Mert a szőlő férfimunka

Az emberek versengve fognak neki a tűzgyújtásilag, ugye, engedélyezett heti egyetlen napon, hogy eltüzeljék a gyakran nedves leveleket.

A körtét nem permetezem, jutalmul tanulsággal szolgál. Durván minden második szemen van egy kisebb hiba, darázs, poloska is szereti megszúrni, megtennék valószínűleg permetezéssel együtt is. A körte sajátossága, hogy ettől a gyümölcs nem megy tönkre, csak túlérett állapotában kezd rothadni a hiba körül. Addig jóízűen fogyasztható, csak a szeplőt kell eltávolítani. Ám a szeplő már csak olyan, hogy elsősorban a szemet bántja. Épp annyira, hogy elvegye gyerekeim étvágyát, akik pedig, elfogulatlanul merem állítani, a kortársaikhoz képest nincsenek elkényeztetve. Csak felszeletelve, a magháztól megtisztítva hajlandók fogyasztani a körtét; úgy, ahogy én gyerekként a narancsot leszámítva meg nem ettem volna egyetlen gyümölcsöt sem. Hiába érvelek akár úgy, hogy száz százalékig bio, és az íze így is ínycsiklandó, akár azzal, hogy a görög mitológiában a körte az istenek gyümölcse, ha jó volt Aphroditének és Adónisznak, igazán megteszi a mai lányoknak és fiúknak, nem tudom eladhatóbbá tenni. Hiába, a marketing tudományosság híján is az egyik legfontosabb tudomány. Messze jutottunk nemcsak a mitológiától, de Móra Ferenc Ferkójától is, a mai gyerekeknek már nem a zamatos körte látványától fut össze a nyál a szájukban.

Az idényt rendszeresen a dió zárja. Novemberben tapasztalja meg az ember igazán, milyen is a friss vidéki levegő.

Az emberek versengve fognak neki a tűzgyújtásilag, ugye, engedélyezett heti egyetlen napon, hogy eltüzeljék a gyakran nedves leveleket. Kavarog a füst mindenfelé, a kiteregetett ruha könnyűszerrel újra a mosógépben végzi.

Miért is tagadnám, volt idő, amikor én is igyekeztem eltüzelni a diólevelet. Igaz, megszegve a rendeletet inkább szeles, derűs napokon, gondolván, olyankor jobban ég. De füstöl az akkor is, mint a gyárkémény. Néhány éve más módszert választottam, fűnyíróval gyűjtöm, egyben szecskázom össze a diólevelet, kis fű is keveredik közé, így szórom rá a komposztrakás tetejére. Tavasszal aztán félrehúzom, s miután kiásom a friss komposztot, a már félig elrothadt diólevelet belököm a gödör mélyére. Úgy tartják, a diólevél három év alatt bomlik le. Ezzel a módszerrel két évre szűkíthető a természetes folyamat. Próbaképpen először a szétültetett ribizlibokor alá tettem a diólevélből érlelt komposztból. Akkorát hajtott egy év, mint máskor kettő alatt.

Aki nem hiszi, járjon utána…

Borítókép: Illusztráció (Forrás: MTVA/Bizományosi: Branstetter Sándor)