Sétarepülés Mari nénivel, az éjszakai boszorkánnyal

Aligha létezik nagyobb repülési élmény, mint amilyet egy 1928-as tervezésű, nyitott, kétfedeles „lélekvesztő” nyújtani tud. Természetesen nem a sebesség megszállottjainak, hanem azoknak, akik az életérzést, a hőskor romantikáját és a látványt tudják értékelni. Mi is vigyorogva szálltunk ki Európa egyetlen működőképes Po–2-eséből Budaörsön. Létét annak köszönheti, hogy a sportrepülés szerelmesei annak idején elszabotálták a megsemmisítési parancsot.

Budaörs, repülőtér. PO-2- veterán repülőgép. sétarepülés Fotó: Teknős Miklós

A sétakörről visszaérkező Po–2-ből amerikai lány száll ki ragyogó arccal, fején korhű bőr pilótasapkával. Sallai István régi motoros a pilóták között, már negyvenöt éve repül. Malév-, majd cargopilóta volt, de szenvedélyétől nem tud megválni, ma nyugdíjasként visz utasokat sétarepülésre a Po–2-essel, meg azzal a háttérben parkoló Li–2-es utasszállítóval, amely az ötvenes években a Malév színeiben repült, aztán fél évszázados múzeumi lét után ugyanaz a Gold­timer Alapítvány restaurálta és reaktiválta, mint a ránk váró Po–2-est.

Asztalosipari termék

A budaörsi repülőtér a Horthy-korszakban a főváros közforgalmi légikikötője volt. Ha eltekintünk a műemlék art deco fogadóépület, illetve az egykorú hangárok leharcolt állapotától, a veterán gépek látványa révén szabályos időutazást élhetünk át. Ennél kézenfekvőbb helyszínt a Közlekedési Múzeum reménybeli új repüléstörténeti kiállításának el sem lehet képzelni.

A néhai Petőfi Csarnokban évtizedekig kiállított muzeális gépanyag jelenleg szétszedve, bedobozolva, bérelt raktár mélyén várja, hogy az állam rááldozza a repülőtér múzeummá alakításához szükséges milliárdokat, ami – fogadjuk el – a jelenlegi világpolitikai helyzetben sajnos nem prioritás.

A beszálláshoz magasra kell emelni a lábakat, de behuppanva már kifejezetten kényelmes. Szétnézve magunk körül felfedezhető az igényesen restaurált gép fenyőfa váza, amelyre a vászonborítást felfeszítették. Ez a légi jármű még asztalosipari termék, itt a motoron, a huzalokon és a futóművön kívül semmi sincs fémből. Megbeszéljük az úti célt, a motor felbőg, a fa légcsavar felpörög, a göröngyös füvön pillanatok alatt elérjük a felszállósebességet. A zötyögésnek hirtelen vége szakad, már emelkedünk is kellemesen meredek szögben, ami elismerésre méltó ahhoz képest, hogy a motor mindössze százhatvan lóerős. Egyedülálló a fülke nélküli repülés élménye a közvetlenül hallható motorhanggal, a légcsavar kavarta széllel, a gyorsulással és a „sárkány” minden porcikáján érezhető finom rezonanciával. Mindez hasonlít az örömmotorozás szabadságélményéhez azzal a lényegi különbséggel, hogy itt három dimenzióban mozgunk. Alattunk Budaörs egyik pillanatról a másikra válik terepasztallá. Az utazómagasság háromszáz méter, sebességünk százhúsz, lent az autópálya forgalma kicsivel gyorsabb nálunk. Világos, mitől volt ez a gép jó felderítő.

Valahol Budaörs és Páty között török kori sátortábort fedezünk fel, a pilóta szerint filmforgatás helyszíne. Telkihez érve átrepülünk a nemzeti fociválogatott egyre bővülő edzőtábora felett. Ekkor Sallai István élesen bedönti a gépet, bemutatva a kétfedelesek lenyűgöző fordulékonyságát. Szűk kört teszünk a falu felett, miközben olyan érzés kerít hatalmába, mintha ki akarna magából borítani a gép. Lent medencés házak, de a fejest innen kihagynám. Görcsösen kapaszkodom, miközben igyekszem meggyőzni magam arról, hogy nem eshetek ki a centrifugális erő miatt.

A budaörsi hegyeknél kis liftezés a szelek szárnyán, utána a repteret megkerülve, délről közelítünk a leszállóhely felé. A gázkar visszatolva, a légcsavar keltette orkán megszűnik, helyette nyáresti balzsamos légáramok simogatják körül a szárnyakat, a szellő mint hárfaművész játszik a magassági kormány sodronyhuzaljain.

Nehogy disszidáljanak

A Goldtimer Alapítvány elnöke, Krauth Péter a repülési élmény felől érdeklődik, de vigyorgó ábrázatom alighanem többet mond minden szónál. Enyém volt a mai utolsó repülés, a Po–2 állandó szerelője alaposan letörölgeti a motorburkolatra fröcskölt olajat, majd begurítják a kétfedelűt a hangárba.

Krauth Pétertől megtudjuk, hogy a gép a sportrepülés „nagy öregjének”, a ma 91 éves Jávor Gézának és Ráczkevi Bélának köszönheti életét.

A hatvanas években ugyanis rendelet írta elő, hogy minden kiselejtezett légi járművet meg kell semmisíteni, nehogy disszidáljon vele valaki, ezért maradt fenn oly kevés repülőgép. A belügyi parancsot ők azonban elszabotálták: szétszedték, és egy dunaújvárosi padláson rejtették el. Amikor 1984-ben már nem járt mindezért börtön, a MÉM Repülőgépes Szolgálatnál összerakták, felújították.

A Po–2-es biztonságosságát nem sokkal később tragikus esemény bizonyította. Az 1986-os budaörsi repülőnapon leszállásra készülve Császár Károly neves pilóta szívinfarktust kapott. Hirtelen halála előtt még volt annyi lélekjelenléte, hogy teljesen visszavegye a gázt, a jóindulatú öreg masina pedig siklórepülésben, szinte sértetlenül landolt a közeli ingoványban.

Amikor a szolgálat 1992-ben csődbe ment, és romjain a repülés és a veterán gépek szerelmesei megalapították a Goldtimer Alapítványt, utóbbiak vették át az üzemeltetését, a tulajdonos pedig a Közlekedési Múzeum lett. Európában talán máig ez az egyetlen repülőképes példány, becenevén: Mari néni.

Borítókép: A botkormánynál Sallai István egykori Malév-pilóta, manapság a Goldtimer Alapítvány veterán gépeit vezeti. Hol vannak már a lovagi eszmények? (Fotó: Teknős Miklós)