A szovjetek végső célja az általuk megszállt területeken a proletárdiktatúra kiépítése volt, így a térség számára rendkívül szűkös mozgástér jutott a második világháború lezárása után. A nyugati országok vezetőjévé avanzsáló Egyesült Államok is elfogadta az új status quót, és az is nyilvánvaló volt számukra, hogy mindkét nagyhatalom a saját rendszerét fogja átültetni az érdekzónájukba került országokra. A bolsevik birodalom – katonai erejénél fogva – azonnal végrehajthatta volna a szovjetizálást, de Sztálin taktikai megfontolásból kivárt. A világpolitikai helyzet azt kívánta, hogy az átalakulást demokratikus köpönyegbe bújtassa, elhitesse a nagyvilággal – és a rabságba kényszerített nemzetekkel is –, hogy a nép akaratából veszik át az irányítást. A demokratikusnak feltüntetett átmenet természetesen csak szemfényvesztés volt, hiszen a frontvonalak mögött azonnal hozzáláttak a helyi (kommunista) közigazgatás kiépítéséhez, felállították erőszakszervezeteiket, amelyek segítségével a politikai ellenfelek kiiktatása már 1945 elején megkezdődhetett. A helyi kommunisták ereje a Vörös Hadsereg fegyvereiben rejlett.
A bolsevik hatalomgyakorlás tapasztalataiból összeállított forgatókönyvet szovjet segítséggel valósították meg. Azonnal elfoglalták azokat a pozíciókat, amelyek a tényleges hatalomgyakorláshoz szükségesek voltak: késlekedés nélkül létrehozták a párt magánhadseregét, vagyis a politikai rendőrséget; kommunista befolyás alá vonták a belügyi és az igazságszolgáltatási szerveket; „megtisztították” a közigazgatást a „reakciósnak” minősített személyektől. Mindezek már az árnyalatoktól mentes vörös színű politikai paletta létrehozásának első lépései voltak. Tetszetős díszletként tekintettek csupán a koalíciós időszak többpárti parlamentarizmusára, amely kirakatként csillogott a nyugati szövetségesek lelkiismeretének és aggodalmainak elaltatására. A tényleges politikai és gazdasági hatalmat valójában már a háború lezárását követő első hónapokban megszerezték, és tehették mindezt azért, mert a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) helyi vezetője – Sztálin személyes barátja és bizalmasa –, Vorosilov marsall a Vörös Hadsereg erejére támaszkodva garantálta az ellenszegülők kiiktatását.
Az 1945. november 4-én megrendezett nemzetgyűlési választásokon mindennek ellenére a polgári erők kerültek abszolút többségbe, ami figyelmeztető jelzés volt a szovjetek számára, habár az eredmények nem befolyásolták a kommunista párt tényleges erőfölényét. Vorosilov utasítására már a választások előtt eldöntött tény volt, hogy bármilyen eredmény születik is, nagykoalíció fog kormányozni.
Az 1945-ös választásokon győztes Független Kisgazdapárt felszalámizása és az ellenzéki pártokkal való leszámolás a párizsi békék aláírásának közeledtével egyre sürgetőbb lett, hiszen a SZEB munkájának megszűnésével elméletileg a szovjet hadseregnek is távoznia kellett volna az országból. Hivatalosan (papírforma szerint) is meg kellett hát szerezni a kizárólagos hatalmat addig, amíg biztosan jelen van a fegyveres támogatás. Jogi eszközöktől a nyílt fizikai terrorig rengeteg módszer állt rendelkezésükre ahhoz, hogy ellenfeleiket megbénítsák, erejüket szétzüllesszék. Koncepciós perek, zsarolások és megfélemlítések sorozata következett, ami oda vezetett, hogy 1947 nyarára a parlament legnagyobb erejét adó kisgazdapárt már csak árnyéka volt önmagának. Az első nagyszabású koncepciós persorozat, a Magyar Testvéri Közösség elleni eljárások kikezdték a párt tagságát; Kovács Bélát, a párt korábbi főtitkárát a Gulagra hurcolták; Nagy Ferenc miniszterelnököt emigrációba kényszerítették; Tildy Zoltán köztársasági elnököt pedig rávették, hogy oszlassa fel a nemzetgyűlést, és írjon ki új parlamenti választásokat. (Tildyt 1948 nyarán mondatták le egy veje ellen megrendezett kémkedési ügy kapcsán.) A békeszerződés értelmében a SZEB 1947 szeptemberének közepéig működött, így az időközi választásokat 1947. augusztus 31-re tűzték ki.
Tanulva az 1945-ös kudarcból a voksolás eredményét nem bízták a véletlenre. A választói névjegyzékből töröltek mindenkit, akire ráfogták, hogy „fasiszta” vagy „reakciós”, ezzel nagyjából hatszázezer ember esett el a választójogától.
A Sulyok Dezső vezette Magyar Szabadság Pártot megakadályozták az indulásban, és egyszerűsítettek azon a szabályzaton, amely az otthonuktól távol szavazókra vonatkozott. Ehhez elég volt egy – kék színű – névjegyzékkivonat, amelynek hamisítását és illegális felhasználását profi módon szervezték meg. Földesi Margit és Szerencsés Károly kutatásaiból tudjuk, hogy a kivitelezést a moszkovita és hamarosan honvédelmi miniszterré avanzsáló Farkas Mihály irányította. A több százezer hamis kék cédula nyomtatását és a felbérelt „választópolgárok” gázsiját természetesen nem a párt kasszájából finanszírozták, hanem Vas Zoltán, a Gazdasági Főtanács elnöke biztosított fedezetet hozzá közpénzből. Augusztus 31-én teher- és személygépkocsival szállították a pártkádereket településről településre. Szerencsés Károly számításai szerint nagyjából 13 ezer embernek kellett részt vennie az akcióban, amelynek eredményeként kétszázezer hamis cédula került az urnákba országszerte.
A csalássorozatról még aznap tudomást szerzett a társadalom, hiszen az utaztatott káderek – feltehetően némi alkoholos befolyásoltság mellett – nem figyeltek kellőképpen a konspirációs szabályokra.
Az eredmény így is elmaradt a várakozásoktól: ugyan a Magyar Kommunista Párt kapta a legtöbb szavazatot, de 22 százalékos eredményével az összes baloldali párttal együtt sem érte el az abszolút többséget. A köztudomásúvá vált csalásokra hivatkozva a Függetlenségi Párt kifogást nyújtott be az Országos Nemzeti Bizottsághoz, és követelte a választások újbóli megtartását, azonban a kommunisták válaszul őket vádolták meg az ajánlószelvények összegyűjtésével kapcsolatos manipulációval. Végül Major Ákos, a bizottság kommunista elnöke Pfeiffer Zoltán és pártja ellen döntött, akikre időközben az államvédelem is lecsapott: összeesküvés vádjával eljárást indítottak ellenük. A pártot feloszlatták, Pfeiffer Zoltán elmenekült az országból.
1947 novemberében a Függetlenségi Pártra leadott szavazatokat megsemmisítették. A választójoguktól megfosztott százezrekkel, az elcsalt szavazatokkal, Sulyok Dezső és Pfeiffer Zoltán pártjainak kizárásával összesen másfél millióra tehető a hamis és ellehetetlenített voksok száma.
A kék cédulás választások után a kommunisták hamarosan kitették a pontot a többpárti parlamentarizmus végére. A megmaradt kisebb pártokat és pártmaradványokat összezúzták, és 1948 nyarán kimondták a két munkáspárt, a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülését. Létrejött a Magyar Dolgozók Pártja, ezzel ténylegesen egypártrendszer lett Magyarországon, amit aztán az 1949-es szovjet típusú alkotmány volt hivatott legitimálni. Az 1947-es csalás súlyos erkölcsi károkat okozott, amelyeket harminc évvel a pártállam bukása után is érezhetünk. A társadalom számára keserű tapasztalat volt akkor, hogy az általános és titkos választójog nem több mézesmadzagnál, amelyet a politikusok úgy rángatnak, ahogy az érdekük kívánja, és a kiábrándultságot hosszú évtizedek gyakorlata szilárdította nehezen túlléphető meggyőződéssé. Nemcsak a szovjet megszállás és a kommunista párt elnyomása, de a Nyugat cinkos hallgatása is ezt üzente a magyar nemzet számára. Nem csoda, hogy a rendszerváltás idején sem éltük át az igazi katarzist.
