Az auschwitzi náci haláltábort a legnagyobb magyar temetőnek is nevezik, az ott megölt mintegy 1,1 millió ember közül minden harmadik magyar zsidó volt, akiket 1944-ben deportáltak. Az 1940 és 1943 között Auschwitzban raboskodó Witold Pilecki (1901–1948) már 1940-ben felhívta a figyelmet a táborban történtekre – noha a tömeges megsemmisítés csak később kezdődött –, így az onnan kijuttatott beszámolója évekkel megelőzte az 1944-es Auschwitz-jegyzőkönyvet (más néven a Vrba–Wetzler-jelentést). A kétgyermekes családapa tette annyiban is különleges: szándékosan került fogságba, hogy felderítő tevékenységet végezhessen a lengyel Honi Hadsereg számára. Sorsa pedig annyiban is tragikus, hogy 1948-ban a kommunisták koncepciós perben végezték ki, miután Józef Cyrankiewicz miniszterelnök (1947–52, majd 1954–1970), aki maga is auschwitzi túlélő volt, szintén ellene vallott. Földi maradványai a mai napig nem kerültek elő. Tadeusz Pluzanskit – akit édesapja révén családi szálak is fűznek Pileckihez és a lengyel katonai ellenálláshoz – a holokauszt magyarországi áldozatainak április 16-i emléknapja előtt kérdeztük a lovassági kapitány emlékezetéről.
– A budapesti Holokauszt Emlékközpontban néhány éve emlékfát ültettek Witold Pilecki tiszteletére, Balatonbogláron szobra áll. Csaknem három éven át volt auschwitzi fogoly, és naponta bujkált a halál elől. Nevét mégsem ismerik nálunk szélesebb körben. Miben áll a jelentősége?
– Önmagában örvendetes, hogy már vannak emlékhelyei. Pilecki személyisége egyrészt nagyon is lengyel, másrészt a tettei egyetemes jelentőségűek. Katonaként bizonyította a megtörhetetlenségét minden megszállóval, a nácikkal és a kommunistákkal szemben. Mindenki találhat a maga számára valamilyen mintát benne, legyen szó hazafiasságról, megtörhetetlenségről, vallásosságról, bátorságról, önfeláldozásról – ezeket egészen a szent létig. A mai napig érvényes értékekről van tehát szó, amelyek tettekre sarkallják és vonzzák az embereket, különösen a fiatalokat.
– Ön az igazság hírnökeként, sőt lengyel és (az eredetitől eltérően) valós James Bondként is utalt Pileckire. Történészként hogyan tartja lehetségesnek, hogy a kapitány jelentése heteken belül Londonban volt, viszont a náci haláltábor egészen 1945. január 27-éig nem szabadult fel? Addig pedig több mint egymillió embert öltek ott meg, miközben a szövetségesek semmit nem tettek.
– Ennél is továbbmehetünk, hiszen Auschwitzban szovjet hadifoglyok is raboskodtak, de a Vörös Hadsereget ez sem nagyon foglalkoztatta. Kérdése nagyon fontos szálát kezdte el felfejteni ennek a problémakörnek. Pileckinek köszönhetően a világ nem mondhatja, hogy nem volt arról tudomása, mi folyik a koncentrációs táborban. Jelentése először Varsóba került, majd onnan az összes szövetségeshez. De a segítségnyújtásig valahogy nem jutottak el. Lengyelország sorsa a későbbiekben Magyarországéhoz hasonlóan alakult, a náci megszállókat a szovjet megszállók követték: Sztálin karmai közé vetettek minket. A világ vezetőinek hozzáállására ekkoriban a teheráni, majd jaltai megbeszélések szelleme volt általánosságban jellemző.
– Hogyan viszonyult Pilecki a fogolytársaihoz?
– Egyetemes, humanista módon, nem téve különbséget aközött, hogy kiket lenne inkább érdemes megmenteni, legyen szó lengyelekről, zsidókról, homoszexuálisokról, cigányokról, szovjet hadifoglyokról vagy bárkiről, aki rászorult volna a segítségre.
– Az ön édesapja, Tadeusz Ludwik Pluzanski („Radwan”) Pilecki közeli munkatársa volt. Tőle hallott róla először, vagy később, már történészként? Mennyire volt ez téma egyáltalán a kommunista időszak Lengyelországában?
– Ez problematikus kérdés. Sokan úgy gondolják: ha ez az ember Pilecki kollégájának a fia, akkor biztos gyerekkorában szívta magába a történelmet. De nem így történt. Apám sokat beszélt ugyan a német megszállás alatt történtekről, de a szovjetről már nem. Ennek oka azoknak a szörnyűségeknek az emléke, amelyeket apám (és Pilecki is) a varsói Rakowiecka utcában, a kommunista állambiztonság börtönében átélt. Gyerekként hallottam a Gestapo börtönéről, illetve a stutthofi koncentrációs táborról, amelynek apám a foglya volt, de Pilecki kapitányról nem.
– Apja talán nehezebben tudta elfogadni, hogy bántalmazói – ahogy Pilecki gyilkosai is – lengyelek voltak, míg a náci megszállók legalább németek, azaz idegenek?
– Ő soha nem látta a történteket lengyel–lengyel konfliktusként, inkább bolsevik–lengyel háborúként értékelte. Egyszerűen nem volt képes megfogalmazni saját maga számára sem azt a rendkívüli szenvedést, amelyet túlélt.
– A szintén a Rakowiecka utcában raboskodó, majd kivégzett Pilecki földi maradványai máig nem kerültek elő. De rehabilitálták, ítéletét 1990-ben megsemmisítették, 2006-ban posztumusz a legmagasabb lengyel kitüntetéssel, a Fehér Sas renddel ismerték el tevékenységét. Úgy látja, ma már méltó módon őrzik az emlékét Lengyelországban?
– Egyértelműen nem ez a helyzet. Jó képet ad erről, hogy Pileckinek nincsen emlékműve Varsóban, csak egy róla elnevezett utca valahol a külvárosban. Az úgynevezett kiátkozott, más néven rendíthetetlen katonák nem örvendenek teljes körű népszerűségnek a mai Lengyelországban. Ehhez azért még ma is túlságosan posztkommunista a társadalmunk, a nagyvárosok pedig a mai ellenzék kezén vannak.
– Mi segíthet ezen?
– Ahhoz, hogy olyan történelmi alak, mint Pilecki, széles körben megjelenhessen, nagy filmet kellene készíteni róla. Sajnos ezt még nem forgatták le, noha történtek már előkészületek. A magyarázat talán az lehet, hogy Józef Cyrankiewicz miniszterelnököt nagyon negatív színben tüntette fel a forgatókönyv. Ezért befolyásos körök léptek fel a koncepcióval szemben. Vagyis a politikai szempontok a mai napig megtalálhatóak ebben az immár sok évtizedes történetben.
Aki elesett, agyonverték.
A Waclaw Felczak Alapítvány és a szegedi lengyel konzulátus támogatásával 2022-ben magyarul is megjelent Witold Pilecki lengyel lovassági kapitány auschwitzi jelentése. Az alábbiakban ebből közlünk szemelvényeket a kiadó, a szegedi Lengyel–Magyar Kulturális Egyesület engedélyével, Karol Biernacki és Rotár Krisztina fordításában.
„Csak a száraz tényeket kell tehát leírnom, ahogy ezt a társaim akarják. Azt mondták: Minél inkább ragaszkodsz a száraz tényekhez, felesleges kommentár nélkül – annál értékesebb lesz.”
„[1940. szeptember] 21-én reggel felraktak bennünket a teherautókra és gépfegyveres motorkerékpárosok kíséretében elvittek a nyugati pályaudvarra, és feltettek minket a tehervagonokra. […] A vagonokat becsukták. Egész nap vittek minket. Se inni, se enni nem adtak. Nem mintha bárki akart volna enni […]. Csak nagyon szomjasak voltunk.”
„A reflektorok elvakítottak bennünket, lökdöstek, vertek, rugdostak, ránk uszították a kutyákat. Hirtelen olyan körülmények között találtuk magunkat, amelyekhez foghatót kétlem, hogy bármelyikünk is megtapasztalt volna. A gyengébbek annyira ledermedtek, hogy valóban tehetetlen tömeggé váltak. Előre tereltek bennünket, az erős fények irányába. Útközben egyikünknek megparancsolták, hogy fusson el oldalra, az út melletti oszlophoz, és mindjárt utánaeresztettek egy géppuskasorozatot. Megölték. Véletlenszerűen kiválasztották az oszlopból tíz társunkat, és menet közben lelőtték őket szökésért, a kollektív büntetés részeként. »Szökésért«, amelyet maguk az SS-katonák rendeztek. Mind a tizenegyüket a lábukhoz kötött hevederrel vonszolták. A kutyákat a véres holttestekkel ingerelték és uszították rájuk. Mindezt nevetés és gúnyolódás közepette tették. Közeledtünk a szögesdrótkerítésben elhelyezett kapuhoz, amelyen ez a felirat szerepelt: Arbeit macht frei. Csak jóval később értettük meg a felirat tartalmát.”
„A százas csoporttal együtt végre a baderaum (fürdőhelyiség) elé kerültem. […] Itt borotválták le a hajunkat, és szőrtelenítették a testünket, és egy kicsit meghintettek bennünket a majdnem hideg vízzel. Itt verték ki az első két fogam, azért, mert a táblára rajzolt azonosítószámot a kezemben vittem, és nem a fogaim között, ahogy ezt aznap a bademeister (fürdős) akarta. Egy nehéz husánggal állon ütöttek. […] Attól a pillanattól kezdve csak számok lettünk. Az én számom a 4859 volt.”
„Én azok közé kerültem, akik a krematórium építésének befejezéséhez hordták a sódert. Krematórium – magunknak építettük. […] 15-20 méterenként állt egy kápó bottal, amellyel verte a foglyokat, miközben azt kiabálta: laufschritt (futólépés)! […] Itt az életért folyó harcban az izmok, a leleményesség és a szem versenyeztek egymással. […] Én is láttam, hogy az értelmiségijeink közül sokan nem boldogulnak a nehéz, könyörtelen körülmények között. Igen kemény szelekción estünk át ily módon. […] Itt-ott egy pocakos ügyvéd vagy földbirtokos ügyetlenül tolja a talicskát, és leesik a deszkáról a homokba, de visszaemelni már nem lehet. Mindenkit vertek, aki munkaképtelen volt, vagy már nem volt ereje futni, aki pedig elesett a talicskával, husánggal verték agyon, összerugdalták.”
„[1942-ben – vagyis amikor a nácik már döntöttek a „végső megoldásról”, azaz az európai zsidóság tervszerű kiirtásáról – Sz. L.] hirtelen lényegében megváltozott a zsidókkal szembeni irányvonal. Mindenki csodálkozására a megmaradt zsidókat kivonták az S. K.-ból (Strafkompanie: büntetőszázad), és a bejövő zsidókkal, a zugangokkal együtt helyezték el őket a jó körülmények közötti, tető alatti munkába: a harisnyás-, krumplis-, zöldségesrészlegbe. […] Nem sejtették, hogy ebben az egészben van egy szörnyen gonosz, alattomos elgondolás. A családjuknak küldött levelekről van szó, amelyekben néhány hónapon át azt írták, hogy műhelyekben dolgoznak, és nagyon jó soruk van. És hogy ezek a műhelyek Oswiecimben voltak, mit is mondhatott volna ennek az ismeretlen városkának a neve Franciaországban, Csehországban, Hollandiában, Görögországban, ahová ezek a levelek mentek. […] [Majd] hirtelen összeszedték a zsidókat a különböző álláshelyeikből, és kinyírták őket. Addig is naponta érkezni kezdtek ezerszámra a zsidók transzportjai egész Európából. Azonnal Birkenauba irányították őket, ahol a barakkok, a tábor építése már befejeződött.”
Borítókép: Witold Pilecki rabosítási fotói a lengyel kommunista állambiztonságnál (Forrás: Muzeum Zolnierzy Wykletych i Wiezniów Politycznych PRL, Varsó)
.
