Szégyenkezve írom, de nekem jó évem volt. A kertemben, úgy értem. Miközben tombolt az aszály, már június elejétől bőségesen szüreteltem paradicsomot, paprikát és idővel padlizsánt is, még most is jut, amennyi kell. A még ősszel elduggatott zöld- és fokhagyma is szépen megerősödött, s idén még a retek is úgy döntött, hogy gumót is ereszt, nem csak versenyre kel a paréjjal, hogy melyikük örvendeztet meg méretesebb levelekkel. A málna a szomszéd házának árnyékában pedig a környéken talán egyedül nekem termett igazán jól. Egyedül az eperrel fürödtem be csúnyán. Amikor március vége felé elkezdett hajtani, jó alaposan megtrágyáztam lócitrommal, majdnem leégettem az egészet, nyáron aztán buzgón szaporíthattam, ami megmaradt. Mindig tanul az ember…
Persze az év nem így kezdődött. Hanem szokás szerint zsörtölődéssel a családtól. Miért nem vágom már ki? Mármint a szőlőt. Mert az tényleg olyan, hogy hobbinak sok, haszonnak kevés. Rabszolganövény. Egyik évben a váratlanul bőséges augusztusi csapadék, a másikban a rigók raja viszi el a termés javát. S még hallgathatom a családi tirádát, hogy amikor indulnánk vendégségbe, akkor miért akarok még egy sort megmetszeni, kicserélni egy oszlopot, feszíteni a dróton, nyáron pedig a kiszolgált permetezővel kínlódom. Tényleg nincs rá racionális magyarázat, hogy miért nem irtom ki legalább a felét. Egyszerűen nincs hozzá szívem.
Évekkel ezelőtt úgy fogalmaztam, nem én választottam a szőlőt, hanem az választott engem, hiszen a telken, amelyen anno építkeztünk, szőlő is volt, s az évek során beletanultam a művelésébe, így-úgy, amatőrként, hagyományos módszerekkel a borkészítésbe is. S azért is persze, mert akadnak szép, remélem, nem csak nekem felejthetetlen pillanatok. Két legénykorú fiam duzzogva állt be segíteni szüretelni, de amikor húzták a prést, s csorgott a must, láttam rajtuk, élvezik a dolgot.
Mert a szőlő férfimunka. Nem, férfias játék. Azóta már túl vagyok az első fejtésen is, a friss bort, amely már nem murci, de még zavaros, vessenek rám követ érte, nagyon szeretem, olyankor ontja a gyümölcs ezernyi zamatát, alig van szívem lekénezni.
Idén mégis a körte okozta az igazán kellemes meglepetést. Tizennégy éve két körtefát is ültettem, egy vilmost és egy alexandert. Előbbi már az ötödik évben termőre fordult, utóbbi azonban, hiába növekedett, támaszkodott már combvastagságú törzsére, egészen eddig egyetlenegy virágot sem mutatott reménykeltő díszletként. Először magamat okoltam, biztosan rosszul metszem, ezért büntet. A másik miért nem? Így az ellenérv. Biztosan meddő, szitkozódtam aztán, néhány éve pedig bosszút esküdtem, kivágom, ha most sem hoz virágot. De valamiért mindig haladékot, újabb esélyt adtam neki. S idén megkönyörült rajtam. Nem egy-két virág nyílt rajta, az egész fát ellepte a jellegzetes, több kocsányon csüngő körtevirág. Igyekeztem meghálálni. Az aszály heteiben szorgalmasan öntöztem mindkét fa tövét. Nem hiába. A két még ifjú fa együtt egy mázsát termett. A feléből haladó vidéki szokás szerint pálinka készül – erre inkább a vilmos alkalmas –, de az alexanderből még most is van egy kosárra való.
