Láthatatlan tű

Aranyárban mérik, szokták mondani a kiskunhalasi csipkére. A világhírű hungarikumot csakis a Csipkeházban varrhatják. Földrajzi árujelző és védjegyoltalom alatt áll. Védjegye az egymást keresztező három hal, értékét a ráfordított munkaórák adják meg.

Kiskunhalas Csipkeház, csipkevarrók, csipkék. A Csipkeház ügyvezető igazgatója. Szécsiné Rédei Éva Fotó: Teknős Miklós

Fegyelmezett rendben, egymás háta mögött ülve varrják a csipkevarró asszonyok a halasi mintákat a meglehetősen keskeny, de hosszúkás műhelyben, amikor belépek a Csipkeházba. Halkan köszönök, majd lábujjhegyen osonok tovább. – Fárasztó a munka? – szólítom meg Simon Annamáriát, aki a műhellyel szomszédos múzeumi térben felállított csipkevarró asztalnál dolgozik. 

Nem mondanám, inkább türelmet igényel. Most Kunfehértó címerét varrom, 52 órás munka. Van olyan motívum, amelyet már többször megvarrtam, ezt még soha. Mivel ránk van bízva, hogy a köztes részeket milyen öltésekkel töltjük ki, mindegyik csipke egyedi

– mondja, és szemlélteti az elhangzottakat. A 11 halasi csipkevarró főállásban dolgozik, napi nyolc órában. Minden egyes munkadarab esetében adott, mennyi idő alatt készülhet el. A művészeti vezető, Kardos Zsuzsanna épp a koronázási palást motívumait varrja egy terítőre. Tavaly augusztus óta dolgozik rajta, 2400 munkaórás megbízás. Az első példány 1996-ban készült, amikor II. János Pál pápa Magyarországra látogatott. A katolikus egyházfőnek szánták ajándékba.

Amit lát, az egyetlen munkafázis, szövésnek nevezzük. Kézi stoppolással készül, és úgy néz ki, mintha batisztanyag lenne, de nem az. A brüsszeli és a velencei csipkék esetében ezt a technikát nem alkalmazzák, ott öltésekkel érik el a sűrű, tömör felületet. A kiskunhalasi védett technológia. Itt a pelenkaöltésnek – huroköltésnek is hívják – hatvanféle variációját alkalmazzuk, míg másutt, a világ többi részén általában tízet ismernek.

– Akik itt dolgoznak, mind a hatvanat ismerik? – kérdezem, és megpróbálom megtalálni a tűnyomot az anyagon, de nem sikerül. Annyira vékony, hogy szinte láthatatlan.

Mindent szemmérték alapján

– A hatvanat mindenkinek tudnia kell! Fél év a betanulási idő, ami arra elegendő, hogy az öltések szabályait begyakorolják. Kiskunhalason minden szemmérték alapján készül, nincsenek előrajzolva az öltések, mindegyik csipke mégis annyira egyenletes mintázatú, mintha gép készítette volna.
– Hány munkát készített már el élete során?

Talán tízezernél is többet. 1982 óta dolgozom itt. Órában az a legnagyobb munkám, amit most csinálok, a korábbi egy rózsás ovális terítő volt.

Zsuzsannától azt is megtudom, hogy a halasi csipkét ma már bekeretezik, és felteszik a falra. Így nem is terítőt készít, hanem faliképet. A csipkekészítés folyamata viszont a régi. Azzal kezdik, hogy kifeszítenek a rámára egy textilt, amelyhez hozzávarrják a mintarajzot ábrázoló papírt. Ennek az a funkciója, hogy legyen mihez varrniuk a kontúrt, a kontúr pedig ahhoz kell, hogy legyen mihez a csipkét varrni. A legvégén minden segédanyag eltűnik. Különben is csak ahhoz kellenek, hogy fogni lehessen a kontúrszálat, hiszen azt nem tudnák kézben tartani. Igazából a papír fölött, a levegőben varrnak.

A kontúrozás nagyon bonyolult, hiszen addig kanyarog a kontúrszál, amíg ugyanoda nem ér, ahonnan elindult. A feladat térlátást igényel, és alapvető, hogy a szál szépen legyen megformázva: aminek kereknek kell lennie, az kerek legyen, aminek szögletesnek, az szögletes. Ha a kontúr nem szép, a csipke sem lesz az. Formáját a kontúrozó adja meg, mi csak kitöltjük a köztes részeket, a fantáziánkra hagyatkozva

– magyarázza a művészeti vezető, aki ránézésre megmondja bármelyik csipkéről, ki varrta, de azt is, hogy mikor. Pont az egyéni jellemzők miatt nem tudnak egymás munkájába beledolgozni.
Hogy lássam, miről van szó, Zsuzsanna gyűszűt húz az egyik mutatóujjára, majd alányúl az anyagnak. A tűt pontosan a kontúrszál mellett kell felszúrnia. Közben kifejti, hogy aki az első két hétben nem fut el, ameddig a keze bírni fogja, biztosan nem hagy fel a szakmával.

Betanított munka

– A szabadidejében, odahaza is kézimunkázik? 

Igazából a megszállottja vagyok a hivatásomnak! Ancsa a vert csipkét tanulta, Niki, a másik kolléganőm gobelinezik, én pedig mindent művelek, ami a textillel kapcsolatos: a foltvarrást, hímzést is. Ruhát is varrtam a lányomnak, amikor kicsi volt, de magamnak is, ám olyan sokáig tartott, hogy most már sajnálom rá az időt. A csipkekészítés betanított munka. Nincs irodalma, szájról szájra adják át egymásnak a tudást. Gyakorlását nem szabályozzák törvények, amiben szakmailag előreléphetnek, az a népi iparművész cím megszerzése.

Munkahelyük olyan múzeum, amely mellett manufaktúra, termelői részleg működik. Egyedülállók ilyen tekintetben az országban. – Huszonöt éve dolgozom a szakmában, de ha elmegyek néhány napra kertet kapálni, befőzni, majd visszajövök dogozni, az első fél nap azzal telik, hogy próbálok visszaállni. Nem tudom tartani az irányt, eltévesztem az öltéseket. Hiába a sokévi rutin, ha naponta nem csinálja az ember, elveszíti az arányérzéket, kiesik a csipkevarrásból. Ott van a falon az a hattyú. Annak az elkészítési ideje tizennégy hónap. 
Változatosságot csempész a munkájukba, hogy tervezhetnek is, bár a halasi csipke története során grafikusok, rajztanárok és mérnökök is bedolgoztak tervezőként a Csipkeházba. A készítők azonban előnyben vannak azokkal szemben, akik nem ismerik a halasi mintarajzok jellemzőit. A kezdetekkor volt próbálkozás arra, hogy színes csipkéket is varrjanak, de ez mellékvágánynak bizonyult. Mert a halasi csipke vagy színes, vagy öltésgazdag. Ha egy időben mindkettő, annak ebben az esetben kaotikus az eredménye.

A halasi csipke fehér, vagy ahogyan mifelénk mondják, az öltések színezik. Ugyanis azt a technikai bravúrt, amelyet a halasi csipke tud, csak az egyszínű kompozíció adja vissza

– összegzi tapasztalatait Zsuzsanna. Jelenleg egy rendkívül erősen sodort egyiptomi pamutszálból készül a csipke. A 11 halasi varró évente harminc dekát használ el ebből az anyagból. Kilométerre sok, de annyira vékony a cérna, hogy szinte nincsen súlya. Utoljára a hetvenes években a háziipari szövetkezet készíttetett az újpesti cérnagyárral húsz kiló lencérnát a halasiaknak. Ahhoz, hogy ezt elő tudják állítani, újra kellett indítaniuk egy régebbi gépsort, és vissza kellett hívniuk a nyugdíjas takácsokat. Ma erre senki sem vállalkozik. Az első kérdés mindenütt az, hány mázsát szeretnének.

Azt szoktuk mondani, hogy a súlyát nézve a csipke drágább, mint az arany. Tizedgrammokat nyom egy-egy kézimunka, miközben több száz órás munkát igényel. Az árát pont ezért nem tudjuk kitermelni. Épp ezért exkluzív ajándék

– mutat rá a szakember.
A halasi csipke születése a szecesszió idejére esik. Gallérok, mandzsetták, zsabók formájában viselték, a csipkéből készült tálcakendőknek, kis terítőknek pedig megbecsült hely jutott a háztartásban. Azelőtt főként Ausztriából, Németországból vásárolták, Magyarországon csak vert csipkét készítettek, azt sem nagy mennyiségben. Napjainkban Hrivnák Tünde budapesti divattervező közreműködésével sikerült visszacsempészniük a hazai öltözködésbe. Minderről a Csipkeház ügyvezetője, Szécsiné Rédei Éva tájékoztat. Alapítványi formában működnek, tulajdonosuk Kiskunhalas önkormányzata.

A halasi csipke árát a munkaóra határozza meg, márpedig a befektetett munka óriási. A legkisebb, a három centiméter átmérőjű, úgynevezett medálcsipkék elkészítése négy-öt órát vesz igénybe, áruk tízezer forintnál kezdődik. A tenyérnyi nagyságúak hatvan-hetven munkaóra alatt készülnek, a nagyobbak, amelyek 3500–4000 munkaórásak, milliós tételek. A ténylegesen befektetett munka költségét egyiknél sem lehet elkérni. Az önkormányzat biztosítja a bevételünk felét, így lehetséges, hogy önköltségi ár alatt értékesítjük a csipkét

– fejtegeti a közgazdász igazgató asszony.

Fotó: Teknős Miklós

A Csipkeház százhúsz éves mintarajzgyűjteménye öt-hatszáz darabos. A régi rajzokat napjainkban is varrják, de igyekeznek alkalmazkodni a kor igényeihez. A csipketervek egy részét levédetik, de vannak olyan egyedi elképzelések, amelyek beépülnek a nyilvános mintarajzgyűjteményükbe. Mindegyik értékesített csipkéhez társítanak egy minőségbizonyítványt. Az igazolvány hátoldalán azt tüntetik fel, ki tervezte, kontúrozta, varrta. Bár van webáruházuk, Kanadától Dél-Amerikán át Ausztráliáig értékesítettek már, bevételük java a múzeum melletti kis boltból származik. Emellett az állami protokollajándékozásban is részt vesznek.

Halasi csipkét csak a halasi Csipkeházban szabad előállítani, földrajzi árujelző és védjegyoltalom alatt áll. Az egymást keresztező három halat mindegyik csipkébe belevarrjuk. 1935 óta ez a védjegye a halasi csipkének, a védjegy pedig a közalapítvány tulajdona. A halakat Kiskunhalas címeréből vették át, ám míg a város címe­rében a középső hal felfelé néz, a csipkében lefelé

– pontosítja a Csipkeház-vezető.
Pajor Kálmánnal, a Halasi Csipke Közalapítvány kuratóriumának elnökével a Csipkeház udvarán találkozom. A háttérben szépen kirajzolódik egy csipkemotívum a panelház homlokzatán.

Igazgatók jöttek-mentek…

Azt szokták mondani, Dékáni Árpádnak köszönhető, hogy kialakult a halasi csipke, és Markovits Máriának, hogy fennmaradt. Ez így is van. Mária egész életét a halasi csipkének szentelte: 25 éves volt, amikor 1902-ben elkezdte varrni, és 1954-ben bekövetkezett haláláig minden idejét ennek az ügynek áldozta

– méltatja Kiskunhalas leghíresebb asszonyát Pajor Kálmán, és megmutatja városa két kiemelkedő alakjának szobrát a Csipkeház előtti parkban.
A kuratóriumi elnök szerint Zseny József halasi földbirtokos volt az, aki a csipkevarrás irányába terelte a kunsági tanyákon néprajzi gyűjtést folytató Dékáni Árpádot, aki Erdélyből érkezett a helyi református gimnáziumba rajztanárnak. Mintaterveinek kivitelezéséhez Markovits Mária dolgozta ki a máig használt technikát, miután senki sem vállalta.

Az igazgatók jöttek-mentek, egyedül Markovits Mária tartotta életben a csipkét. Nekünk követnünk kell a példáját

– mondja Pajor Kálmán, és köszönetképpen megveregeti az alapító udvaron álló szobrának a vállát.

Borítókép: A tervek egy részét levédetik, de vannak olyan egyedi elképzelések, amelyek beépülnek a nyilvános mintarajzgyűjteménybe (Fotó: Teknős Miklós)