Petőfi Sándor bekalandozta a Kárpát-medencét, de Szibériába biztosan nem jutott el

Szinte nem létezik olyan magyarországi település, ahol ne volna utca vagy tér elnevezve róla. Már vándorszínészként mítoszok övezték Petőfi Sándor romantikus alakját: a fiatalember az ország számos pontján megfordult Soprontól Debrecenig, Selmecbányától Segesvárig.

20230105 Győr Rákóczi Szövetség győri csoportja Petőfi Sándorra emlékezik az Eötvös parkban Fotó: Huszár Gábor HG Kisalföld Képen: Csepi Szilveszter a győri Jedlik Ányos Gépipari és Informatikai Technikum végzős diákja Fotó: Huszár Gábor

Gyalázni a túrós tésztát

Félreérthetetlenül szögezte le álláspontját: „Szeretőmet, a franciákat, és a turóstésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki.”
Költői eszményképei, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Csokonai Vitéz Mihály és barátai, Arany János, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes és Jókai Mór varázslatos személyisége ellenállhatatlan vonzerőt gyakoroltak rá. A leveleket nem pótló beszélgetések vágya gyakran útra késztette, hogy találkozhasson velük.
Élmények, futó benyomások, megfigyelések és eredeti nézőpontot tükröző vélemények ezernyi érdekes mozzanatát örökítette meg útirajzaiban és Kerényi Frigyeshez írott leveleiben. Ezek az írások páratlan tanúbizonyságai az örökké vándorúton levő költő természetszeretetének. Petőfi kora ifjúságától fogékony volt a tájak szépségére és földrajzi különlegességeire. Felvidéki útja során Kassát, Lőcsét, Eperjest, Késmárkot kereste fel. Találkozott a földrajztudós Hunfalvy János testvérével, Pállal, akit szeretett professzorként emlegetett.
Utazásainak fontos állomása volt Európa akkoriban egyik leghíresebb barlangja, amelyről tudós brit, német és francia utazók adtak hírt. Nemcsak gigantikus, örökké nedves cseppkőképződményei, hanem a Baradla keletkezése is felkeltette a fantáziáját. Igazi, Petőfi Sándorra jellemző, költői magyarázatot adott a Baradla kialakulásáról. 

 

E páratlan természeti csodát így örökítette meg:
„Aggtelekre érvén, vezetőt hívattam, s fáklyákkal ellátva magunkat, elindultunk a a barlangba, mellyet Baradlának neveznek ottan, s melly mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rector künn ácsorgott a ház előtt: vezetőm meghívására ő is hozzánk szegődött. Bementünk. Oh, ti szükkeblű emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek és állíttok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt! S mi a szabály? Semmi más, mint a sánta középszerűség mankója. Soká tünődtem: mint eredhetett e barlang? És kitaláltam. Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot, ásni: azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikertelen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldaláról és tetejéről. Mint említém, a falubeli rector is velünk járt. Ezt a fiatal embert meglepem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel én is a nevemet.
– Tán el sem lehet olvasni? – kérdezém, csak azért, hogy odanézzen és bámuljon.
– Oh igen, felelt ő, Petőfi… de irgalmatosságos egek! ezt olly hidegvérrel, olly minden tiszteletérzés nélkül, olly olly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha az állott volna ott: Kiribica Istók…”
A festői Szilicei-fennsík hegyeinek tövében Rozsnyóra ment vissza éjszakázni. Útközben szemügyre vette a Gömör–Tornai-karsztvidék lenyűgöző mészkőszirtjeit.

Hamis csontok

Fülek váránál szerzett tapasztalatairól így emlékezett meg: „Füleken szinte romokban fekszik az egykor nevezetes vár […] kimondhatatlan harag fogott el, midőn láttam, hogy a romokat lehordják az utcákat tölteni […] hogy a melly köveken őseink szent vére szárad, azokon most tapodjanak […] Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, mellyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlük Fülek.”

„Füleken szinte romokban fekszik az egykor nevezetes vár”. Fotó: Fortepan/Schermann Ákos

Petőfi különösen vonzódott a régmúltat idéző történelmi emlékek iránt. A nógrádi tájakon barangolva ezt jegyezte le: 

Salgó egy órányira esik. Azt beszélték a faluban, hogy mikor Salgón a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok s egy töröknek, ki evett éppen, a kanalat lőtték ki a kezéből […] mire a pogányok nyakrafőre elinaltak.

Salgó váránál szerzett élményeit így örökítette meg: „vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert talán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkívüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt oda építeni. Környékezi rengeteg erdő bükk, cser tölgy s egyéb fákból.” Megnézte a salgói és a somoskői várak romjait: „A hegy teteje óriási gránitszikla s efölött állott a vár […] Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közeli szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán: tekintetem mérföldeken, lelkem századokon túl barangolt.”
A legkedvesebb tája talán a Hortobágy volt, ahol a szabadság végtelensége nyűgözte le. A határtalan messzeségek földjén érezte a legjobban magát, ahol tekintetének nem voltak korlátai. Talán szimbolikus, hogy életét is egy síkságon, a segesvári csatamezőn fejezte be Erdély katonai parancsnoka, a magyar szabadságért küzdő lengyel Bem tábornok segédtisztje, Petőfi Sándor honvéd őrnagy. A magyar forradalmat és szabadságharcot eltipró cári orosz hadsereg katonái oltották ki az életét.

A sors fintora, hogy a szabadságküzdelmünket leverő orosz hadsereg egyik tábornoka, Grigorij Jakovlevics Szkarjatyin vezérőrnagy is itt kapott halálos sebet. Az ötszörös katonai túlerővel támadó győztesek a szülőföldjüket védelmező legyőzötteket álságos tiszteletadásra kényszerítették. Gonoszul megcsúfolták az életüket áldozó magyar katonák emlékét. Négy év múlva ugyanis Ferenc József Habsburg császár fényes külsőségek közepette megrendezett ünnepségen, a Gotterhalte dallamaitól kísérve tartott dicsőítő avató beszédet I. Miklós cár hajdani szárnysegéde monumentális síremlékénél. Petőfi Sándor jeltelen nyugvóhelye közelében. A költő nevét akkoriban nyilvánosan nem volt szabad emlegetni.
A rendszerváltás éveiben egyesek harsányan próbálták elhitetni, hogy megtalálták a költő „valódi” sírját a szibériai Barguzinban. A hamis csontok hazugságát a szakemberek, igazságügyi orvosszakértők és antropológusok – a legkorszerűbb természettudományi módszereket és vizsgálatokat alkalmazva – meggyőzően megcáfolták.
Petőfi rövid élete során sokat utazott, de egészen biztosan nem jutott el Szibériába. Soha nem tagadta meg hazáját és ifjúkori szabadságeszményeit. Nem alkudott meg a népeit megnyomorító despotizmussal, s nem vált a cári önkényuralom alattvalójává.

A szerző az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója

Borítókép: Petőfi Sándor szobra a győri Eötvös parkban (Fotó: Kisalföld/Huszár Gábor)