Menniük kellett

Május másodikán a Magyar Tudományos Akadémia ünnepi előadását tartotta, negyedikén a University of Debrecen Science Impact Award (uDEsia)­ díjat vehette át a Nobel-díjas Avram Hershko. Azaz Herskó Ferenc, aki Karcagon született, és a mai napig tartja a kapcsolatot Magyarországon élő rokonaival és szülővárosával, ahol díszpolgári címet adományoztak neki.

Budapest MTA, Avram Hershko Nobeldíjas Fotó: Teknős Miklós

– Egyértelmű volt, hogy mennünk kell. Mind­össze 13 éves voltam akkor – emlékezett az életét meghatározó családi döntésre az akadémiai ünnepi előadás megtartása után Herskó Ferenc.

Az új hazába érkezve édesapja folytatta a tanítást, számtankönyveket is írt. Izraelben hosszú időn keresztül minden elemista az ő könyveiből, a „Herskó-módszerrel” tanult. Herskó Mózes, aki magyarul és héberül is megírta a karcagi zsidó közösség történetét, 1999 decemberé­ben, 94 éves korában hunyt el.

– Apám a szó legnemesebb értelmében tanár és oktató volt. Hivatását az új hazájában is folytatni akarta. A módszerét valóban hosszú időn keresztül használták, mert az addig alkalmazott matematikai oktatási rendszer korszerűtlen volt, alkalmatlan arra, hogy megszerettesse ezt a tárgyat a fiatalokkal. Módszertana alapjait kezdő tanárként Karcagon dolgozta ki. Az MTA korábbi tagja, a karcagi születésű Gergely János immunológusprofesszor is nagy szeretettel emlékezett meg róla – mutatta be a professzor azt az embert, aki a legnagyobb hatással volt rá.
Ahogy a nagyobb, a kisebb Herskó fiú is kitűnően tanult, egyaránt szerette a matematikát, a fizikát, az irodalmat, a történelmet. Éppen széles körű érdeklődése miatt volt nehéz a pályaválasztása.

– Fogalmam sem volt, hogy milyen irányban menjek tovább, mert minden érdekelt. Laci bátyám az orvosegyetemre járt – ma is jó egészségnek örvend. Azt mondta, ha őt követem, nem kell megvennem az egyetemi könyveket, mert nekem adja az övéit. Azt mondtam, rendben. A jeruzsálemi Héber Egyetem Hadassah orvosi fakultására iratkoztam be. Általában a tudományos megismerés vonzott. Az orvostanhallgatók zömét azonban nem az új felfedezések izgatták, hanem az, hogy a diplomamegszerzés után rögtön gyógyíthassanak valamelyik klinikán. Kedvenc tantárgyam a biokémia volt, ami meghatározta későbbi pályámat. A megannyi lehetőség közül engem ez ragadott meg – emlékezett egy majdan beérő lépésre a magyar nyelvet 72 évnyi távollét után is kiválóan értő professzor.

Orvosi diplomáját 1965-ben kapta meg, majd a kétéves katonai szolgálat következett. Leszerelése után a héber egyetem biokémiai tanszékén szerezte meg PhD-fokozatát. Ezután két évig posztdoktori ösztöndíjjal kutatóként dolgozott San Franciscóban. Fehérjékkel foglalkozott.

– Amikor végeztem az ottani munkával, írtam izraeli professzoromnak, hogy szeretnék visszatérni, de ő nem válaszolt. Közben értesítettek, hogy Haifában, az ottani műszaki egyetemen szerveződik az orvosi fakultás, és számítanak rám. Elfogadtam a meghívást. Három szobát kaptam, ahol berendezhettem a laboratóriumomat, és elindíthattam a kutatást. Nagyon szűkös viszonyok között – említ egy újabb meghatározó mozzanatot Herskó Ferenc, akit 34 éves korában neveztek ki professzornak.

A biokémikus 1963-ban nősült. A lengyel zsidó származású, de akkor Svájcban élő húszéves Judit Leibowitz egy évre Izraelbe ment dolgozni. A biokémiai laboratóriumba, ahol találkoztak. Összeházasodtak, három fiuk született: Dan orvos, Yair-David komputermérnök, Oded a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen diplomázott.

– Oded nem szeretett tanulni a középiskolában, ez a jegyein is meglátszott. De később megemberelte magát, orvos akart lenni, sikeres felvételi vizsgát tett a budapesti Semmelweis Egyetemen, amely a világ kiváló intézményei közé tartozik. Hazatérése után gyógyított, de az elmúlt két évben úgy érezte, túl nagy megpróbáltatás számára a szenvedő betegek látványa. Úgy gondolta, a távolságtartás elviselhető módja, ha nem gyógyít, hanem gyerekeket oktat. Ahogy egykoron a nagyapja tette – utal arra, hogy a felmenők hatása nem múlik el nyomtalanul.

Herskó Ferencet nem érte váratlanul a 2004-es kémiai Nobel-díj odaítélése. Azt megelőzően számos kiemelkedő tudományos díjjal ismerték el a munkáját: 2000-ben az Albert Lasker-díj, 2001-ben a Wolf-díj és a Columbia Egyetem Louisa Gross Horwitz-­díja jelezte, hogy a világ tudományos élete nagyra értékeli az eredményeit.

– Sejtettem, hogy esélyes vagyok, de nem készültem rá. 2004 őszén, igazi nagyapaként – iskolai szünet volt – az unokákkal az uszodában voltam. Nem is értek el a stockholmi illetékesek. Hazatérésünk után hívtak sorban az ismerősök, hogy mi történt – nevet a professzor, aki elismeri, munkája során elvétve került kapcsolatba magyar kutatókkal. Egyesek széles körű kapcsolatrendszert építenek ki, mások a munkájukra koncentrálnak. Ő az utóbbiak közé tartozik. Néhány amerikai kollégájával és természetesen az izraeli munkatársaival a mai napig szoros kapcsolatot tart fenn.

Olvasott egy statisztikát, hogy a tudományos Nobel-díjasok 27 százaléka zsidó származású. Azt mondja, nem a genetikában kell keresni a magyarázatot, hanem a zsidóság habitusában.

E nép körében a tanulásnak, a tudásnak hatalmas­ a tisztelete. A folyamatos képzés, a kíváncsiság lehet arra a magyarázat, hogy 2000-től kilenc izraeli kutató kapott természettudományos Nobel-díjat. Izrael nagyon nagy hangsúlyt fektet a minőségi oktatásra, a kiváló körülmények biztosítására. Évtizedek óta sokat áldoz a tudományra, ám idő kellett, mire az eredmények beértek.

– Remélem, hogy a jövőben is marad ez a kiemelt szerep – fogalmazta meg, hogy mit vár a jövőtől a professzor, akinek az életét a Nobel-díj alaposan felforgatta.

A világ megannyi pontjára hívták előadónak, konferenciák díszvendégének. Ez így ment egy éven keresztül, majd úgy döntött, alaposan megválogatja a felkéréseket, mert egyébként nem halad a saját kutatásaival. Ezek a fehérjék működésére koncentráló munkák jelenleg is folynak az egyetemen. Kicsi a csoportja, mindössze öten vannak, de az azért jelent valamit, hogy egyetemista is dolgozik közöttük.

– Ha nem foglalkoznék tudománnyal, unatkoznék. Az nem én lennék – érzékelteti, hogy számára a megismerés, az új kérdések megválaszolásának az élménye mindennél fontosabb.

Három unokatestvére Karcagon, Szegeden és Budapesten él. Közülük ketten szülész-nőgyógyászként dolgoztak a karcagi kórházban. Az itthon maradt családtagokkal szoros a kapcsolata. Örömmel tartotta az MTA ünnepi előadását, mint ahogy megtiszteltetésnek vette a Debreceni Egyetem díját, de legalább ilyen fontos volt, hogy újra találkozzon a rokonokkal, akik a mai napig Ferinek hívják. Avram a másik életének szól.

A nagy felismerés: Munkatársával, Aaron Ciechanoverrel ő jött rá arra, hogy a fehérjék lebomlásához egy kis fehérje (polipeptid) szükséges. Philadelphiában, a híres Fox Chase Rákkutató Intézetben igazolta Irwin Rose-zal – ő és Aaron Ciechanover kapták Herskó Ferenccel megosztva a 2004. évi kémiai Nobel-díjat –, hogy az általuk felfedezett kis fehérje azonos az 1975 óta megismert ubikvitinnel. Az ubikvitin hatásmechanizmusáról azonban keveset tudtak. Ők hárman tárták fel a fehérjék ubikvitinek irányította lebomlásának bonyolult folyamatát lépésről lépésre. Azóta kiderült, hogy az ubikvitin szabályozó fehérje többféle gyulladásos betegség gyógyítására alkalmas, valamint a csontvelőrák, az Alzheimer-kór és a Parkinson-kór gyógyításában is alapvető szerepet játszhat.

Borítókép: „Az új kérdések megválaszolásának az élménye mindennél fontosabb” (Fotó: Teknős Miklós)