– Hogyan talált rá az első Petőfi-leszármazottra?

– Újságírói pályámat a Kecskeméten megjelenő Petőfi Népe című megyei lapnál kezdtem az 1980-as évek elején. Mindig érdekelt, milyen témákat érdemes alaposabban feltárni, a helyszín pedig ezt be is határolta, hiszen a Duna–Tisza közéhez, a Kiskunsághoz ezer szállal kötődik a költő. Az első Petőfi-rokonnal, Petőfi Sándor oldalági leszármazottjával a nyolcvanas évek közepén, riportkészítés közben Szabadszálláson találkoztam, hiszen a költő édesanyja, Hrúz Mária húgának, Hrúz Annának máig élnek leszármazottai a településen. Bár Petőfinek már nincsenek rokonai, mivel Zoltán fiának nem volt utódja, szülei és testvérei révén viszont legalább kétszázan vagy még ennél is többen élnek közöttünk. Ha már sikerült találkoznom Szabadszálláson Hrúzokkal, arra gondoltam, hogy a Petrovicsokat is fel lehetne kutatni. Bólyon találtam rá arra a családra, amelynek tagjai Petőfi Sándor édesapja, Petrovics István János testvérének a leszármazottai. Innentől kezdve nem volt megállás.
– A Petőfi-rokonok miként fogadták a megkeresést?
– Többségük rendkívül szerény, sosem kérkedett Petőfi Sándorral. Viszont amikor újságíróként megkerestem őket, szívesen beszéltek a múltjukról, azokról a történetekről, amelyeket családi legendáriumokban őriztek. Volt olyan, akit nekem sikerült meglepnem, például a szociológus Hankiss Elemért, aki a Petrovics-ágon volt rokon. Ő ezt persze tudta, de mint mondta, sosem akart Petőfi Sándor fényében sütkérezni. Másik témában készült interjúnkra elvittem magammal az egyik unokatestvérét, Lehoczky Andrásné Petőváry Saroltát, és bemutattam őket egymásnak. Szívmelengető találkozás volt. Abban a pillanatban döbbentek rá, mennyire közeli a vérségi kötelék köztük, és hogy gyerekkorukban együtt töltötték a vakációkat vidéki rokonaiknál.