Az emberi drámát keressük a zenészek sikere mögött

Egymást követik a mozivásznon, illetve a streamingplatformok kínálatában­ az ismert és szeretett zenészekről szóló életrajzok, valamint dokumentumfilmek. Valóban a művészi teljesítmény vonzza a nézőket?

TAR (2022) Fotó: FOCUS FEATURES - STANDARD FILM C Forrás: Europress/AFP

Jó adag önpusztítás

Az énekest Jim Morrisonnak hívták, aki a huszonhetesek klubjának egyik oszlopos tagja, azaz Janis Joplinhoz, Hendrixhez vagy éppen Amy Winehouse-hoz hasonlóan nem érte meg a huszonnyolcadik életévét. A fiatal, megrendítően tehetséges művészek elvesztése mindig forró téma, de nem kell feltétlenül halállal végződnie a mesének. Elég, ha van bennük küzdés és egy jó adag önpusztítás. Johnny Cash kizárólag feketében lépett a közönség elé. Lázadó zenéjével egy új nemzedék hangja lett, ám traumatikus gyerekkora és zabolátlan természete végül az önpusztítás útjára lökte (A nyughatatlan, 2005). Ray Charles, a déli, sanyarú sorsú, vak, színes bőrű zenész a társadalmi és művészi korlátokat ledöntve átírta az amerikai zene történetét. A sikerért azonban súlyos árat fizetett: egy életen át küzdött a kábítószerrel és a viharos szerelmekkel (Ray, 2004). Edith Piaf, a sanzon királynője Franciaország nemzeti büszkeségévé vált, holott alkoholista szüleinek hála az utcán és egy bordélyházban nőtt fel. Lábai előtt hevert a világ, ám szerelme tragikus halála után az alkohol és a drogok rabja lett (Piaf, 2007). Hasonló narratívát követ a Judy Garland végnapjait feldolgozó Judy (2019), a Tina Turner életén és bántalmazó házasságán végigvezető Tina (1993), az idei, nagyot szóló Elvis, és ezt a receptet követi a decemberben hazánkban is bemutatott I Wanna Dance with Somebody – Whitney Houston története.

Nincs új a nap alatt, a közönség mégis be fog ülni ezekre a filmekre, hiszen közelebb akarja érezni magát ikonjához, miközben újrahallgatja a slágereket egy profin elmaszkírozott színész előadásában.

 Egy életrajz persze még mindig fikció, és nagyon nem mindegy, hogy ki nyúl hozzá egy életműhöz. Történt például a 2018-as Bohém rapszódia esetében, hogy a Queen együttes még élő tagjai olyan kőkeményen beleszóltak abba, mi kerülhet bele a forgatókönyvbe, és mi nem, hogy hamis, kilúgozott mesét kaptunk egy különc srácról, akinek tehetsége kilőtte minden idők egyik legnagyobb rockbandáját. Brian­ May és társai jobb színben szerették volna feltüntetni saját magukat, ezért a vad, bulizós imázst rátolták a néhai Freddie Mercuryre, aki már nem tudott védekezni. A végeredmény hasonlatos lett a manapság divatos, megrendezett dokumentumfilmekhez, ahogy kockáról kockára újrajátszották a Queen emlékezetes, 1985-ös Live Aid-koncertjét, a banda zseniális zenéje pedig végtére eladta a filmet, és még Oscart is ért főszereplőjének.

Belesni a színfalak mögé egészen más tészta. A zenei dokumentumfilmek igazán gazdag történelemmel rendelkeznek, a Rolling Stone vezető zenei magazin tavaly vállalkozott a lehetetlenre, és listázta is minden idők legjobbjait, legyenek azok portré-, koncert- vagy akár turnéfilmek.

A lista élére az 1967-es Dont Look Back (Ne nézz vissza!) került, amely Bob Dylan 1965-ös, egyesült királyságbeli turnéját mutatja be és vázolja fel a hatvanas évek közepének a rock & rollról alkotott képét. A rendező, D. A. Pennebaker kézi kamerája mindent rögzített: az út dicsőséges pillanatait és gyötrelmeit, a világot lángba borító új tehetségek szárnyalását, a tanácstalan újságírók kéztördelését. Ikonná tette Dylant, és segített átalakítani az „ifjúsági zene” evolúciójának egyetlen pillanatát lebilincselő drámává.

A magazin listájának második helyét Martin Scorsese Az utolsó valcere érdemelte ki, amelyet a kanadai−amerikai rockegyüttes, a The Band 1976-os búcsúkoncertjéről készített, a harmadik helyre pedig a Rolling Stones együttes hipnotikus erejét bemutató 1970-es Gimme Shelter került.

A Whitney Houston-mozi népszerűsítése a New York-i Studio 525-ben (Fotó: Eugene Gologursky / Getty Images)

Zavarba ejtő személyesség

Amíg ezek az alkotások főként a zenéről és az adott korszakról, társadalmi közegről és szubkultúrákról szóltak, a mai zenés dokumentumfilmek zöme egészen más narratívát követ. A fő szerepet átvette az egyes szám első személy: az én kultusza. Sorra készülnek a legnagyobb popsztárok nevével fémjelzett, a személyesség ígéretével kecsegtető dokumentumfilmek: láthattuk Beyoncé felkészülését a Super Bowl félidei koncertjére, Taylor Swift dalszerzési nehézségeit vagy éppen Selena Gomezt és Billie Eilisht, hogy miként küzdöttek meg a korán jött hírnévvel. Talán a 2015-ös, Amy című, 27 évesen drogtúladagolásban elhunyt Amy Winehouse énekesnő tragikus sorsát bemutató, már-már zavarba ejtően személyes, a család és közeli barátok bevonásával készült alkotás szolgált a műfaj fordulópontjaként, de tény, hogy az utóbbi időben pont a zene szorult kissé háttérbe. A rajongók pletykát, sztorit és sebezhetőséget várnak, ezért sokkal jobban foglalkoztatja őket, hogy Beyoncé hogyan fogyott le a félidei koncertre az ikerszülés után, hogy Swift kiről írta az éppen aktuális szerelmes balladát, vagy hogy Gomez hogyan jött egyenesbe testképével, mint maga a zene, amellyel ezek az énekesnők szárnyaltak.

Az emberi dráma, még ha némileg kreált is, mindent visz. Vágyunk a végletekre, hogy amikor az egekben járunk, és amikor lent vagyunk a padlón, egyaránt aláfestő zene kísérje lépteinket egy égi hangszóróból. Taylor Swift természetesen sosem fog Freddie Mercury nyomába érni, ahogyan a fikció sem ér fel a valósággal.

A kőkemény karmesterről szóló, kitaláción alapuló Tár a művészvilág szürkezónáiról mesél – mi mégis könnyen úgy érezhetjük, hogy van benne igazság. Ahogyan azt is, hogy a taps valaki számára zaj, másoknak viszont zene.

Borítókép: Cate Blanchett a Tár című film címszereplőjeként (Fotó: Europress/AFP)