Sic itur ad astra.
De miért így?
Ezt Jézus kérdezte, de önmagától. Ő is Júdást nézte, és a Júdást néző nyulat. Ő érezte egyedül, ő tudta egyedül, ezek ketten össze fognak tartozni. Elmosolyodott.
Érdekes, de a világ valaha volt legjobb, legemberségesebb – mert nem ember – embere nagyon ritkán mosolygott. Szinte soha.
A jóság, az alázat, az önfeláldozás nem mosolygós. Hanem komoly. Hiszen tudja a dolgok végét, s a szenvedés létezésének értelmét.
De most elmosolyodott.
A komoly nyúlon s a semmihez közeledő Júdáson. Aztán eszébe jutott az a csók. Az talán jobban fájt, mint bármi más. Mint a harminckilenc korbácsütés, mint a szögek.
Az árulás a fájdalom maga. Az árulónak is, az elárultnak is. Csak az előbbiek fájdalma nem érdekes és nem szánalmas. Őket tényleg csak Jézus tudja szánni. Szánja-e Jézus Cassiust, Brutust, Ephialtészt, Hegedűs hadnagyot, Kádár Jánost – és mind a többit, hadd ne soroljam, végtére is húsvét van.
Nem tudhatjuk. De úgy sejtjük, igen…
Júdás odaért a fához. Egy utolsó lépés volt hátra, s utána a csönd. Elhallgattak az ezüstök. Nem csörögtek többé.
A kötél megfeszült, Júdás kiszenvedett, a Cocitus-tó vize kissé megborzongott, üvöltés harsant, Lucifer mosolygott.
Ő mindig mosolyog…
A nyúl olyat tett, mint nyúl még soha. Odaugrált a kötélen himbálódzó, kiszenvedett Júdáshoz, egészen közel, a lábai alá, és nézte, és megérezte a halált. Talán meg is értette. Ritka ám az ilyesmi.
Megérezte, megértette, és ekkor eldöntetett, hogy ő lesz a legszaporább, vagyis a termékenység, a mindig megújuló élet szimbóluma…
Jézus feltámadt.
Júdás meg sem halt soha.
Ez is egy titok. Csak nem beszélünk róla.
Talán jobb is így. Még a végén az emberek összekevernék ezeket a dolgokat, és elkezdenék méltányolni az árulást, attól remélve örök életet. Már csak az hiányozna. Így is elég régóta méltányolják az emberek a rosszat, s nem csak cselekszik, így csapva be maguk előtt az üdvözülés kiskapuját. Ebből következően alig van már valami, amiért meghasadhatna a templom kárpitja. „Egyke és sivár bűn”, no meg „lelki restség” – ez maradt. És a legnagyobb árulás: az ember önmagát helyezte Isten helyébe. Ezért nem számít már sem emberi, sem isteni törvény. De ha valamikor, ha valamiből – hát ebből lehetne feltámadás. És végül is: ez most csak rajtunk múlik…
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!