Ez az összefüggés azzal a nagy múltú tudományos vélekedéssel magyarázható, amely szerint a Székelyföld középkori benépesítésében nagy szerepet játszottak dunántúli gyökerű népcsoportok. Mivel ebben a kérdésben a történettudomány igen kevés írott forrásra támaszkodhat, a történeti folyamatok felrajzolásában kiemelten nagy a szerepe az összehasonlító nyelvjáráskutatásnak, illetve a helynévi és személynévi párhuzamok feltárásának.
Már a XIX. században napvilágot láttak olyan összevetések, amelyek a székely és a nyugat-dunántúli nyelvi sajátosságok hasonlóságára mutattak be példákat.
A témakör részletes kidolgozását azonban Benkő Lorándnak köszönhetjük, aki az 1960-as évektől publikált műveiben – elsősorban A magyar nyelvjárások atlasza adataira alapozva – jelölte meg azokat a régiókat a magyar nyelvterületen, ahol a nyelvjárások nagyfokú hasonlósága közös történelmi múltra, például tudatos középkori telepítésekre utal. Kimutatta a dél-dunántúli ö-ző vidékek kapcsolatát bizonyos sajátos nyelvjárású északi, felvidéki településekkel (Réte, Csütörtök, Szenc) és az előbb Biharba (Telegd környékére), majd Udvarhelyszékre (Székelyudvarhely vidékére) költöző – szintén ö-ző – székelységgel.
Ugyanezen elvek alapján jól látható a nyelvi adatokból, hogy a Székelyföld külső régióinak (Csík, Gyergyó, Háromszék vidékének) benépesítésében nagy szerepe lehetett a nyugat-dunántúli „őrök” áttelepülésének, áttelepítésének a XII–XIII. század fordulóján. Ezzel magyarázható, hogy igen erős hasonlóság mutatható ki Csíkszék és az Őrség nyelvjárása között: mindkettőben jól hallható a köznyelvi beszélő számára már-már á-nak hangzó nyílt e-k használata, az í, ú, ű rövidülése, nyitódó kettőshangzók ejtése („sziép, vuolt” stb.), az i-ü szembenállás esetén az ajakkerekítéses formák választása („mü, külátó”: ’mi, kilátó’).
Az egykori nyelvi összetartozás természetesen névanyagban is tükröződik ezeken a távol eső területeken.
Kotormány neve – sok-sok korai magyar helynévhez hasonlóan – minden bizonnyal személynévi eredetű, egykori birtokosára utal (találunk is Kotorman nevű személyt XIII. századi forrásokban). Ezt a nevet nagy valószínűséggel a keleti végekre költöző népesség (talán egykori lakhelyére emlékezve) egyszerűen magával vitte, és új lakhelyén is használni kezdte. Az sem kizárt, hogy a kapcsolat ennél áttételesebb: ugyanazon – az átköltöző népességben használatos, később családnévként is elterjedt – személynévből keletkezett a helynév, a korábbi névtől függetlenül.
