Már távolról hallani a vénséges csillagmotor összetéveszthetetlen hangját. Az öblös dübörgésre, kerregésre, gázlevételnél mélyről jövő visszadurrogásra mindenki felkapja a fejét, aki a mai motorok agyoncsillapított, lágy surrogásához szokott hozzá. A hanghatás titka az alacsony fordulatszámban (1500/perc) és a 8600 köbcentiben rejlik: szinte minden egyes robbanást külön-külön hallani lehet, ami a mélabús alapjáraton olyan érzést kelt, mintha leállni készülne, noha esze ágában sincs. Hőskor ide, a kipufogón át fröcskölő olaj oda, ez a matuzsálem az egyik legmegbízhatóbb, legkiegyensúlyozottabb és legnagyobb példányszámban (körülbelül húsz-harmincezer) gyártott légi jármű a világ repüléstörténetében. Leningrádban készült 1928-tól nagy szériában. Termelése a háború idején futott fel igazán, majd 1952-ben felhagytak a tömeggyártással, de kisebb sorozatokat egészen 1959-ig készítettek belőle, többek között Lengyelországban, licenc alapján.
A budaörsi gép is egy kései, 1954-es lengyel darab.
Bombák kosárból
Bár a HA-PAO lajstromjelű gép a világégés után született, korhű hadi színekben pompázik: a szárnyak és a törzs alja világos égszínkék, minden más olajzöld. Az álcafestés nem véletlen, mert ugyan sokoldalú, polgári felhasználásra is alkalmas gépről van szó (oktató, vontató, betegszállító), a köré szőtt legendák nagy része világháborús szerepéhez kötődik.
A Nyikolaj Polikarpov (nevéből a Po rövidítés) konstruktőr tervezte gép a negyvenes években már nem számított korszerűnek, némileg le is nézték a háborús ellenfelek. Arról írt könyveiben az öt légi győzelmes író-vadászpilóta, vitéz Tobak Tibor is, hogy a magyar Puma (101-es) vadászrepülő-ezred tagjai csak Csotrogány néven emlegették, mert a maga 125 kilométer/órás utazósebességével túlságosan könnyű prédának számított a hozzá képest négyszer-ötször ennyivel támadó magyar Héják, később Messerschmitt 109-esek számára. Lelövésük nem is számított hőstettnek – mesélte egy személyes találkozás során a volt Puma-pilóta. Különösen azért nem, mert a szovjetek hajlamosak voltak női személyzetet ültetni a Po–2-be, akik főleg sötétedés utáni zavaróbombázásokat hajtottak végre, ezért is nevezték önmagukat éjszakai boszorkányoknak. A holdfényben a pihenni vágyó ellenség fölé repültek, majd az utasülésben helyet foglaló katonanő a gép oldalára akasztott kosárból tízkilós bombákat hajigált ki. Ha futár- vagy felderítő feladatot hajtottak vele végre, igyekeztek földközelben maradni, hogy nehezebben fedezzék fel őket a légteret őrző vadászok. Ha légi harcra kényszerültek, a hátul ülő katonanő 12,5 milliméteres géppuskájával tüzelve próbált védekezni. E dobtáras fegyvert jellegzetes hangja alapján kereplőnek becézték a magyar katonák – mesélte Tobak Tibor hangsúlyozva, hogy a pumásokba beleégett lovagi eszményekkel nem fért össze nők lemészárlása, ezért legtöbbjük beérte a kétfedelesek földre kényszerítésével, ami a női személyzet foglyul ejtését jelentette. A németek általában nem voltak ekkora úriemberek – tette hozzá.