A nyúl érdeklődve nézte Júdást.
A nyúl a vackára igyekezett.
Júdás felkötni magát.
A nyúl fordított nagyobb figyelmet Júdásra, mintsem Júdás a nyúlra. Ez az adott élethelyzetben talán érthető.
A nyúlnak ráadásul megvolt az a helyzeti előnye, hogy mit sem tudott a halálról. És az árulásról – amely a halál előszobája. Mindössze annyit érzékelt – de azt élesen –, hogy itt egy másik lény, aki nincsen jól. Aki nem figyel őrá, a nyúlra, pedig ezek a lények többnyire figyelni szoktak rá, és ha figyelnek, akkor üldözik is.
De ez itt most nem.
A nyúl leült. Figyelt.
Júdás tényleg nem látta a nyulat. Tekintete egy pontra szegeződött, a valamin túl, a semmiben. Ahol ő maga volt látható, és az árulása. Azt nézte, és már mindent tudott. Már azt is tudta, lehetett volna más választása is, de már késő.
Előbb-utóbb persze mindannyian meglátjuk magunkat ott, a valamin túl, a semmiben, a halálunk kapujában, csak az odavezető út nem mindegy. Nagyon nem.
Ahogy Júdás lépkedett előre, minden lépését egy-egy csörrenés kísérte. Harminc ezüst csörgött a zsebében. Emberemlékezet óta ennyi, éppen ennyi a gyávaság és az árulás ára. Ebben nincsen változás, itt nincs infláció.
Júdás ezt az egyet nem tudta, de csak azért, mert nem tudhatta. Nem tudhatta, hogy ő lesz minden árulás aranyfedezete.
Csak ment.
Hallgatta a csörgést, szorongatta a kötelet, és közeledett a fa. A semmi. Árulások idején nagyon közel kerül hirtelen a semmi…
A nyúl leült. Megvakarta a fülét, aztán megsimította. Volt ez a szokása. Érdeklődve szemlélte azt a lényt, és annak ellenére nem múlt el a rossz érzése, hogy – mondom – világos volt, most nincsen mitől tartania. Bár semmit nem tudott a halálról, most határozottan és pontosan érezte a halált. És arra végképp nem gondolhatott, hogy neki ebben a történetben olyan kitüntetett szerep jut majd…
Lucifer várt. És mosolygott. Legnagyobb győzelmeit mindig az árulás segítségével aratta, és az irigységgel. Most kedvtelve nézegette fő művét, és várt. Ült csendesen a Cocitus-tó vizében, a kilencedik körben, három fejével egyszerre mosolygott, Cassius és Brutus is abbahagyta egy pillanatra az üvöltést, ők is megérezték, hogy valaki közeledik, valaki, aki elhomályosítja majd az ő vétkeiket.
A denevérek elültek és sírtak…
