Nyerő oldal

Ez a rokonszenv az albánok ügye iránt az USA részéről kitart, sőt fokozódik.

ALBANIA-UKRAINE-RUSSIA-ART-MURAL Fotó: GENT SHKULLAKU Forrás: Europress/AFP

Mi történt, hogy most egyszerre az USA mellé szegődik a hozzá sokkal közelebb eső nagyhatalommal, Oroszországgal szemben?
Ebben persze van némi gyakorlata, hiszen Enver­ Hoxha egykori albán vezető is hátat fordított az oroszoknak, miután nem tudta megemészteni a Sztálin halála után a Szovjetunió­ban bekövetkező változásokat. Leegyszerűsítve a mélyben megbúvó ok most is ugyanaz: amióta csak kiszabadultak a török birodalomból, szeretnének minden albánt egy államban tudni. Ebben mindmáig megakadályozta őket, hogy nem a „nyerő” oldalhoz csatlakoztak. 

Amikor patrónusaik – az oszmán törökök, a fasiszta Olaszország, majd a náci Németország – háborús vesztesek lettek, magukkal vitték az enyészetbe az albán álmokat is a minden albánt tömörítő államról. 

Az egyetlen fényes pont, az Osztrák–Magyar Monarchia mostanában sajnos a magyar történetírás által is elhanyagolt sikertörténet volt számukra: a független albán állam megteremtése. Rögös út vezetett odáig, és ahhoz, hogy teljes legyen, még van hátra egy és más. Talán egy negyedik Prizreni Liga a minden albánt magában foglaló haza létrehozására?
A török uralom alól felszabadított albánlakta területek egyesítésére jött létre 1878-ban az első Prizreni Liga. Válaszként arra, hogy az 1877–78-as török háborúban győztes Oroszország a San Stefanó-i békében szétosztotta a felszabadított albán területeket Bulgária, Montenegró és Szerbia között. 

Az albánok efölötti elkeseredése kapóra jött a Portának, és balkáni birtokai maradékának megőrzésére használta fel őket. Ezért közreműködött a liga megalakításában, amelynek célja az alapítók szándéka szerint – természetesen – nem a török hatalom átmentése volt, hanem az albánlakta területek egyben tartása és önrendelkezése, mivel másként nem ment, a Porta fennhatósága alatt. Nem jártak sikerrel.

A San Stefanó-i béke revíziójára összehívott berlini kongresszus lényegileg nem változtatott a helyzeten. A ligát, miután eljátszotta a neki szánt szerepet, a Porta sorsára hagyta.

Az első világháborút bevezető Balkán-háborúk fő tétje is a török uralom alól kikerült albánlakta területek birtoklása volt. Az 1912-es londoni nagyköveti értekezlet, majd az 1913-as londoni egyezmény végre kimondta Albánia függetlenségét, amely azonban az albán népességnek kevesebb mint a felét tudhatta a határai között. A területére aspiráló országok ebbe sem akartak belenyugodni. 

Az első világháborút mindegyik kihasználta a maga részének kihasítására. Végül megint egy nagyköveti értekezlet vetett véget az osztozkodásnak, megerősítette Albánia területi sérthetetlenségét, de csak az 1913-as határok között.

Róma azonban ezután sem mondott le a prédáról, először hitelekkel vazallusává tette, majd I. Zogu albán királyra – a trónra magyar jelölt is volt báró Nopcsa Ferenc személyében – rákényszerítette a perszonáluniót, 1939-ben megszállta az országot. Az olasz kapituláció után Németország lépett a helyébe. A Wehrmachtnak is szüksége volt Albánia területére, de az albánok maguk is érezték, elkél az olasz, illetve a német segítség a nemzetegyesítés végrehajtására. 

Mindkét megszálló haderő kötelékében harcoltak albán egységek. Mussolini cserébe hozzájárult egy Koszovót és egyes albánok lakta macedóniai területeket magában foglaló, nagyobb albán állam létrehozásához. Ezt azonban csak a tengelyhatalmak ismerték el, vereségükkel és a kommunizmus győzelmével Albánia ismét a régi határai közé szorult vissza.
A második Prizreni Liga Koszovóban alakult meg 1943-ban, ugyanazzal a céllal, mint az első: az albánlakta területek egyesítése. A harmadik, amelyet az USA-ba emigrált albánok alakítottak meg (1946), és amelyet a CIA is felkarolt, szintén. Sikere abban állt, hogy fegyvereket csempészett Albániából Koszovóba, az akkori Jugoszlávia autonóm tartományába.
Ez a rokonszenv az albánok ügye iránt az USA részéről kitart, sőt fokozódik, miután egyre nagyobb szüksége van egy megbízhatóan nem oroszbarát „láncszemre” az Oroszország köré vont biztonsági zónában.

 Több támaszpontja is van, egy épülőben albánlakta területen. Attól azonban még messze van, hogy nagy vagy akár csak nagyobb Albániát garantálni tudjon. Elég Koszovóra gondolni, amelynek nemzetközi elismertetésébe beletört a bicskája. 

Valószínűleg ezért (is) találta ki az EU-n kívül rekedt balkáni országok számára az úgynevezett „Mini Schengent”, amelyet Belgrád „Nyitott Balkán” néven próbál eladni. Ebben a formációban a két legnagyobb, Szerbia és Albánia a kisebbeket beszippantva meg tudná valósítani a nemzetegyesítést.

A megvalósulás küszöbén azonban közbejött az ukrajnai válság, amely okot szolgáltatott az USA-nak ahhoz, hogy bizalma Belgrád lojalitásában meginogjon. Oroszország a most óvatos, de a világhatalmi pozícióért mindenképpen USA-rivális Kínával a hátában még bátorítja is Szerbiát a Nyugattal való packázásra. 

Az USA most várhatóan kihátrál a „Nyitott Balkán” projektből. Ha ez így lesz, kire támaszkodjanak ezentúl az albánok? Az első számú jelölt Törökország lehet. Csillaga ismét feljövőben van, szívósan építi újjá befolyását az egykori Oszmán Birodalom területén. Önként jelentkező a balkáni muszlimok védőjének szerepére, és talán megint az ő oldalán van a történelem. Gazdag arab országok is fel-feltűnnek, de a történelmi vonatkozások
– legalábbis a Balkánon, azon belül is kivált az albánok körében – a törökökhöz kötődnek.

Borítókép: Az Ukrajna című graffiti Tiranában. Két tűz között (Fotó: Europress/AFP)