már senki nem javította meg a bejáratokat, azok mindenki számára hozzáférhetően tátongtak. Nem csoda, hogy egyre gyakoribbak lettek az eltévedések.