– Hogyan kezdődött a Csibész Alapítvány története harminc évvel ezelőtt?
– Az évforduló jó alkalom arra, hogy az ember visszatekintsen a hosszú út előzményeire, amelyek jóval korábban kezdődtek az intézményes hátteret megteremtő alapítvány bejegyzésénél. Ott kezdeném, hogy amikor 1987-ben plébánosként Csíksomlyóra kerültem, ugyanazt az ifjúsági munkát folytattam, mint amelyet a gyulafehérvári római katolikus teológia 1981-es elvégzése óta több egyházközségben. A fiatalokkal történő lelkészi foglalkozás a román kommunista rendszerben bűnnek számított, és az árvaházi fiatalokat megpróbálták hermetikusan elzárni az egyházaktól. Amikor 1988 karácsonyán csomagokat csempésztünk be a mintegy négyszáz csíksomlyói árvaházi gyereknek és fiatalnak, nagy botrány kerekedett belőle: az árvaház igazgatóját Hargita megye pártvezetősége vette kezelésbe.
Kereszteletlenek
– A tiltás ellenére találkozott árvaházi gyerekkel?
– Az árvaházban lakók körében is elterjedt a hír, hogy gitározni tudó, fiatal plébános érkezett Csíksomlyóra. Amikor a gyülekezet fiataljai számára ifjúsági foglalkozásokat indítottam el, arra ébredtem, hogy az árvaházból több tucat gyerek szökött ki, hogy együtt lehessen velünk. Akkoriban ez veszélyes foglalkozás volt. Ha nem jön az 1989-es decemberi rendszerváltás, számomra tragikusan végződhetett volna a történet, hiszen a megfigyelési dossziém tanúsága szerint a román kommunista állambiztonság, a Securitate emberei ott voltak a nyomomban.
– A rendszerváltás után megnyíltak az árvaházak kapui. Mi fogadta az addig zárt világban?
– Kiderült, hogy a gyerekek közül senki nincs megkeresztelve. Alig találtam keresztszülőket, de végül sikerült mind a négyszáz gyereket megkeresztelni. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk, amiben tudtam, segítettem őket: sokszor együtt fagyiztunk, de volt olyan is, hogy cipőt adtam egy gyereknek, hogy ne járjon lerongyolódott lábbeliben. Az ifjúsági munka akkor vett fordulatot, amikor ráakadtam az árvaházból utcára került 18 fiatalra egy elhagyott épületben, ahol szörnyű körülmények között tengették életüket. Napi betevőjüket innen-onnan csenték el, a rendőrség tudott róluk, de megoldást senki nem ajánlott. Behívtam őket a plébániára lakni. Előbb négyen jöttek, de pár héten belül már harmincan voltunk, mert híre terjedt, hogy a csíksomlyói plébános befogadja az utcán kallódó fiatalokat.
– Hívei hogyan fogadták ezt a fajta pasztorációt?
– Volt, aki megkérdezte: mi lesz ebből, tiszteletes úr, ha a fiatalok elkezdenek itt is bűnöző életmódot folytatni? Az én felelősségemre vállaltam, de hamar kiderült, hogy semmi rendkívüli nem történik: a fiatalok örültek, hogy fedél kerül a fejük fölé, és olyan közösségben élhetnek, ahol egyenrangú partnernek tekintik őket. Pénzünk ugyan nem volt, de valahogy kikerült a napi kenyér, senki nem éhezett. Amikor a plébánián már nem fértünk, berendeztük matracokkal a kántori lakást is. Amint híre terjedt a ,,csibészéletnek”, adományok érkeztek a környékről, kinek mije volt, azzal segített. Mi pedig igyekeztünk az önfenntartásunkhoz bevételekre is szert tenni. A plébánia pincéjében asztalosműhelyt alakítottunk ki kéziszerszámokkal, aztán egy gyülekezeti tagunk megtanított kosarat fonni. Minden termékünket megvásárolták, ezzel is segítették a fiatalokat. Egy idő után a csapatunk árvaházi lányokkal bővült, közülük is sokan kallódtak, nem volt hol lakjanak. Számukra varrodát hoztam létre. Így indult a történet.
– Harminc év alatt tucatnyi házat vásárolt a Csibész Alapítvány, az évek során több száz fiatalt segített hozzá a tisztességes élethez. Sejtette, hogy idáig fejlődik az árvák története?
– Amikor egyre több ember kínálta fel a segítségét, láttam, hogy ezt már a Jóisten irányítja. Innentől fogva nem voltak kétségeim, hogy jó úton járunk. Svájci evangélikus lelkész ajánlott fel először negyvenezer svájci frankot házvásárlásra, amikor látta, milyen körülmények között élünk. A pénzből sokkal többet érő, tágas csíksomlyói házat vásároltunk, a tulajdonos ezzel akart segíteni rajtunk. Jöttek sorra a többi ingatlanok is nyugat-európai adományozók részéről, később már magyarországi közalapítványi támogatással fejleszthettünk. Az árvaházból kikerülő csibészeket nemcsak befogadtuk, hanem tovább egyengettük az útjukat, amikor párt választottak és családot alapítottak.
Csángó zarándoklat
– Mára gyökeresen átalakult a romániai árvaházi rendszer. Az új helyzetben hogyan boldogul a Csibész Alapítvány?
– Az átalakulásából mi is kivettük a részünket. Amikor a nagy állami árvaházakat lebontották kisebb családi csoportokra, mi is befogadtunk gyerekeket. Egy idő után nemcsak a felnőtt fiatalok útját egyengettük, hanem népes személyzet segítségével a hozzánk kerülő kicsinyek nevelését is vállaltuk. A feladatkört átvette az állami gyerekvédelem, de a mi épületeinkben élő gyerekek finanszírozása részben továbbra is tőlünk függ, így ebben a vegyes rendszerben is aktív szerepet vállalunk. Az árva, elhagyott gyerekek száma sajnos nem csökken látványosan. Sok szülő külföldön dolgozik, sok a válságba kerülő házasság, amelyben a gyerekek külső segítségre szorulnak. Nem tudjuk, mit hoz az ukrajnai háború. Hargita megye vezetősége felkért, vegyünk részt abban a grémiumban, amely segítséget ajánl az Ukrajnából érkező árvák számára. Természetesen igent mondtunk, Csíkszentmártonban készítjük elő az első házunkat erre a célra.
– Sok a Moldvából érkező gyerek és fiatal, az alapítvány munkájában kiemelt szerepet játszik a csángóprogram. A csángókkal való kapcsolata is a rendszerváltás előtti évekre nyúlik vissza?
– Igazából még korábbra. Amikor a hetvenes években szülőfalumból, a Beszterce-Naszód megyei Vicéből Gyulafehérvárra kerültem a katolikus líceumba, sok moldvai csángó osztálytársam volt, akikkel baráti viszonyt ápoltam. Csíksomlyói plébánosként a Ceausescu-rendszerben szép számmal érkező csángóföldi zarándokokkal ismerkedtem meg. Az egyházi okiratokból kiderült, hogy plébániánknak nyolcezer hektár erdeje van moldvai területeken, amelyet még az 1600-as években adományozott Chica moldvai vajda Csíksomlyónak azzal a feltétellel, hogy valahányszor a moldvaiak hozzánk zarándokolnak – különösen pünkösdkor –, az egyházközség fogadja őket szállással és élelemmel. Az egyezség 1949 pünkösdjéig jól működött, amikor Márton Áron püspököt a Securitate letartóztatta, és a csíksomlyói hegyet megszállta a katonaság. Hosszas pereskedés után a rendszerváltás utáni évtizedekben a csíksomlyói egyházközség hatszáz hektár erdőt kapott vissza ebből a hatalmas egyházi vagyonból. Csángóprogramunk lényege, hogy minél több gyereket hozzunk el Csíkba a magyar iskolákba, és később is egyengessük az útjukat.
Besúgó paptárs
– Vaskos dosszié áll az asztalán, amelyet a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól kapott. Sok meglepetés érte?
– Nemrég értesített a bukaresti bizottság, hogy a rólam jelentő ügynökök egyikét azonosították, és elküldték levélben a fedőnéven ismert besúgó valódi nevét. Paptársamról van szó, akivel együtt jártunk a teológiára. Közülük már többet felfedtek az átvilágítási iratok. Akit szembesítettem a tényekkel, előbb nem ismerte be, aztán megmutattam a bizottság levelét. A szekus dossziém első bejegyzése 1976-ból származik, a következő évben engem is megpróbáltak beszervezni. Teológustársaimmal a nyári szünidőben Magyarországra szerettünk volna utazni, és útlevelet igényeltünk. Behívattak a besztercei Securitatéra, ahol a helyi szekus főnök mellett az a tartótiszt fogadott, akiről akkor tudtam meg, hogy Gyulafehérváron ,,felel értünk”. Kiderült, hogy mindent tudtak rólam: kivel tartom a kapcsolatot, és mit beszélek. A hosszas felvezető után elém tették a papírt, hogy írjam alá a besúgói nyilatkozatot. Amikor ezt megtagadtam, az mondták, nem kapok útlevelet. Azt feleltem, nincs semmi gond, akkor nem megyek Magyarországra.
– Ma már a nagyközönség is tudja, mi történt Márton Áron püspök környezetében, hogyan figyelte meg a román állambiztonság. Teológusként ebből akkoriban mit észlelt?
– Sejtéseink voltak, hogy kik a besúgók. Ha ez valakiről bebizonyosodott, Márton Áron püspök idejében mennie kellett az intézetből. Arról is tudok, amikor diáktársaimat a Securitate behívatta kihallgatásra. Másnap Áron püspök személyesen bement a gyulafehérvári Securitatéra, és rájuk szólt, hogy fejezzék be a zaklatásunkat. Lett nagy nyüzsgés, a szekusok ide-oda futkároztak, mint a mérgezett egerek, mert nem hitték, hogy ez megtörténhet. A püspökkel nem volt mit kezdjenek. Hiába fenyegették, hogy ismét börtönbe kerül, de még az sem törte meg, ha azt mondták, hogy megölik. Ő kész volt bármikor az életét áldozni a népéért. Hogyan lehetett volna ilyen embert fenyegetni vagy megzsarolni?
Borítókép: Gergely István (Fotó: A szerző felvétele)
