Kert és háború

„Feldúlta a tatár, elfoglalta a török, a német, az orosz. Ideje lenne, hogy végre elfoglalják Magyarországot a magyarok.”

Mikszáth Kálmán a Magyarország lovagváraiban említi Fogarast. Vártörténetében egyik neves szereplőjét is, Majláth (Maylád) István vajdát (1502–1550), aki a legszörnyűbb nemzetvesztő időkben, 1541-ben a szép Fogarasban kerül szembe a török és móc ostromlókkal.

A nyugtalan lelkű, de főleg nagyravágyó Majláth a bevehetetlennek vélt Fogaras várában 1541. július 12-én megy lépre, mégpedig olyan árulási koreográfiák közt, ahogyan ez majd Buda török kézre kerülésekor történik 1541. augusztus 19-én, a mohácsi csata 15. évfordulóján.

A szüntelen háborúzások és kötéltáncok kora ez, ezekben az évtizedekben bukik el a középkori Magyarország.

Mikszáth az ostromot megelőző zűrzavaros időket is jellemzi: a király, Zápolya halála után vagyunk, az Erdélyt dúló Gritti Lajos gubernátor szomorújátéka és kegyetlen lefejezése után (éppen Majláth fogja el és végezteti ki Medgyesen) – Gritti a kor reprezentánsa, a róla író Jókai nem is udvariaskodik jellemzésével:

Egy velencei hercegtől származott korcs; olasz vér; jezsuita nevelés; török szultáni kegyenc: annyiféle színt váltó, ahány úrral összekerül, fizetve valamennyitől, elárulva egyiket a másiknak kölcsönösen, hitszegő minden vallás értelmében, pénzvágyó, kapzsi, fösvény; orgyilokhoz, méreghez nyúlni kész, ahol útjában akadályt talál. Ez a név keresztül-kasul járja Magyarország történetét e kétkirályos korban, s mindenütt vérnyomokat, szégyenfoltokat hagy maga után.

A Fogarast ostromló csapatok csakhamar belátták, hogy a vár bevehetetlen. Az ostromot vezető móc vajda ügyes észjárású ember volt.

Valahol kerített magának egy fickót, aki azelőtt bent a várban szolgált Majláthnál, az ajánlkozott neki jó pénzért hasznos felvilágosításokat adni. Som Ferencnek hítták az illetőt.

Ezt a Som Ferencet ugyan nem találtam a forrásokban, viszont Majláth emberei közt szolgált egy másik vitéz, egy Kávássy Jób nevezetű köznemes is, akinek birtoka Zalában, Boncodföldén feküdt. Kávássy­ uram fiatal korában Nádasdy Tamásnak volt ­„jargaló” vitéze, innen kerül Fogarasba évi zsoldért állandóan szolgáló katonaként. Az általános elszegényedés korában megszaporodott azon magyar nemesek száma, akik mint könnyűháti lovasok évi zsoldért, salláriumért szolgáltak a királynak, illetve a főuraknak. Ezek a nemes urak híven őrizték az ősmagyar könnyűlovasság szellemét. Kávássy Jób ezek közé a jargaló vitézek közé tartozott.

Fogaras ostromlói tehát cselhez folyamodnak: Mikszáth ennek a Som Ferencnek dramaturgiai funkciót tulajdonít: közvetítse azt, hogy Péter vajda, aki jó barátja és szövetséges társa volt korábban Majláthnak, majd követeket küld hozzá a várba, és elhitetvén vele, „hogy ők Izabella, az özvegy királyné és fia, János Zsigmond ellen küldettek s hogy a szultán neki adja Erdélyt – jöjjön ki hát a táborba a szultán akaratát meghallgatni”. És a hiú, nagyravágyó Majláth lépre megy. Persze hitlevelet s kezesül hat török főurat kívánt. „Küldöttek is neki 6 díszruhába öltöztetett közkatonát: két törököt, két moldovánt s két oláhot. A hitlevelet is megkapván (1541. jul. 19.) Majláth a legszebb díszruháját ölti magára s neje, gyermekei s hívei kérésére s intésére nem hallgatva, hatvanad magával kilovagol a várból az Olt sikjára.” Köztük volt Kávássy Jób is.

Víg lakmározások közt, az este leszálltával, írja Mikszáth, „a moldovai vajda sátrába lépve Péter vajda reá tevé kezét ezen szavakkal: »eb, török császár foglya vagy!«, megfogatá, megkötözteté s miután kíséretét is lefegyvereztette, Báli béghez s ez Konstantinápolyba küldé Mayládot, ahol a Jedikulában, lánczra verve, fogságba vettetett. Ott a hét torony börtöneiben senyvedett tiz álló évig Fogaras hatalmas ura; neje hiába követett el minden lehetőt megszabadításáért, hiába kinálgatta a mindenható hatalmas kormányzónak, Fráter Györgynek Fogaras várát férje kiszabadítása fejében; – hiába szerzett ajánló levelet Izabella királynétól is; férjét ki nem szabadíthatta: Maylád István ott halt meg konstantinápolyi börtönében 1550. karácsony hetében.”

Kávássy Jób is ott volt Majláth küldöttségében (hatvan lovas egyike), el is fogták és elindították őket Sztambul felé. Hogyan történt, hogyan nem, de feltehetően igen kalandos körülmények közt Kávássy mégis megszabadult, vagy inkább megszökött (kiváltásra alig volt esélye, ez a nagyurak, Majláth vagy Török Bálint esetében sem járt sikerrel). Szüntelen csetepaték, martalócok vonulása közt éppen a feltámadás ünnepére, húsvétra érkezik haza Zalába, amikor a szabad területeken zúgnak a harangok.

Annyit tudunk az érkezés körülményeiről, amennyit a Budai-féle 1805-ös Polgári lexicon ír: „őt a törökök annyira megfosztották, hogy csaknem anyaszült mezítelen szabadulhatott el 1542. eszt.”

Kávássy Jób tehát rabszolgasorsból húsvétra hazavergődvén szegre akasztja a kardot: háború helyett kert. „Megmondhatatlan vesződéssel”, írja Takáts Sándor, állandó közharcok, portyák, erőszaktételek, török és rác dúlások közt nekilát birtoka rendbetételéhez és a zalai kert felépítéséhez. Csupán a végeredményt, a szenvedély mértékét ismerjük, a belső motivációkat kevéssé, de szívós munkával telt évek után páratlan hírnévre tesz szert: a királyi Magyarország legkiválóbb főurai sem restelltek az ő tanácsával élni.

„S amire őt kérték, azt Kávássy uram, az egykori jargaló vitéz jó szívvel megcselekedte. Zalai gyümölcsöse nagy hírre vergődött: kertjében meghonosította a legkitűnőbb hazai fajokat: a muskotálykörtéket, a telelő almákat, a lószemű szilvákat, a híres Kozma-, Zelenka-, Makaria-, Zalaura-körtéket. Sőt akadtak olyan fajok is, amelyek csak az ő kertjében voltak találhatók. Oltogatott s ápolta csemetéit és terebélyes fáit.”

Ha a nyugat-magyarországi nagyurak, a Nádasdyak vagy a Batthyányak pompás gyümölccsel akartak az udvarnak kedveskedni – Kávássyhoz fordultak.

Ha valakinek kiváló dinnyemagra volt szüksége, csak őtőle kért. Aki nem átallotta jártát, maga ment hozzá csemetékért. S Kávássy uram nem is panaszkodhatott, hogy a küszöbje megmohosodik.

És hogy a nemes példa mindig követőkre talál: egy rokon, Kávássy Imre 1553 decemberében szintén téli gyümölcsöt küld Boncodföldéről Nádasdy Tamásnak – egy véka muskotályalmát „kötésben”, egy kosár Makaria körtvélyt kosárban, aztán gesztenyét, belényesi körtét, szőlőt és „sütő körtét”. Kávássy Imre azt is írja urának, hogy a gyümölcsöt falevelek közé csomagolta, oly helyen, hogy a szél rontó ereje nem férhet hozzá.

Kert. Háború. És Magyarország. Létezhetnek-e így, egyszerre és egymás mellett? Kávássy­ uram, egy hajdani „jargaló vitéz” felmutatta a lehetőségét. A legnagyobb dúlások, országvesztés és világkáosz idején is visszafoglalta, ami az övé: a földjét.

Magyarország. Feldúlta a tatár, elfoglalta a török, a német, az orosz. Ideje lenne, hogy végre elfoglalják Magyarországot a magyarok.

Az egyszerű, mégis örökifjú tétel Márai 1973-as naplójegyzeteiben áll.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)