A pártoskodás csapdája

Emlékezhetünk arra, hogy a rendszerváltozás utáni pártállás, pártválasztás a legkisebb közösségeket is megbontotta.

Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832), écrivain allemand, par Karl Joseph von Stieler (1781-1858). RVB-05348 (Photo by Collection Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP) Fotó: AFP/Collection Roger-Viollet

Emlékezhetünk arra, hogy a rendszerváltozás utáni pártállás, pártválasztás a legkisebb közösségeket is megbontotta: barátságokat rombolt szét, családtagokat fordított egymással szembe. Sokan hajlamosak voltak ezt az állapotot káros nemzeti tulajdonságjegyeinkkel magyarázni. Pedig…

Johann Wolfgang von Goethe Költészet és valóság című „életvallomásában” leírja; nem sokkal azután, hogy 1756. augusztus 28-án betöltötte a hetedik életévét, hírét vették a hétéves háború kirobbanásának, amelyet a Szászországba betört II. (Nagy) Frigyes kiáltványban indokolt meg. Goethe nagyapja, Johann Wolfgang, a frankfurti városi tanács ülnöke, aki az 1745. szeptember 13-án császárrá választott I. Ferenc fölött vitte a koronázó baldachint, s ennek emlékére hitvese, Mária Terézia képmásával díszített aranyláncot kapott ajándékba, az osztrákok, tágabb értelemben a Habsburgok által létrehozott (francia–orosz–svéd) szövetség híve lett. 

A költő apja, Johann Caspar Goethe, akit a bajor választófejedelemből, Károly Albertből német-római császárrá emelkedett VII. Károly nevezett ki császári tanácsossá, családja kisebbik részével Poroszország felé hajlott. A gyerekek, kamaszok, fiatalok a nagynénivel együtt a túlerő ellen harcoló poroszok, az energikus II. Frigyes győzelmeiért lelkesedtek. A pártoskodás következményeit Goethe az alábbiakkal ecseteli:

 „A viszály csakhamar kikezdte családi összejöveteleinket is, amelyek esztendők óta minden vasárnap megszakítás nélkül folytak. A sógorok közt folyó lappangó ellentétek most végre formára leltek, melyben kirobbanhattak. A férfiak veszekedtek, vitatkoztak, újra kitörtek. Máskor oly derűs, higgadt és megfontolt nagyapám is elveszítette türelmét. Az asszonyok hiába próbálták oltani a tüzet, s néhány kínos jelenet után atyám elsőnek maradt ki a társaságból. Otthon aztán zavartalanul örvendezhettünk a porosz győzelmeken, melyeket rendesen ama szenvedélyes nagynéném közölt. Minden más érdeklődésünk háttérbe szorult, s az év hátralévő részét állandó izgalomban töltöttük. […] Mindazt, amit az ellenfél javára felhoztak, tagadtuk vagy kisebbítettük, s mivel a másik párton álló családtagok ugyanezt cselekedték, az utcán sem találkozhattak összezördülés nélkül, akárcsak a Rómeó és Júliá-ban.”

Goethe, aki a hétéves háború befejezésével lett tizennégy éves, a porosz királyt pártolta „a nagy király egyéniségének” hatására. Ennek csak az irodalomban maradt lenyomata. Annak azonban, hogy a nagynénjét, I. Erzsébetet 1762 elején a cári trónon követő III. Péter ifjúkorától fogva Nagy Frigyes bűvkörében élt, történelmi következményei lettek. Parancsára Oroszország hátat fordított szövetségeseinek, és segélycsapatok küldőjeként, valamint békeközvetítőként támogatta a porosz királyt, aki így végül nem vesztesként került ki a háborúból.
Goethe a vasárnapi ebédeket a háború alatt is a békeidőben szeretettel övezett nagyszüleinél költötte el. 

Ezeket az órákat korábban a legkedvesebbeknek tartotta. „De most nem ízlett az étel, mert melléje bálványom (vagyis Frigyes király – K. I.) leggyalázatosabb ócsárlását kellett nyelnem. Itt más szelek fújdogáltak, más hang uralkodott, mint otthon. Nagyszüleim iránt érzett szeretetem, sőt tiszteletem is megcsappant” – jegyzi meg visszaemlékezésében, hozzáfűzve: „Hogy vannak a világon pártok, sőt magam is egy párthoz tartozom: erről nem volt fogalmam. Annyival is inkább hittem igazamban, s tekintettem meggyőződésemet helyesebbnek, mert hisz mi – párthíveinkkel egyetértve – elismertük Mária Terézia szépségét, s más jó tulajdonságát, s Ferenc császárnak sem hánytorgattuk fel különösebben drágakő- meg pénz­imádatát…”
Goethe mindezen tapasztalatok birtokában felnőttként hosszú időn át megvetette a „publikumot”, gyanakvóan kezelte a közvéleményt. Vagyis: „a gyermeknek kínos, sőt ártalmas volt az elfogultság, igazságtalanság első felismerése, mert rászoktatta, hogy eltávolodjék olyanoktól, kiket addig becsült és szeretett. Az egymást követő haditettek és események nem engedték megnyugodni, lecsillapulni a pártos kedélyeket. Ingerültséggel vegyes örömet szerzett, hogy a képzelt bajokat, vélt ellentéteket újra meg újra felszítsuk, elmélyítsük…”
Míg a franciák 1759-ben meg nem szállták Frankfurtot – tegyük hozzá. Ez a háborús változás elgondolkodtathatta, megbékélésre, egymás megértésére késztethette a pártokra szakadt polgárokat… Függetlenül attól, hogy a valóságos békekötésre még évekig várni kellett.

Borítókép: Johann Wolfgang von Goethe (Fotó: AFP/Collection Roger-Viollet)