Megszállt hegy

Harmincéves a csíksomlyói Csibész Alapítvány. A mindenki által Tisztiként ismert Gergely István egykori csíksomlyói plébános hozta létre, és több száz árva gyereket indított el az életben. A nem mindennapi küldetésről az alapítvány székházában, a csíksomlyói Fodor Házban beszélgettünk.

Forrás: A szerző felvétele

– Hívei hogyan fogadták ezt a fajta pasztorációt?
– Volt, aki megkérdezte: mi lesz ebből, tiszteletes úr, ha a fiatalok elkezdenek itt is bűnöző életmódot folytatni? Az én felelősségemre vállaltam, de hamar kiderült, hogy semmi rendkívüli nem történik: a fiatalok örültek, hogy fedél kerül a fejük fölé, és olyan közösségben élhetnek, ahol egyenrangú partnernek tekintik őket. Pénzünk ugyan nem volt, de valahogy kikerült a napi kenyér, senki nem éhezett. Amikor a plébánián már nem fértünk, berendeztük matracokkal a kántori lakást is. Amint híre terjedt a ,,csibészéletnek”, adományok érkeztek a környékről, kinek mije volt, azzal segített. Mi pedig igyekeztünk az önfenntartásunkhoz bevételekre is szert tenni. A plébánia pincéjében asztalosműhelyt alakítottunk ki kéziszerszámokkal, aztán egy gyülekezeti tagunk megtanított kosarat fonni. Minden termékünket megvásárolták, ezzel is segítették a fiatalokat. Egy idő után a csapatunk árvaházi lányokkal bővült, közülük is sokan kallódtak, nem volt hol lakjanak. Számukra varrodát hoztam létre. Így indult a történet.

– Harminc év alatt tucatnyi házat vásárolt a Csibész Alapítvány, az évek során több száz fiatalt segített hozzá a tisztességes élethez. Sejtette, hogy idáig fejlődik az árvák története?
– Amikor egyre több ember kínálta fel a segítségét, láttam, hogy ezt már a Jóisten irányítja. Innentől fogva nem voltak kétségeim, hogy jó úton járunk. Svájci evangélikus lelkész ajánlott fel először negyvenezer svájci frankot házvásárlásra, amikor látta, milyen körülmények között élünk. A pénzből sokkal többet érő, tágas csíksomlyói házat vásároltunk, a tulajdonos ezzel akart segíteni rajtunk. Jöttek sorra a többi ingatlanok is nyugat-európai adományozók részéről, később már magyarországi közalapítványi támogatással fejleszthettünk. Az árvaházból kikerülő csibészeket nemcsak befogadtuk, hanem tovább egyengettük az útjukat, amikor párt választottak és családot alapítottak.

Csángó zarándoklat

– Mára gyökeresen átalakult a romániai árvaházi rendszer. Az új helyzetben hogyan boldogul a Csibész Alapítvány?
– Az átalakulásából mi is kivettük a részünket. Amikor a nagy állami árvaházakat lebontották kisebb családi csoportokra, mi is befogadtunk gyerekeket. Egy idő után nemcsak a felnőtt fiatalok útját egyengettük, hanem népes személyzet segítségével a hozzánk kerülő kicsinyek nevelését is vállaltuk. A feladatkört átvette az állami gyerekvédelem, de a mi épületeinkben élő gyerekek finanszírozása részben továbbra is tőlünk függ, így ebben a vegyes rendszerben is aktív szerepet vállalunk. Az árva, elhagyott gyerekek száma sajnos nem csökken látványosan. Sok szülő külföldön dolgozik, sok a válságba kerülő házasság, amelyben a gyerekek külső segítségre szorulnak. Nem tudjuk, mit hoz az ukrajnai háború. Hargita megye vezetősége felkért, vegyünk részt abban a grémiumban, amely segítséget ajánl az Ukrajnából érkező árvák számára. Természetesen igent mondtunk, Csíkszentmártonban készítjük elő az első házunkat erre a célra.

– Sok a Moldvából érkező gyerek és fiatal, az alapítvány munkájában kiemelt szerepet játszik a csángóprogram. A csángókkal való kapcsolata is a rendszerváltás előtti évekre nyúlik vissza?
– Igazából még korábbra. Amikor a hetvenes években szülőfalumból, a Beszterce-Naszód megyei Vicéből Gyulafehérvárra kerültem a katolikus líceumba, sok moldvai csángó osztálytársam volt, akikkel baráti viszonyt ápoltam. Csíksomlyói plébánosként a Ceausescu-rendszerben szép számmal érkező csángóföldi zarándokokkal ismerkedtem meg. Az egyházi okiratokból kiderült, hogy plébániánknak nyolcezer hektár erdeje van moldvai területeken, amelyet még az 1600-as években adományozott Chica moldvai vajda Csíksomlyónak azzal a feltétellel, hogy valahányszor a moldvaiak hozzánk zarándokolnak – különösen pünkösdkor –, az egyházközség fogadja őket szállással és élelemmel. Az egyezség 1949 pünkösdjéig jól működött, amikor Márton Áron püspököt a Securitate letartóztatta, és a csíksomlyói hegyet megszállta a katonaság. Hosszas pereskedés után a rendszerváltás utáni évtizedekben a csíksomlyói egyházközség hatszáz hektár erdőt kapott vissza ebből a hatalmas egyházi vagyonból. Csángóprogramunk lényege, hogy minél több gyereket hozzunk el Csíkba a magyar iskolákba, és később is egyengessük az útjukat.

Besúgó paptárs

– Vaskos dosszié áll az asztalán, amelyet a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól kapott. Sok meglepetés érte?
– Nemrég értesített a bukaresti bizottság, hogy a rólam jelentő ügynökök egyikét azonosították, és elküldték levélben a fedőnéven ismert besúgó valódi nevét. Paptársamról van szó, akivel együtt jártunk a teológiára. Közülük már többet felfedtek az átvilágítási iratok. Akit szembesítettem a tényekkel, előbb nem ismerte be, aztán megmutattam a bizottság levelét. A szekus dossziém első bejegyzése 1976-ból származik, a következő évben engem is megpróbáltak beszervezni. Teológustársaimmal a nyári szünidőben Magyarországra szerettünk volna utazni, és útlevelet igényeltünk. Behívattak a besztercei Securitatéra, ahol a helyi szekus főnök mellett az a tartótiszt fogadott, akiről akkor tudtam meg, hogy Gyulafehérváron ,,felel értünk”. Kiderült, hogy mindent tudtak rólam: kivel tartom a kapcsolatot, és mit beszélek. A hosszas felvezető után elém tették a papírt, hogy írjam alá a besúgói nyilatkozatot. Amikor ezt megtagadtam, az mondták, nem kapok útlevelet. Azt feleltem, nincs semmi gond, akkor nem megyek Magyarországra.

– Ma már a nagyközönség is tudja, mi történt Márton Áron püspök környezetében, hogyan figyelte meg a román állambiztonság. Teológusként ebből akkoriban mit észlelt?
– Sejtéseink voltak, hogy kik a besúgók. Ha ez valakiről bebizonyosodott, Márton Áron püspök idejében mennie kellett az intézetből. Arról is tudok, amikor diáktársaimat a Securitate behívatta kihallgatásra. Másnap Áron püspök személyesen bement a gyulafehérvári Securitatéra, és rájuk szólt, hogy fejezzék be a zaklatásunkat. Lett nagy nyüzsgés, a szekusok ide-oda futkároztak, mint a mérgezett egerek, mert nem hitték, hogy ez megtörténhet. A püspökkel nem volt mit kezdjenek. Hiába fenyegették, hogy ismét börtönbe kerül, de még az sem törte meg, ha azt mondták, hogy megölik. Ő kész volt bármikor az életét áldozni a népéért. Hogyan lehetett volna ilyen embert fenyegetni vagy megzsarolni?

Borítókép: Gergely István (Fotó: A szerző felvétele)