Irány a Kilimandzsáró
– Hat évtized alatt biztosan voltak fordulópontok, nagyobb szakaszok a munkásságában.
– Nem az operatőr a fő alkotó, őt viszik dolgozni, ha jól csinálja. Engem vittek: Öveges professzor-sorozat, Rodolfo, Romhányi. A munkák között sokszor látszott az ember neve. Ezek után lépett be az életembe Rácz Gábor szerkesztő és Rockenbauer Pál, akik egy eldugott kis faluról, Telkibányáról akartak filmet forgatni. Így keveredtem bele a természetfilmezésbe. Odautaztunk aratáskor, mentünk, ha a faluban esküvő volt, vagy ha született egy gyermek. Eleinte nem volt tudatos a természetfilmek felé fordulásom, hiszen közben show-műsorokat csináltam Szitányi András rendezővel Zalatnay Saroltával és Koncz Zsuzsával, és egyszer csak ebből a világból átléptem egy másikba, ahol béke volt, nyugalom és szépség. Ismerős volt, hiszen diákként akkoriban nem televíziót néztünk, hanem kirándultunk, barlangásztunk és hegyet másztunk.
A Tátrába jártunk, hősként tekintettünk a Mount Everestet először meghódító Edmund Hillaryre, éreztük, hogy a világ azon részéhez tartozunk, amelyik rajong a természetért. Abban az időben a televíziósok nem nagyon mentek külföldre, így óriási szerencse volt, hogy Rockenbauer „elvtársat” elküldték Mongóliába, hogy csináljon egy filmet. Hogy miért? Tömpe Istvánt, a magyar televízió elnökét előzőleg meghívták Mongóliába, az élmény hatására pedig úgy döntött, hogy az ő fiai közül valaki menjen oda forgatni. Rockenbauer egyértelmű választás volt, hiszen értett a természettudományokhoz. Konkurense, Juhász Árpád önállóan dolgozott a kamerájával a világot járva, míg Roki csapata a „csúcshelyekre” ment. Rockenbauer halála után a feleségemmel csináltam mindent, életem legstabilabb időszaka volt az a 29 év, akkor éreztem magam a csúcson, amikor mi ketten elkezdtünk együtt dolgozni. Ő írta a forgatókönyvet, én pedig filmeztem.
– A megbízások a mongóliai úthoz hasonló, ad hoc jelleggel működtek a szocializmusban?
– Pali évekig könyörgött, hogy szeretne elmenni a sarkvidékre és a Kilimandzsáróhoz. A Magyar Televíziónak nem volt ilyesmire forrása, viszont az UNESCO egyszer csak azt mondta, hogy az angolok adnak Land Rovereket, a csehek vetítőgépeket, a lengyelek kis motort, ami áramot termel a vetítőgéphez, a magyar televízió adjon egy stábot, és csináljanak filmet a tanzániai falvak nehéz helyzetéről. Két stáb indult: Szinetár Miklós Ráday Misivel egy szállodából járt ki forgatni, eközben mi Rockenbauer csapatával pedig mindenhova elmentünk, ahová csak lehetett, és a végén így eljutottunk a Kilimandzsáróra. Egyetlen hegymászó volt közöttünk, mégis felmentünk mind a hatan. Büszkék voltunk. Az Antarktiszra úgy jutottunk el, hogy a moszkvai televízió színes felvételeket akart sugározni a sarkvidékről. Nem voltak eszközeink, az Egri csillagokból, A Pál utcai fiúkból és más régi filmekből megmaradt két-háromszáz méter hosszú színes filmeket szedték össze, amellyel nehéz volt dolgozni. Száznyolcvan kilóval indultam neki: csináltattunk egy hatalmas ládát a kamerának és a kellékeknek, amelyről aztán később kiderült, hogy nem fér be a vonat ajtaján.
Rockenbauer, a csoda
– David Attenborough Egy élet a bolygónkon című könyve és dokumentumfilmje szerint a BBC is az ötvenes évektől kezdett természetfilmeket forgatni. Magyarország ezek szerint nem volt lemaradva?
– Ha lett volna pénze a Magyar Televíziónak, Rockenbauer Pál lehetett volna egy olyan Attenborough, aki hasonlót tud létrehozni. Ő volt köztünk az igazán különleges csoda. Acélnál maradandóbb – mondja róla a nemrég készült film.
A csúcskorszakban 85 tévéjáték készült a Magyar Televízióban évente, ma körülbelül négy-nyolc. Abban az időben nem voltak reklámbevételek, de mégis volt például iskolatelevízió. Tudom, hogy ma irtó nehéz egy gyereket leültetni egy természetfilm elé, de a feleségemmel tartott több mint száz előadás számomra bizonyíték arra, hogy a legjobb ember-ember kapcsolatok így alakulnak ki, és ezek a témák rengeteg diákot érdekelnek.
– Mit próbált átadni ezeken az előadásokon, amikor például az antarktiszi élményeiről mesélt?
– A fiam egyik osztálytársa azt kérdezte tőlem: Tamás bácsi, mekkora egy pingvin? Szerencsém volt, mert az osztályban ő volt a legkisebb, ezért rátettem a kezemet a fejére, és azt mondtam: ekkora, mint most te vagy. Ragyogott a szeme, mert olyan választ kapott, amit értett, ezt pedig később használni tudtam előadásokon is. A császárpingvinek akár száztíz centire is megnőnek. Amikor megérkeztünk, odatotyogtak a hajóhoz a jégen, mint a kis apácák, és kíváncsian vizslattak minket. Az Antarktiszon nincs növényzet, a pingvinek kövekből raknak fészket, ezért egy-egy kőért nagy küzdelmek folytak. Ahogy a harkovcsankán, egy orosz tankból átalakított járművön ültünk tizenhárman, azon gondolkodtam, hogy merre fogok leugrani róla, ha beszakad alattunk a jég. Nyáron a horizonton vándorol a nap, az örök világos pedig mint operatőrnek egészen egyedi élmény volt. Ezeket a történeteket el kell mesélni, tovább kell adni.
– Élete során eljutott az összes földrészre, ezek a tapasztalatok pedig egész biztosan megváltoztatják az embert.
– Teljes mértékben. Magánemberként hetvenévesen végigmentem az El Caminón, amit nagy dolognak tartok, és úgy gondolom, hogy aki csak teheti, próbálja meg ezt a tisztességes őrültséget. Egyre több a zarándok Magyarországon, mind középkorú emberek, akik boldogan baktatnak, megállnak és imádkoznak. Kevés ebben a megjátszás. Nem vagyok vallásos, de nyugalmat kap az ember azáltal, hogy megnyeri azokat a napokat. Valamit elhatároz, és az végül sikerül.
– Pár évvel ezelőtt a természetfilm-csatornák elkezdték olyan előzetesekkel reklámozni műsoraikat, amelyek már-már akciófilmekre hasonlítottak. Nyilván a nézettség fellendítése volt a cél, ám ma visszafordulás tapasztalható: a streamingszolgáltatók tele vannak a világ szépségeit bemutató dokumentumfilmekkel. Felpörgött világban élünk, a természetfilm ennek tulajdonképpen az ellentéte. Van igény a lelassulásra?
– Mi azt mondtuk: állj meg, és nézz szét! Hajnalban a Mátrában a pára a csúcsok között, egy barka bolyha, a csillanás egy levélen. A családban mindenki azzal vádolt minket, hogy lelassítjuk a világot, „nyalogatjuk a mohákat”. Ebben az őrült világban a többség továbbmegy, de aki marad, az jól fogja magát érezni benne. A zarándokok is ezt keresik: egy pici áhítatot, valami szentséget. A csendekre, a szemünk és belsőnk pihentetésére szükségünk van, hiszen valami módon gyógyítja a lelket.
