Az emberi drámát keressük a zenészek sikere mögött

Egymást követik a mozivásznon, illetve a streamingplatformok kínálatában­ az ismert és szeretett zenészekről szóló életrajzok, valamint dokumentumfilmek. Valóban a művészi teljesítmény vonzza a nézőket?

TAR (2022) Fotó: FOCUS FEATURES - STANDARD FILM C Forrás: Europress/AFP

A kivételesen érzékeny hallású karmestert folyamatosan idegen zajok zavarják meg. Ajtócsengő, valami csörgés, ajtókon dörömbölő emberek. Szórakozottan visszajátssza a hangokat, a metronóm ketyeg. A nyolcvanas években a Negativland nevű dadaista zenei csoport feltette a kérdést: van-e menekvés a zaj elől? Mai világunkban, akárcsak Todd Field Tár című filmjének valóságában, a válasz az, hogy nincsen, de legalábbis nem teljesen. No de a taps az vajon zaj?

A csúcsról lehet a legnagyobbat bukni. Jól tudja ezt Lydia Tár is, akit befolyásos és irigyelt művészként ér utol a tetteiért járó jogos büntetés.

A magyarosan hangzó Tár fiktív alak Field ál­életrajzi filmjében, de lehetne akár valódi is: a komolyzene Harvey Weinsteinje, a több mint másfél évtizedes hallgatás után új filmmel előrukkoló rendezőtől pedig igencsak bátor húzás volt a mai társadalmi klímában egy leszbikus nőt szexuális ragadozó antihősként beállítani. Ahogy a Tár anagramma a „rat” (patkány) és az „art” (művészet) szavakra, a zenés dráma olyan kérdéseket tesz fel a nézőnek, vajon hogyan álljon hozzá ahhoz az emberhez, aki hatalmas művész, ám erkölcsileg egy utolsó patkány?

Minden hangjegy a helyén

A Tár ritka filmes csemege: presztízsdíjak várományosa, de egyben igazi művészfilm is. Egyes képsorainak kompozíciói Stanley Kubrickra emlékeztetnek, akinek 1999-es, Tágra zárt szemek című, utolsó filmjében a rendező Field egyébként színészként szerepelt, míg más jelenetek Tarkovszkijra hajaznak. Az amerikai független filmes kifejezetten Cate Blanchett színésznőre írta a zeneszerzőnő figuráját, aki alakításáért már el is nyerte a Velencei Filmfesztivál színészi díját, és nem lenne meglepő, ha ezek után minden mást is besöpörne, ugyanis kottájában minden hangjegy a helyén van. A karmester Mahler V. szimfóniáját készül levezényelni Berlinben, ám éjszakánként rendszeresen felriad, és különböző hangok nyomába ered, őrülete viszont nem vezet sehová.

Tragédiába torkollott életek, hirtelen jött, feldolgozhatatlan mértékű sikerek, hullámhegyek és hullámvölgyek, küzdelem a droggal és az alkohollal, magánéleti drámákkal és szívfájdalommal. Ha a csúcsról lehet a legnagyobbat bukni, hát ki más lenne úgy igazán a csúcson, mint azok az ünnepelt, gigastadionokat és fesztiváli nagyszínpadokat megtöltő zenészek, pop- és rocksztárok, akiknek minden mozdulatát önkívületben sikító rajongók követik?

Az utóbbi években egyre több zenei életrajzi mozi, zenészek pályáját és küzdelmeit bemutató dokumentumfilm készül, sőt, még a korábban kikopni látszó musicalek is reneszánszukat élik.

A legjobb életrajzi alkotások közül kiemelkedik Milos Forman 1984-es Amadeusa. 1781-ben járunk, amikor Wolfgang Amadeus Mozart II. József udvarába érkezik, ennek pedig Antonio Salieri, az udvari zeneszerző nem igazán örül, ugyanis az isteni tehetség, amire mindig is vágyakozott, egy alpári mókamesternek adatott meg. A középszerű Salierit elvakítja a féltékenység, és elhatározza, hogy tönkreteszi Mozartot, kerül, amibe kerül. A cseh rendezőzseni a XVIII. század ünnepelt „sztárjainak” hadakozását a Tárhoz hasonlóan nemcsak a komolyzene rajongói számára volt képes izgalmas drámává alakítani, de egyetemes, a történettől elemel­kedő mondanivalót is csempészett művészetébe. Szintén a nyolcvanas évekhez köthető a Doors, amely elementáris erővel mutatta be a valóság küszöbének átlépését: a kultikus zenekar eksztatikus, botrányos színpadi fellépéseit, a drogok hatására a tudat határainak elmosódását, és meggyőző portrét rajzolt a zenekar költő-énekeséről.

Jó adag önpusztítás

Az énekest Jim Morrisonnak hívták, aki a huszonhetesek klubjának egyik oszlopos tagja, azaz Janis Joplinhoz, Hendrixhez vagy éppen Amy Winehouse-hoz hasonlóan nem érte meg a huszonnyolcadik életévét. A fiatal, megrendítően tehetséges művészek elvesztése mindig forró téma, de nem kell feltétlenül halállal végződnie a mesének. Elég, ha van bennük küzdés és egy jó adag önpusztítás. Johnny Cash kizárólag feketében lépett a közönség elé. Lázadó zenéjével egy új nemzedék hangja lett, ám traumatikus gyerekkora és zabolátlan természete végül az önpusztítás útjára lökte (A nyughatatlan, 2005). Ray Charles, a déli, sanyarú sorsú, vak, színes bőrű zenész a társadalmi és művészi korlátokat ledöntve átírta az amerikai zene történetét. A sikerért azonban súlyos árat fizetett: egy életen át küzdött a kábítószerrel és a viharos szerelmekkel (Ray, 2004). Edith Piaf, a sanzon királynője Franciaország nemzeti büszkeségévé vált, holott alkoholista szüleinek hála az utcán és egy bordélyházban nőtt fel. Lábai előtt hevert a világ, ám szerelme tragikus halála után az alkohol és a drogok rabja lett (Piaf, 2007). Hasonló narratívát követ a Judy Garland végnapjait feldolgozó Judy (2019), a Tina Turner életén és bántalmazó házasságán végigvezető Tina (1993), az idei, nagyot szóló Elvis, és ezt a receptet követi a decemberben hazánkban is bemutatott I Wanna Dance with Somebody – Whitney Houston története.

Nincs új a nap alatt, a közönség mégis be fog ülni ezekre a filmekre, hiszen közelebb akarja érezni magát ikonjához, miközben újrahallgatja a slágereket egy profin elmaszkírozott színész előadásában.

 Egy életrajz persze még mindig fikció, és nagyon nem mindegy, hogy ki nyúl hozzá egy életműhöz. Történt például a 2018-as Bohém rapszódia esetében, hogy a Queen együttes még élő tagjai olyan kőkeményen beleszóltak abba, mi kerülhet bele a forgatókönyvbe, és mi nem, hogy hamis, kilúgozott mesét kaptunk egy különc srácról, akinek tehetsége kilőtte minden idők egyik legnagyobb rockbandáját. Brian­ May és társai jobb színben szerették volna feltüntetni saját magukat, ezért a vad, bulizós imázst rátolták a néhai Freddie Mercuryre, aki már nem tudott védekezni. A végeredmény hasonlatos lett a manapság divatos, megrendezett dokumentumfilmekhez, ahogy kockáról kockára újrajátszották a Queen emlékezetes, 1985-ös Live Aid-koncertjét, a banda zseniális zenéje pedig végtére eladta a filmet, és még Oscart is ért főszereplőjének.

Belesni a színfalak mögé egészen más tészta. A zenei dokumentumfilmek igazán gazdag történelemmel rendelkeznek, a Rolling Stone vezető zenei magazin tavaly vállalkozott a lehetetlenre, és listázta is minden idők legjobbjait, legyenek azok portré-, koncert- vagy akár turnéfilmek.

A lista élére az 1967-es Dont Look Back (Ne nézz vissza!) került, amely Bob Dylan 1965-ös, egyesült királyságbeli turnéját mutatja be és vázolja fel a hatvanas évek közepének a rock & rollról alkotott képét. A rendező, D. A. Pennebaker kézi kamerája mindent rögzített: az út dicsőséges pillanatait és gyötrelmeit, a világot lángba borító új tehetségek szárnyalását, a tanácstalan újságírók kéztördelését. Ikonná tette Dylant, és segített átalakítani az „ifjúsági zene” evolúciójának egyetlen pillanatát lebilincselő drámává.

A magazin listájának második helyét Martin Scorsese Az utolsó valcere érdemelte ki, amelyet a kanadai−amerikai rockegyüttes, a The Band 1976-os búcsúkoncertjéről készített, a harmadik helyre pedig a Rolling Stones együttes hipnotikus erejét bemutató 1970-es Gimme Shelter került.

A Whitney Houston-mozi népszerűsítése a New York-i Studio 525-ben (Fotó: Eugene Gologursky / Getty Images)

Zavarba ejtő személyesség

Amíg ezek az alkotások főként a zenéről és az adott korszakról, társadalmi közegről és szubkultúrákról szóltak, a mai zenés dokumentumfilmek zöme egészen más narratívát követ. A fő szerepet átvette az egyes szám első személy: az én kultusza. Sorra készülnek a legnagyobb popsztárok nevével fémjelzett, a személyesség ígéretével kecsegtető dokumentumfilmek: láthattuk Beyoncé felkészülését a Super Bowl félidei koncertjére, Taylor Swift dalszerzési nehézségeit vagy éppen Selena Gomezt és Billie Eilisht, hogy miként küzdöttek meg a korán jött hírnévvel. Talán a 2015-ös, Amy című, 27 évesen drogtúladagolásban elhunyt Amy Winehouse énekesnő tragikus sorsát bemutató, már-már zavarba ejtően személyes, a család és közeli barátok bevonásával készült alkotás szolgált a műfaj fordulópontjaként, de tény, hogy az utóbbi időben pont a zene szorult kissé háttérbe. A rajongók pletykát, sztorit és sebezhetőséget várnak, ezért sokkal jobban foglalkoztatja őket, hogy Beyoncé hogyan fogyott le a félidei koncertre az ikerszülés után, hogy Swift kiről írta az éppen aktuális szerelmes balladát, vagy hogy Gomez hogyan jött egyenesbe testképével, mint maga a zene, amellyel ezek az énekesnők szárnyaltak.

Az emberi dráma, még ha némileg kreált is, mindent visz. Vágyunk a végletekre, hogy amikor az egekben járunk, és amikor lent vagyunk a padlón, egyaránt aláfestő zene kísérje lépteinket egy égi hangszóróból. Taylor Swift természetesen sosem fog Freddie Mercury nyomába érni, ahogyan a fikció sem ér fel a valósággal.

A kőkemény karmesterről szóló, kitaláción alapuló Tár a művészvilág szürkezónáiról mesél – mi mégis könnyen úgy érezhetjük, hogy van benne igazság. Ahogyan azt is, hogy a taps valaki számára zaj, másoknak viszont zene.

Borítókép: Cate Blanchett a Tár című film címszereplőjeként (Fotó: Europress/AFP)