Orlai Petrich Soma érdekes részletei Petőfi Sándor életéből

Kétszáz éve, 1822. október 22-én született a magyar történeti festészet meghatározó alakja.

A reggelinél meg, ugyancsak nagyatyám elbeszélése szerint, az anyja panaszolta, hogy mily különös ízlése van fiának, a kávét – úgy mond – czukor nélkül, keserűn iszsza, s azt a jóslatot koczkáztatta, hogy majd élete is oly keserű lesz, mint kávéja. Petőfi Sándorral én anyai ágon másod-unoka voltam.

[…] Salkovics Péter nagybátyám mérnök volt, s Ostfiasszonyfán Kisfaludy Samutól bérelt néhány holdra terjedő telken épült kényelmes házban lakott. Midőn kocsink a hosszú udvarra begördült s az agarak csaholása megérkezésünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé sereglett, s köztük ott állt egy közép magasságú, szikár, fahéjszínarczú, sörtekemény barna hajú ifjú; villogó fekete szemei fehérét vércsíkok futották át; daczos kifejezésü duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedzett; hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl, s nadrágjával egyszínű szürke czérna kabát födte tagjait. Nem kételkedtem, hogy ez Petőfi Sándor, s komoly, hideg arczával kellemetlen benyomást okozott reám, csak midőn nagybátyám e szavakkal: legyetek jó barátok, egymásnak bemutatott s ajkán és ideges arczán szíves mosoly futott végig és száraz kezét szorításra nyújtotta, oszlott kellemetlen meglepetésem s az első bizalmas beszélgetésben lefolyt óra végkép kitörölte azt, és megtenné haláláig tartó változatlan összeköttetésünket s mondhatom benső barátságunkat.

[…] Az 1840-ik év november havában, mint novitius (logicus) deák, a pápai kollégiumba léptem. Lakásom egy vidéken lakó uraság szakácsa feleségénél volt, s szobámba csak gazdasszonyom szobáján át lehetett jutni, s a közbe eső ajtón egy hat hüvelyknyi négyszög ablakocska volt. 1841-ik év márczius elején, nedves havazó időben, midőn a búcsúzó tél végső mérgét lehelte a vidékre, ez ablakocskával szemben álló asztalnál írással foglalkoztam, midőn az ajtón kívül valami nesz vonta magára figyelmemet. Oda tekintettem s a kis ablakon át Petőfi arczát véltem fölismerni. Meglepetésemben fölugortam, az ajtó fölnyílt, s azon egész valójában ő lépett be, csak hogy a szokottnál soványabban, bakancsba fűzött kékszínű szűk nadrág, katona-frakk és lapos fehér posztó kucsmában, a milyenben az obsitos katonákat szokták elbocsátani. Egy görcsös bot s válláról lefüggő durva vászon-bakó volt minden magával hozott holmija.

A váratlan viszontlátás örömét gond váltotta föl. Czélja felől tudakozódtam.

Nekem nincs czélom – mondá ő –, Sopronban hallottam, hogy itt vagy, s hozzád jöttem. Van még egy pár forintom, melyet obsitommal együtt kaptam.

Ez a handgeldjéből maradt. Majd elbeszélte Károlyvárosban szenvedett nyomorát. Ekkor tudtam meg, hogy az őszi manoevre alatt vért kezdett köpni, s így kórházba jutott, hol unalma elűzésére az orvosoktól könyveket kért. Ez érintkezés alkalmat szolgáltatott arra, hogy a mívelt s jólelkű orvos őt jobban megismerje, s egyszer egész bizalommal kérdé:

„Nem lenne-e kedve megszabadulni? ön nem ide való” – „Nekem mindegy, felelt Petőfi, másutt sincs mit remenylenem.” Az orvos erre elhallgatott, de néhány nap múlva egy pár magasabb állású tiszttel jelent meg a kórházban, kik ott felülvizsgáltak, s ezek előtt azt nyilvánította, hogy Petőfi képtelen a szolgálatra, mire rövid időn többed magával Sopronba szállíttatott, hol obsitját kikapta.

(Orlai Petrich Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879/37-38.)

Kétszáz éve, 1822. október 22-én született Orlai Petrich Soma, a magyar történeti festészet meghatározó alakja.

Borítókép: Orlai Petrich Soma Petőfi Sándort ábrázoló festményének egy részlete (Forrás: Facebook)