– Hogyan kell elképzelni a gyakorlatban a mesterséges intelligenciával (MI) való alkotást?
– Egyszerű programmal dolgozom: nem kell mást tennem, mint megadni egy-két kulcsszót, és leírni, hogy mit akarok látni a képernyőn, a gép pedig a legjobb tudása szerint megcsinálja azt. Az első próbálkozás persze sosem lesz olyan, mint ahogy elképzelem, tehát húsz-harminc kísérlet közül választom ki majd azt, amelyet végül használni fogok. Utána rajzolóprogrammal hozzáteszek, elveszek, törlök, átrajzolok – pont úgy, mintha saját munkát csinálnék.
Ez csupán alapanyag, a módszer pedig bárki számára elérhető, így az is tud vele alkotni, akinek mondjuk nincsenek különösebb művészi képességei. Olyan, mint amikor megvásárolható képeket vagy clipartokat, grafikai fájlokat töltök le, csak hatalmas a választék, amelyet rugalmasan tudok használni. A program kifejlesztéséhez persze sok millió képet dolgoztak fel, ezekből az algoritmus a megadott parancs szerint válogat, és összegyúrja a darabkákat egésszé.
– Annak idején a digitális grafikától is félt a szakma, a közelmúltban pedig az NFT-ről – a non-fungible tokenről, azaz nem helyettesíthető zsetonról, a képekhez kapcsolt virtuális kódsorról – mondták, hogy megöli a művészetet. Helyettesíthetik-e a gépek a művészt?
– Úgy gondolom, hogy nem. Ha az ember megveszi a világ legjobb fényképezőgépét, és elmegy fotózni, pocsék képeket fog vele csinálni, ha nincs hozzá szeme. Ez a technológiai lehetőség: ugyanúgy nem fog kárt okozni, sőt inkább előrevisz, mint ahogy a fényképezőgép feltalálása annak idején, amikor arról is azt hitték, hogy majd megöli a művészetet.
Most is sok grafikus tart attól, hogy a gépek elveszik a munkáját, ám a két dolog különbözik egymástól. A mesterséges intelligenciát eszközként használom, akár az ecsetet, ceruzát vagy a számítógépet, tehát nem helyettem dolgozik. Más kérdés, hogy egyre inkább csökken az igény a grafikára: egyre kevesebb könyvkiadó illusztráltatja a könyveit, egyre kevesebb a művészi plakát, és a karikatúra műfaja is már-már kihalóban van a magyar sajtóban. Mindez azonban nem a technika miatt történik.
– A karikatúra készítéséhez mondjuk éppen azok az emberi tulajdonságok kellenek, amelyekre a gép nem képes: a humor és az irónia.
– Amit eddig az MI képalkotó „művészetéről” tapasztaltam, az az, hogy érdekes képeket hoz létre, de éppen az alkotás szikrája, a szellem hiányzik a végtermékből. Ha viszont ezt az emberi attitűdöt hozzáteszi a művész a maga természetes intelligenciájával, intuíciójával, kreativitásával, valódi alkotás születhet. A művészet műveléséről azt írja Vonnegut – legyen az festészet, zene, tánc, irodalom vagy bármi más –, hogy sosem a pénzkeresésről vagy a hírnévre törekvésről szól, hanem arról, hogy a lelket építse.
Ez nagyon szép gondolat, de a művészetből annak, aki ezt az életformát választja, meg is kell élnie, míg másoknak a művészet pusztán üzlet. Hogy tisztességes vagy tisztességtelen, az nem a mesterséges intelligencia felelőssége, ezért amennyiben lesznek is visszaélések vele, azokat nem maga a technika követi el, hanem egyes emberek, kiszűrésükre pedig ironikus módon éppen a mesterséges intelligenciát lehet bevetni a legsikeresebben.
Ha az MI által támogatott műalkotás bekerül a galériákba, a könyvesboltokba, a koncerttermekbe, annak nem az alkotó ember kiszorítása a célja, hanem az emberrel való együttműködés.
Mesterséges intelligencia segítségével fejezték be Beethoven IX. szimfóniáját, de így azonosítanak műtárgyakat is, térképezik fel az agy működését, fejlesztenek új gyógyszereket, keresik a rák ellenszerét, dolgoznak ki új oktatási módszereket, találnak meg bűnözőket, javítják a terméshozamot, és segítik az ügyfélkapcsolatokat. Az egyik eredményt felkapja a sajtó, a másik egyelőre megmarad a kutatóknak
– a tendencia azonban megállíthatatlan.
Borítókép: Halász Géza (Fotó: Kurucz Árpád)
