Gumibottal a kiváltságokért: kápóperek Magyarországon

A háborús bűnökkel vádolt zsidók történetei eddig egyfajta senki földjére kerültek. A jobboldalt nem érdekelték a koncepciós pereik, mert a vádlottak zsidók voltak, a baloldal pedig azért nem beszélt ezekről, mert kellemetlen tényekre került volna fény a népbíróságok kapcsán – mondja a Lugasnak Veszprémy László Bernát történész, akinek Kápók a múlt fogságában című kötete a 94. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában.

Igazságszolgáltatás - Bíróság - "Korbácsos Ilonka" tárgyalása Fotó: Bauer Sándor

– A Kápók a múlt fogságában az első monográfia a magyarországi kápóperekről. Miért várt ezek feldolgozásával a magyar történetírás több mint hetven évet?  

– A kápóperek valahogyan „elfelejtődtek”, talán azért, mert mindenki számára kellemetlen történetek voltak, amelyekre senkinek sem volt kifizetődő emlékezni. Természetesen létezik olyan fősodratú narratíva, mely szerint Magyarországon 1945 után hatékony, a korabeli európai normáknak megfelelő felelősségre vonás történt. Ez idáig főleg a szélsőjobboldal kérdőjelezte meg ezt, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy felmentse a legfőbb háborús bűnösöket a népbíróságok ítélete alól. Ezzel szembeszállva a népbíróságok apologétái pedig kevéssé engedtek teret az eljárások árnyoldalai bemutatásának. A háborús bűnökkel vádolt zsidók történetei így eddig egyfajta senki földjére kerültek: a jobboldalt nem érdekelték a koncepciós pereik, mert a vádlottak zsidók voltak, a baloldal pedig nem beszélt ezekről, mert kellemetlen tényekre került volna fény a népbíróságok eljárásai kapcsán. Ennek a kötetnek nem célja, hogy leépítse a népbíróságok hitelességét vagy megcáfolja a főbb háborús bűnösök ügyeiben hozott ítéleteket. Bármennyire koncepciózus vagy amatőr módon működtek is egyes népbíróságok, nyilván senki sem gondolhatja komolyan, hogy olyan tömeggyilkosok, mint Szálasi Ferenc vagy Sztójay Döme ártatlanok lettek volna. Mindazonáltal nem tartom szentségtörésnek, hogy a kollaborációval vádolt zsidók pereiről kritikusan beszéljünk: itt az ideje jobban kritizálni a népbíróságokat. 

Veszprémy László Bernát történész. Fotó: Mirkó István

– Egy kivétellel zsidó kápókról ír. Létezik-e egységes meghatározása annak, ki volt kápó? A leírt esetekben voltak, aki gumibottal ütlegelték a foglyokat, míg másvalaki orvos volt egy gyárban, ahol kényszermunkásokat dolgoztattak.  

– Kápónak nevezzük az olyan funkcionáriusokat, akik a holokauszt során Németországban vagy megszállt országokban lévő koncentrációs vagy haláltáborokban különböző kiváltságokért bizonyos feladatokat láttak el. A szakirodalom meglehetősen liberálisan használja a kápó kifejezést: kápók lehettek az egyes táborok zsidó rabjainak vezetői (Lagerältester), a blokkok és a barakkok vezetői, a szobaszolgálatosok (stubova) vagy a rendfenntartók (jupó). A táborokat természetesen a németek és kollaboránsaik vezették, és a legmagasabb szintű zsidó funkcionárius, a Lagerältester is csak egyike volt a bármikor kivégezhető foglyoknak. Közvetlenül a náci táborparancsnok alá helyezték, annak parancsait teljesítenie kellett, gondoskodnia kellett a tábor szokásos napi rutinjainak gördülékeny lebonyolításáról és a felsőbbrendű előírások betartásáról. A Lagerältester kulcsszerepet játszott más foglyok funkcionáriussá választásában – ajánlásokat fogalmazva meg az SS-nek. Bár függött az SS jóindulatától, rajtuk keresztül különleges kiváltságokhoz jutott, például rendes ruhához vagy saját szobához. A blokk- vagy barakkvezetőnek gondoskodnia kellett a szabályok betartásáról az egyes laktanyákban. Ő volt a felelős a laktanya foglyaiért is. A szobaszolgálatos volt felelős a higiéniáért, a helyiségek rendjéért. A rendfenntartók értelemszerűen fizikai fenyítéssel tartották fenn a rendet a táboron belül. Ezenkívül még számos szerepkör létezett a táborokban. 

Amerikai tábornokok, köztük középen Dwight D. Eisenhower későbbi amerikai elnök fenyítés bemutatásánál egy németországi koncentrációs táborban 1945 elején. Fotó: Roger Viollet / Getty Images

 

Négyezer-hétszáz oldal peranyag 

– Hány kápópert rendeztek Magyarországon? Melyek voltak a legkirívóbb esetek? 

– Könyvem 26 olyan kápó történetéről szól, akit a második világháborút követően népbíróság elé állítottak. Mivel a táborokból nem maradt fent érdemi dokumentáció, ezért az egyedüli elérhető forrásokhoz, a kápóperek anyagaihoz nyúltam. Mindazonáltal ez a könyv nem kizárólag a perek története, azaz nem jogtörténeti munka, hanem tartalmaz a holokauszttal, emlékezetpolitikával és társadalomtörténettel kapcsolatos eszmefuttatásokat is. Az itt vizsgált peranyagok összesen közel 4700 oldalt tesznek ki.

A perbe fogott zsidókat társaik verésével, korrupcióval, kivégzésekben való részvétellel és nemi erőszakkal is vádolták. Persze felmerül a kérdés, hogy miért csak a népbíróság elé állított kápókkal foglalkoztam. A kritika jogos lenne, és az ok elsősorban terjedelmi: azoknak a neve, akik nem kerültek népbíróság elé, elsősorban visszaemlékezésekből, sajtócikkekből vagy nyúlfarknyi népügyészségi anyagokból ismert, és ezek a források nem teszik lehetővé az árnyalt bemutatást. 

– Hogyan illeszkednek ezek a perek a második világháború utáni évek közéletébe? 1945 februárjában például már az Oktogonnál akasztottak, és az idézett peranyagok, lapidézetek is rendkívül felfokozott, bosszúéhes hangulatról árulkodnak. A tanúvallomások egyes esetekben ellentmondásosak vagy egyenesen szürreális képtelenségek.  

 A probléma sokkal inkább az igazság elválasztásának nehézsége a hazugságtól és a részigazságoktól. Tényleg lopott-e a közös ételből Révész Emil? Részt vett-e bárkinek a megölésében Lax Henrik? Megpokrócoztatta és lebuktatta-e munkaszolgálatos társait Hanák Péter, a későbbi neves történész? Nemcsak ezekre a kérdésekre nem tudunk százszázalékos válaszokat adni a dokumentumok alapján, hanem néha a történet legalapvetőbb elemei sem tűnnek bizonyosan rekonstruálhatónak. 

Tökéletes példája ennek Weisz Vilmos pere, ahol a vád két tanúja részben vagy egészben hamis vallomást tett, és ezzel le is buktak, kizárták őket a perből. A dokumentumokban szereplő vallomásból vagy kevés volt igaz, vagy semennyi: a tanúk talán ott voltak Weisszel a táborban, de lehet, hogy nem; a tanúk talán azok voltak, akiknek mondták magukat, de az is lehet, hogy beépített tanúk voltak. Nem valószínű, hogy valaha választ fogunk találni ezekre a kérdésekre, a történész pedig csak talányokat és további kérdéseket tárhat az olvasó elé. 

– Áldozatnak vagy elkövetőnek tekinthetők-e inkább a kápók? Mit tudunk meg rajtuk keresztül magáról az emberről? Hannah Arendt Eichmannról a gonosz banalitásaként cikkezett, míg az Eichmannhoz hasonlóan háborús bűnösként elítélt Kun páter azt vallotta, minden emberben ott lakozik a gonosz… 

– Könyvemben szándékosan nem zsidó kollaboránsokat írok: a kollaboráció mint jelenség a szabad akaratot feltételezi, amely a zsidók számára a német megszállást követően Magyarországon – és a koncentrációs táborokban – megszűnt. Nem gondolom, hogy egy náci tábori őrrel azonos mércével lehet mérni őket. Mindazonáltal nyilván voltak kápók, akik durva atrocitásokat, esetleg gyilkosságokat követtek el, és a könyvemben is szerepelnek olyanok, akik beismerték a veréseket, a nemi erőszakot, mégpedig nemcsak a kierőszakolt nyomozati vallomásokban, hanem a tárgyalóteremben is. 

– A könyv témája azért is kényes, mert ha nagyon idősen is, de élhetnek még egyes érintettek. Milyen fogadtatásra számít az olvasók és a szakma részéről?         

– A könyveim fogadtatása szerencsére nagyon pozitív, ez a kötetem is már az előrendelések idején toplistás volt a kategóriájában a Libri oldalán. A könyvheti dedikáláson, a vidéki könyvbemutatóimon is rengeteg olvasó jön oda hozzám, hogy gratuláljon – ezek a pozitív visszajelzések éltetik a kutatót. A kápókról és a zsidó tanácsokról szóló könyvem kapcsán is sok gratulációt kaptam hitközségi berkekből, rabbiktól is.  

Borítókép: Klein Mórné Kohn Ilona („Korbácsos Ilonka”) a népbíróság előtt (Fotó: MTI archív/Bauer Sándor)

Korbácsos Ilonka és Tigris Klára  

A Kápók a múlt fogságában című kötetben idézett vallomások gyakran ellentmondásosak, időnként nyilvánvaló képtelenségeket is tartalmaznak. Az 1942 és 1944 között auschwitzi kápó Fremd Adolf például herkulesi fizikummal rendelkezhetett, egy tanú ugyanis azt állítja róla, „ha valaki a hordókat az élelem kiürítése után ki merte mártogatni, akkor ő [Fremd] dühében az embert felemelte lábánál fogva, és fejét a hordóba bedugva, mint egy fakanállal kitörölte a hordót”. Miközben a terhére róják, hogy „kitépte a halottak aranyfogait, és erőszakoskodott a nőkkel”, másvalaki azt állította róla, „bátran kijelenthetem, hogy az életemet mentette meg, és közvetlen, személyes tapasztalatból mondhatom, hogy másokkal szemben is nemcsak kifogástalan, de odaadó, lelkiismeretes magatartást tanúsított”. A kápópereket figyelemmel kísérő és róluk sokszor egy kaptafára író korabeli sajtó előszeretettel emlegette a vádlottakat a feltételezetten bántalmazó magatartásukra utaló ragadványnevükön, így Klein Mórné Kohn Ilonát „Korbácsos Ilonkaként”, a feltehetően névrokonával összekevert Iczkovics Klárát pedig „Tigris Kláraként”. Előbbit másodfokon két év fegyházra ítélték, utóbbit felmentették. Egy Wirth Árpád nevű kápó lehetett az egyetlen zsidó származású személy, akit Magyarországon a második világháború után kivégeztek a vészkorszak idején a tettesek oldalán véghezvitt tetteiért. (Forrás: Veszprémy László Bernát: Kápók a múlt fogságában. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2023, 328 oldal. Ára: 3500 forint)  

Borítókép: "Korbácsos Ilonka" tárgyalása (Fotó: Bauer Sándor)