A festményhamisítók egyik legismertebbike Hans Van Meegeren (1889–1947), aki a művészetét ért kritika hatására fricskaként kezdett el Vermeer és Frans Hals modorában alkotni, képeit saját eljárással öregíteni. Mindez olyan jól sikerült, hogy az összes szakértő elhitte, sőt tanúsította, hogy Meegeren képei eredetiek, csak eddig „lappangtak” valahol. A sors iróniája, hogy a meg nem értett festő végül azért került bíróság elé, mert a Harmadik Birodalom második embere, Göring gyűjteményébe is került egy hamisítványa, amelyet eredetinek tartottak, ezért az alkotót a holland nemzeti vagyonnal üzletelőként hazaárulással vádolták. Meegeren csak úgy tudta bizonyítani, hogy Göring Vermeerjét valójában ő festette, hogy elkülönített helyiségben festett újabb „Vermeert”.
A hamisítás másik nagyágyúja, Elmyr de Hory (1905–1976) – aki Hoffmann Elemérként látta meg a napvilágot Budapesten – szintén önálló alkotásokat hozott létre híres művészek modorában, igaz, szignózatlanul. Briliáns kézügyessége és beleérző képessége volt, évtizedeken át űzte az ipart. Mellékesként értékpapírokat is hamisított, mígnem a hatóságok látókörébe került. Az addig hollywoodi sztárok életét élő csaló végül 71 évesen, ibizai villájában megmérgezte magát. De folytathatnánk a sort Eric Hebborn (1934–1996), Pej-Sen Csian (1940–), Wolfgang Beltracchi (1951–) felemlegetésével is a legismertebb hamisítók arcképcsarnokából.
A hamisítási kísértés óriási, hiszen – főként az akadémizmus korában – a festői tanulmányok része volt a nagy klasszikusok műveinek másolása. Ennek mindig is megvoltak a szabályai, így például a képméretnek el kell térnie az eredetitől, és a szignót nem szabad másolni. Egykor sok fiatal piktornak származott legális jövedelme abból, hogy híres képek alapján festettek reprodukciót.
Még tart a nyomozás
Egy éve, 2022 májusában csapott le a Nemzeti Nyomozó Iroda műkincsvédelmi alosztálya arra a festményhamisító magyar bűnbandára, amely a legkeresettebb alkotók műveit próbálta reprodukálni és eredetiként értékesíteni. A nyolc megyére kiterjedő akció során a nyomozók 21 helyszínen tartottak házkutatást, az ügyben 17 személy volt érintett. A lefoglalt 120 festmény között Gulácsy Lajos, Kádár Béla, Rippl-Rónai József, Vaszary János, Picasso, Munkácsy Mihály, Caravaggio és Rubens alkotásait reprodukáló képek is voltak. Szerettük volna megtudni, hogy e másolatok mennyire jó színvonalúak, illetve, hogy hol tart az eljárás, de az ORFK a nyomozás érdekeire hivatkozva nem adhatott felvilágosítást.
Trükkös szignócsere
– Magyarországon ma nincs igazán felkészült, professzionális hamisító – bocsátja előre Virág Judit művészettörténész, galéria- és aukciósház-tulajdonos, aki – mint mondja – három évtizedes szakmai tapasztalat birtokában fel tudja ismerni a hamisítványokat. – A mai hamisítók nem képesek olyan festőóriásokat másolni vagy hamisítani, mint például Mednyánszky László, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula, ugyanis ez olyan mesterségbeli tudást feltételezne, amellyel nem rendelkeznek. Ehelyett inkább azzal próbálkoznak, hogy a nagy művészekkel egy időben élő és dolgozó kisebb mesterek képeit szignócserével próbálják értékesebbé tenni. Például Katona Nándor, Szepesi Kuszka Jenő, Kasznár Ring Jenő képeit Mednyánszky-szignóval látják el. Csakhogy kellő tudással és gyakorlattal rendelkező szakember a megfelelő stíluskritikai vizsgálat elvégzése után ezt azonnal észreveszi. Lehet, hogy egy hamisító azt gondolja, hogy könnyű Scheiber Hugó, Vaszary János vagy Rippl-Rónai József stílusában festeni, de ez óriási tévedés, ugyanis a művészek egyedi stílusjegyei és főleg szellemisége, illetve gondolkodásmódja utánozhatatlan. Hiába próbál egy hamisító ismert Vaszary-képeken látható motívumokból újat készíteni, éppúgy nem fog sikerülni, mint megfesteni Scheiber Hugó modorában egy bárhölgyet. Előfordul, hogy a hamisító egyszerűen lemásol egy létező és ismert képet, ami ma az internet világában teljesen érthetetlen próbálkozás.
Mint Virág Judit mondja, szerencsére a stíluskritikai, összehasonlító vizsgálatokon kívül is számos egyéb eszköz áll a szakemberek rendelkezésére. A korabeli kiállítási katalógusok és kiadványok, valamint az adott mű provenienciája, azaz előtörténete is fontos támpontot nyújt a művészettörténészeknek. Ezenfelül objektív vizsgálatokkal, UV-, illetve infralámpa segítségével megállapítható, hogy manipulált-e a kép, vannak-e rajta átfestések, illetve, hogy a szignó nem utólagos-e. Sőt vannak olyan laboratóriumok, amelyek festék- és pigmentanalízist is képesek végezni, és meg tudják állapítani az adott festmény korát.
Atomkísérletek hatása
Az ismert magyarországi festménylabor működtetője, Végvári Zsófia – a neves művészettörténész, a néhai Végvári Lajos lánya – egyik interjújában azt is kifejtette, hogy ha a vizsgált kép az első atomrobbantások után született, akkor a festékanyagban kimutatható a radioaktív szennyezettség, vagyis egyértelmű határvonal létezik az 1945 előtt és után készült alkotások között, amivel a csalások jelentős része ab ovo kiszűrhető.
Nemes Péter művészettörténész és galériatulajdonos szerint is az az egyetlen módja annak, hogy bizonytalan eredetű művek ne kerüljenek a tulajdonunkba, ha megbízható, garanciát vállaló forrásból, tehát galériától vagy aukción vásárolunk, illetve, ha magánkézből, akkor kikérjük szakértő véleményét.
– Egy festmény első szemrevételezésénél azt a kérdést teszem fel magamnak, hogy beilleszthető-e az alkotás az adott művész életművébe, valamely festői periódusába, vagy sem – mondja Nemes. – Az esetek nagy többségében ez nem jelent problémát a szakemberek számára, a hamisítványok zöme már első pillantásra kiszűrhető. Nehezítő körülmény, ha a művész kevésbé ismert korszakából származik a kép, vagy olyan atipikus darabról van szó, amelynek szoros párhuzamai szinte ismeretlenek még a művészettörténeti kutatás előtt. Ilyen esetekben egyéb módszerekhez kell folyamodni. A forráskutatás talán az egyik legfontosabb alappillére egy tárgy keletkezésének és további sorsának feltérképezésében. A korabeli dokumentumok, kiállítási katalógusok, archív fotók, sajtócikkek, művészek hagyatékában fellelhető írásos visszaemlékezések tanulmányozása szinte kimeríthetetlen forrásai lehetnek szakmai ismereteink bővítésének. A művek hátoldalán szereplő raglapok, címkék, feliratok további fontos adatot jelenthetnek a kutatóknak. Ám ezek az adatok sem szolgáltatnak minden esetben megbízható bizonyítékot, hiszen a hamisítók a megtévesztés minden eszközét bevetve ezeket is megpróbálják „reprodukálni”.
Átverési módszertan
Az sem könnyíti meg az azonosítást, hogy a mai napig folyamatosan kerülnek elő magángyűjteményekből olyan régóta lappangó alkotások, amelyek évtizedekkel ezelőtt voltak utoljára láthatók a nagyközönség számára, vagy egyenesen a festőtől kerültek a magángyűjteménybe. Előfordul, hogy a művészek maguk idéztek elő az utókor számára bizonytalan helyzetet a hitelesség kérdésében. Mednyánszky László például hol szignálta műveit, hol nem, hol pedig másokkal íratta alá. A mester halála után személyi titkára, Pálmai József gondozta a hagyatékát, aki amellett, hogy a Bécsben maradt művek egy részét a festő kézjegyével látta el, a hitelesítés érdekében készíttetett ovális bélyegzőt, hogy a kép hátuljára jelzést helyezhessen el a következő szöveggel: Mednyánszky hagyaték, 1919. A csalók napjainkban ezt a könnyen utánozható bélyegzőt is használják, ezzel megerősítve a mű provenienciáját.
Nemes Péter szerint a hamisítványok elterjedésének sikere legtöbbször azon alapszik, hogy egyes vevők, gyűjtők vagy befektetők bíznak abban, hogy a piacon előkerülhetnek még félreárazott „kincsek”. Csakhogy manapság már nincsenek csodák, hiszen az egyre transzparensebbé váló piaci környezetben mindenki könnyűszerrel juthat információhoz. Ritka alkalom az, hogy valaki ne legyen tisztában egy művész aktuális árazásával.
Sokan az utóbbi években a nemzetközi műkereskedelemben vásároltak magyar vonatkozású tárgyakat. Nemes Péter szerint a külföldön lévő magyar műtárgyanyag különösen fertőzött, aminek történelmi okai vannak. Amikor a XX. századi magyar történelemben katasztrofális gazdasági környezet uralkodott, és ezt hiperinflációs időszakok követték – a korona-pengő átváltást (1927), majd a pengő-forint átváltást (1946) megelőzően –, ami ráadásul egybeesett a második világháborút követő kivándorlási hullámmal, az emberek pánikszerűen próbálták javaikat könnyen mobilizálható vagyoni eszközökbe áttenni és külföldre kivinni. Ehhez a nemesfém, a drágakő és a festmény volt a legmegfelelőbb. Csakhogy a nagy kereslet nyomán áruhiány keletkezett, az ügyeskedők pedig hamisítványokat kezdtek gyártatni.
Egy Lajos sosem Béla
A korabeli sajtó számos cikke számolt be arról, hogy értéktelen és kontár festmények tömege jelent meg a magyar műkereskedelemben. A csalók egy része ismert, híres alkotók festményeit utánozta, és neve csekély megváltoztatásával próbálta megtéveszteni a korabeli vásárlókat. Azonban jó kezű, remek kvalitásérzékkel rendelkező festők is működtek a korban, akik saját életművük rovására, mások bőrébe bújva festették meg hamis műveiket a legrangosabb magyar művészek modorában.
Az igazi kihívást a szakember számára mindig a régmúltban keletkezett képek jelentik, amelyek hordozni próbálják a korszak eszmeiségét, szellemiségét, illetve anyaghasználatukban azonosak lehetnek az eredetivel. Néha előfordul, hogy azonos vezetéknevű alkotók műveit próbálják szándékosan összekeverni a nagyobb haszon reményében, így lehet találkozni például Kondor Lajos alkotásaival, amelyeket a magasabb árkategóriába tartozó Kondor Béla darabjaiként bocsátanak áruba.
Az aláírás nem minden esetben perdöntő – mutat rá a szakember. A két háború között igen közkedvelt és keresett festő, Iványi-Grünwald Béla, amikor nem tudta már kielégíteni a festményei iránti igényeket, „sokszorosításba” kezdett festőtársaival. Záhonyi Géza, Belányi Viktor és Jancsek Antal a mester kompozíciós vázlatai, rajzai és a megvilágításra, valamint a perspektívára vonatkozó írásbeli útmutatásai alapján másolatokat készítettek, amelyeket Iványi maga szignált. Természetesen egy szakember számára, aki ismeri az említett festők életművét, nem jelent különösebb problémát az eredeti darabok és a hamisítványok megkülönböztetése.
Lappangó Mednyánszkyk
Az sem garancia minden esetben, hogy ha egy kép védettségi okirattal rendelkezik. Kevesen tudják, hogy az ötvenes években jogszabályi kiskapu lehetővé tette, hogy akinek védett műtárgya volt, az mentesült a lakásmegosztások és a társbérleti rendszer negatív hatásai alól. Megfelelő kapcsolatok birtokában számos érdemtelen műre került ekkoriban állami védettség.
Azonban a sokáig lappangó darabok sem minden esetben adnak aggodalomra okot, sőt nagy öröm, amikor nagy ritkán előkerülnek olyan műtárgyegyüttesek, amelyek a művészettörténet szempontjából is meghatározó jelentőséggel bírnak. Ilyen szenzáció volt a 2009-ben felbukkanó Ringwald-gyűjtemény. Leopold Ringwald trencséni ügyvéd, aki szoros baráti kapcsolatban állt báró Mednyánszky Lászlóval, közel kétszáz alkotást birtokolt a festőművésztől, de a kollekcióban egyéb magyar alkotók művei is megtalálhatók voltak, mint például Szinyei Merse Pál, Vaszary János, Ferenczy Károly vagy éppen Perlmutter Izsák. Csak érdekesség, hogy még a csupa eredetit tartalmazó Ringwald-gyűjteményben is felbukkant egy-két hamisítvány, aminek az a tanulsága, hogy még az ilyen esetekben sem nélkülözhető az elővigyázatosság.
Borítókép: Vaszary János Firenzei nő című festménye a Virág Judit Galéria 70. őszi aukcióján a Budapest Kongresszusi Központban 2022. október 18-án (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
