Az 1912. április 15.-én elsüllyedt Titanic óceánjáró roncsait 1985-ben fedezték fel. A 2200 utas és legénység 1500 áldozatának nyughelye négyezer méteres mélységben található. (A Titanic katasztrófájának leglátványosabb feldolgozása az 1997-ben bemutatott – James Cameron rendezte – Titanic című film.) A roncsot megtalálása óta kincsvadászok fosztogatják. A Titan nevű búvárhajó utasai nem ilyen céllal mentek oda pár hete, csupán kíváncsiságból, de útjuk a tragédia helyszínén katasztrófával végződött. Újabb öt ember veszett oda.
A történelem ismételte önmagát a Titanic roncsainál
A világon nagyjából tíz tengeralattjáró képes a Titanic mélységébe merülni. A turisztikai búvárhajók általában korallzátonyokat és más természeti jelenségeket fedeznek fel ötszáz méteres vagy annál nagyobb mélységben. A mélytengeri merülőhajó halálos balesete minden bizonnyal további biztonsági kérdéseket vet fel, de az iparági szakértők szerint elképzelhetetlen, hogy bármilyen új intézkedést hozzanak. Sőt azt mondják, hogy a Titan tragédiája kivételes eset, hiszen ők voltak az első ismert halálos áldozatai a több mint hatvan éve tartó polgári mélytengeri merüléseknek. A nyílt tengeren, ahol a Titan és más tengeralattjárók merülnek, nincsenek szabályok, és nincs kormány, amely ellenőrizné a nemzetközi vizeket.
A kereskedelmi űrutazás sok hasonlóságot mutat a mélytengeri turizmussal: gazdag ügyfelek, távoli célok és olyan nyilatkozatok aláírása, amelyek egyértelműen figyelmeztetik az embereket, hogy az életüket kockáztatják. Balesetek itt is történtek. 2021 júliusában, amikor az űrturizmusra szakosodott Virgin Galactic alapítóját, Richard Bransont az űrbe repítette, űrjárműve eltért a tervezett repülési útvonalától. 2014-ben egy pilóta meghalt, egy másik pedig súlyosan megsérült a Virgin Galactic tesztrepülése során. Tavaly egy Blue Origin űrrakéta zuhant le, miután a motorja meghibásodott. A fedélzeten nem tartózkodtak emberek, a gyártó szerint a repülés biztonsági rendszerei a tervek szerint működtek vészhelyzetben.
Néhány nappal azután, hogy 2018. júniusban 71 ember halt meg egy londoni toronyháztűzben, furcsa dolog kezdődött a környező utcákon. A Grenfell Tower gyászoló közösségének tagjai plakátokat tettek ki a kerítésekre és a lámpaoszlopokra.
Grenfell: tragédia, nem turistalátványosság
– írták az egyikre. Miközben a családok a 24 emeletes háztömb eltűnt lakóit keresték, a bámészkodók szelfiket készítettek. Hetekkel később a helyiek megdöbbentek, amikor egy busznyi kínai turista állt meg a közelben, hogy az utasok kiszállhassanak fényképezni. A Grenfell-torony a sötét turizmus helyszíne lett.
Az utolsó példa hazai. A Hableány nevű sétahajót 2019 májusában tarolta le a Viking Sigyn nevű szállodahajó. A 28 halálos áldozattal járó budapesti tragédiáról készült felvételeken jól kivehető a dunai rakparton összegyűlt fotózó, videózó tömeg. Botrányos ez a viselkedés, vagy inkább fogadjuk el, hogy ilyen az emberi természet? A hírekben is a tömegszerencsétlenségekről szóló beszámolók az elsők, ne csodálkozzunk, hogy tömegek vándorolnak a tragédiák és katasztrófák helyszínére? Az érdeklődők perceken belül ott vannak, idővel lankadhat a figyelem, de számos olyan helyszín van a földön, ahova évtizedekkel később is elzarándokolnak az emberek.
A katasztrófaturizmus gyökerei több évszázadra nyúlnak vissza.
A XVI. Lajos francia király kivégzését bemutató metszeten jól látszódik a tömeg. Nem volt ez másképp később sem. 1939. június 17-ének reggelén a versailles-i Szent Péter-börtön előtt tekintélyes számú bámészkodó tömeg gyűlt össze, hogy megnézze a német születésű bűnöző, Eugen Weidmann guillotine általi kivégzését. A többtucatnyi francia, ahelyett hogy elborzadt volna a vérfürdő láttán, elkezdte zsebkendőivel felitatni a kivégzett vérét – erről a Múlt-kor.hu írt –, hogy hazavihessen egy kis szuvenírt. A tömeg botrányos viselkedése láttán Albert Lebrun köztársasági elnök annyira megdöbbent, hogy azon nyomban betiltotta a nyilvános kivégzéseket. Bizonyos országokban a nyilvános kivégzés ma is bevett szokás. Az ilyen eseményeken napjainkban is sokan megjelentek, ami azt sejteti, hogy az emberi jellem/szellem mélyén megbújó sötét kíváncsiságot nehéz visszatartani.
Csakhogy egészen más a helyzet, ha a kíváncsiskodás ízléstelenséggel párosul: nukleáris katasztrófa helyszínén szelfik készülnek, egyesek félmeztelenül pózolnak, vicces képet vágnak vagy tiszteletlenül viselkednek. Mások ellenben újraértékelik addigi életüket. A Katrina hurrikán után gyakori volt – olvasható az Union Biztosító honlapján –, hogy a turistaként nézelődők önkéntesként tértek később vissza. A koncentrációs táborok vagy kivégzőhelyek megtekintése is sokakat mélyen elgondolkodtat. Új kontextusba helyezi azt, amit eddig az adott eseményről gondolt.
Tavaly októberben a pozsonyi Új Szó írt arról, hogy kétezer euróért szervez kirándulást Ukrajnába egy szlovák utazási cég. A BUBO utazási iroda célja az volt, hogy közelebb hozza az emberekhez az Ukrajnában uralkodó hangulatot. A morálisan igencsak megkérdőjelezhető ukrajnai kirándulást hétnaposra tervezték.
A Kárpáthír.com idén márciusban már azt közölte, hogy virágzik a háborús turizmus Ukrajnában.
Sokan azért utaznak a háború sújtotta országba, hogy saját szemükkel lássák a pusztítást, sőt egyre többen merészkednek el a frontvonal közelébe, hogy robbanásokat, fegyverropogást halljanak. Az egyik „legnépszerűbb” úti cél Bucsa városa, a pusztító harcok korábbi színhelye.
Az ukrán katasztrófaturizmus azután lendült fel, hogy számtalan felvétel jelent meg a közösségi oldalakon az országról. Több cég is foglalkozik olyan utak szervezésével, amelyek során a turisták angol nyelvű idegenvezetést is kapnak. A cégek azt is garantálják, hogy a látogatók helyiekkel is beszélgethetnek, és csak „biztonságos útvonalakon” közlekednek. Jakub Stasiak újságíró és önkéntes szerint
ez hihetetlenül ostoba dolog, de mégis vonzza az embereket, akik szeretik az adrenalint.
A sötét turizmus jelenségét az 1990-es évek közepe óta kutatják. A szlovén Lea Kuznik A sötét történetek ötven árnyalata című könyvében írja, hogy a sötét turizmus olyan turisztikai látványosságok felkeresését jelenti, amelyek halállal, szenvedéssel, katasztrófák és tragédiák helyszíneivel kapcsolatosak. A világ sötét turistacélpontjainak tömeges látogatása a huszonegyedik század jelensége. Az elmúlt két évtizedben meredeken emelkedett az ilyen helyszínek látogatottsága.
A katasztrófaturizmus egyik fő motivációs tényezője Lea Kuznik szerint a kíváncsiság. Sok turistát érdekel a szokatlan és az egyedi, legyen az természeti jelenség (Niagara-vízesés), művészeti alkotás vagy történelmi építmény (piramisok Egyiptomban), esetleg látványos esemény (híresség temetése). A sötét turisztikai helyszínek látogatása a megszokottól eltérő élményt kínál, így egyedisége és az emberi kíváncsiság kielégítésének eszközeként vonzó. Tehát a fő ok a szokatlan élmény reménye.
Ilyen motivációs tényező még az empátia – mit élhettek át ott korábban –, új ismeretek és autentikus élmények keresése.
(Sok helyszín az iskolai oktatási kirándulások fontos célpontja.) Szempont lehet a nosztalgia – a katonák visszamennek a csataterekre, hogy emlékezzenek ifjúságuk napjaira. Egy ilyen út összeköt a múltunkkal, lehetővé téve, hogy tanuljunk a múlt hibáiból és világos jövőképpel menjünk előre. Szempont lehet a túlélő bűntudata: sok túlélő ugyanis, aki visszatér a halál és az atrocitás színhelyére, terápiás hatást érhet el a bánat feloldásával, és megértheti, hogyan történtek a szörnyű dolgok.
A kultikus célpontok száma egyre növekszik. Auschwitz és a manhattani Szeptember 11. múzeum egyaránt rekordszámú látogatót vonz. Egyre többen mennének a cunami által 2011-ban letarolt fukusimai atomerőmű-baleset helyszínére, kalandoznának Észak-Koreában és Ruandában. A jelenség láttán kutatók, utazásszervezők és a helyben élők tesznek fel kérdéseket a modern turizmus etikájával kapcsolatban.
Nem szeretek ezekre a helyekre járni
– ismerte el a National Geographic hasábjain Philip Stone, aki a Central Lancashire-i Egyetemen a Sötét Turizmus Kutatóintézetet vezeti. Őt az érdekli, hogy az emberek hogyan néznek szembe saját halandóságukkal azáltal, hogy más tömegszerencsétlenségek, gyilkosságok, természeti katasztrófák helyszínére látogatnak. Philip Stone egyébként a római Colosseumot tartja az egyik első sötét turisztikai helyszínnek. Az emberek nagy távolságokat utaztak azért, hogy a sportként űzött halált nézhessék. Később, egészen a 18. század végéig Londonban az emberek pénzt fizettek azért, hogy lelátókon ülve nézzék a tömeges kivégzéseket.
Sok ember elutasítja a mainstream turizmust, és ez gyakran azt jelenti, hogy olyan különleges helyekre vágynak, amelyeknek különleges történetük van
– mondja Peter Hohenhaus. A bécsi turisztikai szakember kilencven ország 650 sötét turisztikai helyszínét kereste fel. Tervei között szerepel az első sötét turisztikai útikönyv összeállítása. Kedvenc helye Csernobil és „fotogén” szellemvárosa. 2008-ban elment Treblinkába, ott hallotta egy varsói árvaház tanárának történetét, akinek felajánlották a szökést, de visszautasította, és gyermekeivel a gázkamrába ment.
Az utazás eredendően kukkolás
– érvelt a National Geographic lapnak Simon Cockerel, az Észak-Koreára specializálódott, pekingi székhelyű Koryo Tours vezérigazgatója.
Elutazunk valahova, hogy néhány napra belelássunk az ott élők mindennapjaiba.
Az utóbbi időben drámaian megnőtt a phenjani utazások iránti kereslet. Az 1990-es évek közepén évente kétszáz embert vittek az elzárt diktatúrába, újabban ötezret. Cockerel több mint 165 alkalommal járt az országban, és azt mondja, hogy egyes ügyfelek egyszerűen azért csatlakoznak körútjaihoz, hogy egy másik országba utazzanak, mások pedig azért, hogy dicsekedjenek. A többséget azonban őszintén érdekli az ország – és a nép – felfedezése. Azt tapasztalja, hogy ügyfeleik zöme érzékeny és tisztában van az észak-koreai problémákkal. Meggyőződése, hogy noha több mint 25 millió ember él Észak-Koreában, közülük 24,99 milliónak semmi köze ahhoz, amit olvasunk róluk a hírekben. Túlélnek. Megérdemlik, hogy emberként tekintsenek rájuk és ne állatkerti példányokként.
Ezt az emberséget, empátiát várják el a többi helyszínen is.
Sötét helyszínek
Auschwitz-Birkenau: a Lengyelországban található koncentrációs tábor a legnagyobb német megsemmisítőtábornak számított, ahol 1,1 millió embert ölhettek meg (kilencven százalékuk zsidó volt). Évente több mint kétmillió látogató érkezik, több mint kétharmaduk Európa más országaiból utazik a Krakkó közelében található helyszínre. Hirosima: az első atomtámadás nyomai máig megtekinthetők, a bombázásban 90–160 ezren vesztették életüket. Csoeng Ek: a kambodzsai kivégzőhelyen 1975–1979 között több tízezer embert öltek meg a vörös khmerek. A turisták valódi csontokat láthatnak a helyszínen, amit sokan Gyilkos mezőknek neveznek. Csernobil: az 1986 áprilisában történt atomerőmű-baleset miatt több száz ember vesztette életét. A radioaktív sugárzás hosszú távú hatásaira becslések születtek. 1986 és 1990 között kilencvenezer, 1990 és 2000 között további 72 ezer főt (más adatok szerint összesen 330 ezer embert) költöztettek ki. Az Ukrajnában található erőmű körül harminc kilométeres tiltott zónát létesítettek.
Borítókép: A Titan nevű merülőhajó (Fotó: AFP)
