Attól tartok, hogy átlépték a Rubicont, és nehéz lesz visszatérni a normális kerékvágásba. Válaszúthoz értünk, ahol azt kell eldönteni, hogy békét vagy háborút akarunk – nyilatkozta a koszovói helyzettel kapcsolatban Alekszandar Vucsics szerb elnök múlt szerdán az RTS híradójában. Bár a május 29-i zvecsáni zavargások után megnövelték a koszovói békefenntartó katonák számát, a helyzet igencsak labilis.
Az egykori titói Jugoszláviában közel kétmillió lelket számláló Koszovó a hat tagköztársaság legnagyobbikának, Szerbiának az egyik tartománya volt. Már a szocializmus korában is feszült volt a helyzet a koszovói Rigómezőre a nemzet bölcsőjeként tekintő államalkotó szerbek és a politikai értelemben kisebbségnek számító albánok között. A szerb közösség a gyenge demográfiai mutatók és az elvándorlás miatt egyre inkább fogyott, az albánok pedig nyolcvan százalék feletti többségbe kerültek.
A koszovói feszültség gyökerei
A szerbek azonban politikai értelemben fönntartották maguknak a jogot a politikai dominanciára. A múlt század nyolcvanas éveinek végén, amikor Szlobodan Milosevics hatalomra került, megfosztotta Koszovót az autonómiájától. Az elrendelt szerb közigazgatás miatt 1991-ben a helyi albánok passzív ellenállási mozgalmat indítottak, de nem sikerül kivívniuk a függetlenséget. A Koszovói Felszabadítási Hadsereg, az UCK 1996-ban fokozta a koszovói szerb hatóságok elleni támadásokat.
A kilencvenes évek végén egyre erőszakosabban léptek fel az albánokkal szemben a Belgrádból odavezényelt rendőri és katonai egységek, valamint a délszláv háború hadszíntereit megjárt szerb szabadcsapatok. Az 1998-ban és ’99-ben zajló koszovói fegyveres összetűzések során több mint 13 és fél ezer ember, többségében albán vesztette életét, az eltűntek száma meghaladja a hatezret.
A becslések szerint nyolcszázezren hagyták el otthonukat.
Az akkori konfliktusnak – az 1999. március 24-én kezdődő, 77 napon át tartó NATO-bombázásokat követően – a június 9-én aláírt kumanovói egyezmény vetett véget, amelynek eredményeként a Belgrádhoz hű rendőrség és katonaság kénytelen volt elhagyni Koszovót, és az ENSZ által támogatott közigazgatás vette át a hatalmat.
A békefenntartók megérkezésével új időszámítás kezdődött Koszovóban,
amely kilenc évvel később, 2008. február 17-én a területet de facto katonai ellenőrzése alatt tartó Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió (EU) többségének támogatásával kikiáltotta függetlenségét Szerbiától. Koszovó elszakadását eddig a 193 független ország közül csupán 93 ismerte el. A legfejlettebb G20-ak közül Argentína, Brazília, Dél-Afrika, India, Indonézia, Kína, Mexikó és Oroszország nem. Értelemszerűen Szerbia sem tette ezt meg. Nem is tehetné, hiszen a döntés az adott kormány számára politikai öngyilkossággal érne fel: a szerb lakosság körében ez az álláspont tabunak számít.
Koszovó és a szerb autonómia
A függetlenség kikiáltására akkoriban hevesen reagált a belgrádi vezetés. Az Európai Unió közvetítésével 2013-ban megkezdődtek a tárgyalások Belgrád és Pristina között. Közben több hullámban vámháború dúlt a két ország között, ami nem segítette az egymáshoz való közeledést. Koszovó és Szerbia viszonyának rendezése ügyében ígéretesnek tűnt, hogy mindkét ország deklarálta EU-s elkötelezettségét.
Szerbiával 2013 januárjában meg is kezdődtek a csatlakozási tárgyalások.
Koszovó és Szerbia tíz éve mérföldkőnek számító megállapodást kötött a kapcsolatok normalizálásáról, amely nagyfokú autonómiát szavatolt az északi, szerb többségű területeknek. A két fél megegyezett abban, hogy nem akadályozzák egymás uniós tagságra irányuló erőfeszítéseit.
Pristina – az ígérete óta eltelt jó egy évtized alatt – semmit sem tett a szerb községek közösségének, magyarul a helyi autonómiának a megalakulása érdekében.
Sőt nyíltan hátráltatja ennek megvalósulását. Ennek az lett a következménye, hogy az észak-koszovói szerbek belgrádi sugallatra az elmúlt év novemberében kivonultak a koszovói állami intézményekből, azokból az önkormányzatokból is, amelyek szerb többségűek. Pristina erre választások kiírásával reagált, amelyeken a szerbek nem vettek részt. Így történhetett meg, hogy a szerb többségű észak-koszovói településeken három-négy százalékos részvétellel választottak polgármestert az albánok. A Nyugat elfogadta a választások eredményét, erre a szerbek tüntetéssel reagáltak, s május 29-én Zvecsánban összetűzésbe kerültek az önkormányzati épületeket védő békefenntartókkal.
